Ismeretlen klasszisok happolták el a bronzérmet a futball királyai elől

Június 11-én a Mexikó–Dél-afrikai Köztársaság mérkőzéssel kezdődik el az idei labdarúgó-világbajnokság. Pontosan száz nappal a rajt előtt indítottuk el a Magyar Nemzet százrészes sorozatát, amely a világbajnokságok történetének száz – általunk kiválasztott – legérdekesebb történetét meséli el. A 46. részben az 1974-es labdarúgó-vb bonzmeccsét, illetve az odáig vezető utat idézzük fel, amikor az addig sehol sem jegyzett lengyelek ámulatba ejtették a világot, a címvédő brazilok pedig leégve utazhattak haza. A cikk az Arcanum adatbázisának segítségével készült.

Grzegorz Lato a lengyelek győztes gólját lövi az 1974-es labdarúgó-vb bronzmeccsén a brazil Alfredo és Francisco Marinho mellől Fotó: STAFF Forrás: DPA

Erős túlzás lenne azt állítani, hogy a múlt század első hét évtizedében a világ futballválogatottjai a lengyelektől féltek volna. Lengyelország távolról sem számított jelentős tényezőnek, annak ellenére, hogy 1938-ban ott találta magát a labdarúgó-vb mezőnyében – hosszabbításban 6:5-re kapott ki Brazíliától –, szerepelt az 1924-es és 1936-os olimpián is, de számottevő eredményt hosszú évtizedeken keresztül képtelen volt felmutatni. Így ment ez 1972-ig, amikor aranyérmes lett a müncheni ötkarikás játékokon, a döntőben éppen Magyarországot múlva felül, majd elérkezett két év múlva, 1974-ben a németországi világbajnokság, ahova a lengyelek berobbantak, és a harmadik helyen végeztek. (A korabeli lapok az Arcanum adatbázisában érhetők el.)

A labdarúgó-vb egyik nagy felfedezettje volt  német kaput megcélzó Robert Gadocha  Fotó: ISTVAN BAJZAT / DPA

Hajlamosak vagyunk mindenben felfedezni valamilyen magyar szálat, itt azonban különösebben keresgélni sem kell: a lengyel futball hatvanas években történt gyors fejlődése nagyon nagy részt köszönhető honfitárs edzőknek. A Mitrovits Miklós által szerkesztett Magyar–lengyel focitörténelem című füzet is kitér arra, hogy 1957-től másfél évtizeden át minden évben volt magyar edzője vagy a Górniknak, vagy a Ruchnak – eleinte mindkettőnek. 

A labdarúgó-vb előtt az olimpiai arany jött

A zabrzei bányászcsapat 1957 és 1972 között tíz bajnoki címet gyűjtött, ezek közül hetet magyar edzővel, hatszor elhódította a Lengyel Kupát és 1968-ban, Kalocsay Géza irányításával a legjobb nyolc közé jutott a BEK-ben, ahol csak a későbbi győztes Manchester Unitedtől kapott ki. Kalocsayn és Szuszán kívül Opata Zoltán, Steiner János, Farsang Ferenc, és Szűcs Gyula is dolgozott a klubnál a másfél évtized alatt. Wlodzimierz Lubanski, a korszak legjobb lengyel csatára, egyben a Górnik legendája Kalocsayt és Szuszát nevezte pályafutása két legkiválóbb edzőjének. Mindez azért fontos, mert a hetvenes évek elején erre a klubra épült a válogatott, amely pillanatok alatt kivívta a világ tiszteletét. 

Az 1974-es világbajnokságra kiadott, a válogatottat bemutató kis lengyel füzet úgy fogalmazott: 

A müncheni olimpiai siker ledöntött a lelkekben egy falat. Eloszlatta azt a tévhitet, hogy átok ül a lengyel futballistákon, soha nem nyerhetnek.

Ezzel a lelkierővel vágtak neki a selejtezőknek, amelynek a végén egyértelmű képletet kellett megoldaniuk: ha nem kapnak ki Angliától a Wembley-stadionban, akkor utazhatnak Nyugat-Németországba. A meccs hőse 1973. október 17-én – a Magyar Televízió élőben közvetítette a találkozót – egyértelműen a lengyel kapus, Jan Tomaszewski volt. Káprázatosan védett, bravúrt bravúr követett, az angolok csak tizenegyesből tudták bevenni a kapuját, de ez sem segített rajtuk, hiszen akkor már egygólos hátrányban játszottak. A végeredmény 1-1 lett, és Lengyelország 1938 után először ismét világbajnokságon vehetett részt.

Tomaszewszki nevét akkor ismerte meg a világ, és szép lassan megtanulta a többiekét is: Gorgon, Deyna, Gadocha, Lato, Musial, Szarmach és a berlini születésű, eredetileg Hans Dieternek anyakönyvezett Jan Banas mind nagy erősségei voltak a csapatnak, amely aztán 1974. július 6-án bronzmeccset játszhatott a világbajnoki címvédő brazilok ellen. Odáig látszólag sima út vezetett, 

ám ragyogó teljesítményre volt szükség az első csoportkörben Argentína (3-2), Haiti (7-0) és Olaszország (2-1) legyőzéséhez, a másodikban pedig a svédek (2-1) és a jugoszlávok (1-0) skalpját kellett megszerezni, 

a döntőbe jutás pedig a németektől elszenvedett 1-0-s vereség miatt hiúsult meg az özönvízszerű esőben, a pálya csak jókora adag jóindulattal volt játékra alkalmasnak mondható.

A brazil kapitány rettegett a kudarc miatt

Brazília roppant csalódottan érkezett a bronzmeccsre. Négy évvel korábban olyan teljesítménnyel nyerte meg a harmadik világbajnoki címét, hogy évtizedekkel később a világ valaha volt legjobb csapatának választották meg azt a Pelé nevével fémjelzett válogatottat. Ehhez képest az NSZK-ban a brazilok csak eggyel jobb gólkülönbségüknek köszönhetőn léptek tovább másodikként a csoportból, miután döntetlenre végeztek a svédekkel és a skótokkal, csak Zairét tudták legyőzni 3-0-ra, a második csoportkörben viszont már két vállra fektették az NDK-t és Argentínát is, a hollandok azonban a döntő küszöbén elgáncsolták őket (0-2).

Ezt pedig Brazíliában az emberek roppant nehezen emésztették meg. A Népsport ezt írta a hollandok elleni meccs után: 

Néhány órával a mérkőzés után már megérkeztek az első hírek Rióból: seregnyi embert szívrohammal kórházba kellett szállítani, a nagyüzemek többsége csökkentett intenzitással dolgozik, mert a munkások egy része nem jelentkezett reggel a munkahelyén, aki pedig bement, az is inkább vitatkozik, mint dolgozik; a játékosok családja ismeretlen helyre költözött... Szóval odaát dúl a futballháború.

Zagallo, aki játékosként és szövetségi kapitányként is nyert már világbajnoki címet, utóbbit 1970-ben, kimondottan félt. Felsejlett a nagy előd, Feola sorsa, aki az 1966-os, brazil szempontból csúfos véget ért labdarúgó-vb után egy évig Portugáliában és Spanyolországban önkéntes száműzetésben élt, hogy megóvja magát honfitársai haragjától. A félelem pedig agressziót szül: Zagallo a szitkok özönét zúdította a nyugat-német Tschenscher játékvezetőre, de senki sem vette őt komolyan.

Haitinek hét gólt rámoltak be a lengyelek Fotó: WEREK NATASCHA HAUPT / R3690_Werek_Natascha_Haupt

A lengyel közvélemény előzőleg nem várt sokat a csapattól, ám a sikerek hatására megjött az étvágya, már az NSZK-tól elszenvedett vereség is elégedetlenséget szült, igaz, a szurkolók és a média nem a játékosokat, hanem természetesen szintén a játékvezetőt hibáztatta… Maga a csapat csendben készült a bronzcsatára, Kazimierz Górski szövetségi kapitány szerényen nyilatkozott: „Edző számára nem lehet szebb dolog, mint az olyan játékosok vezetése, akik a felkészülésnek és a mérkőzéseknek minden percében önmagukat múlják felül. Az az igazság, hogy a legjobb nyolc közé kerülés már felemésztette a gárda kívülről mozgósítható erejét, s azóta lendületből játszanak, a sikerek adnak újra és újra hitet, bizodalmat a fiúknak a folytatáshoz. Mi a brazilok elleni mérkőzést ráadásként kezeljük, az eredeti célunkat teljesítettük, nyugodtan nézünk az ellenfélnek és a világ közvéleményének a szemébe.”

A meccs: X. labdarúgó-világbajnokság, mérkőzés a 3. helyért: Brazília–Lengyelország 0-1 (0-0) München, Olimpiai Stadion, 74 ezer néző. Vezette: Angonese (olasz).  Brazília: Leao – Ze Maria, M. Marinho, Alfredo, F. Marinho – Ademir (Mirandinha, 66.), Rivelino, C. Paulo Cesar – Valdomiro, Jairzinho, Dirceu. Lengyelország: Tomaszewski – Szymanowski, Gorgon, Zmuda, Musial – Deyna, Kasperczak (Cmikiewicz, 72.), Maszczyk – Lato, Szarmach (Kupka, 72.), Gadocha.  Gól: Lato (75.)

Maga a mérkőzés nem volt túl élvezetes a korabeli tudósítások szerint. A brazilok számítottak esélyesebbnek, de inkább a lengyelek kezdeményeztek többet, nagy helyzeteket is kihagytak, egészen a 75. percig: akkor Lato kicselezte Francisco Marinhót, kapura húzott, és 12 méterről a kifutó kapus mellette a jobb sarokba lőtt. Ezzel meg is nyerték a mérkőzést, és bekövetkezett az, amire senki sem számított: az eddig a futottak még kategóriájába tartozó Lengyelország a világbajnokság harmadik helyén végzett! A sportnapilap így összegzett: 

Megérdemelten fektették két vállra a brazilokat, s teljesítményük értékéből semmit nem von le az a tény, hogy egy lelkileg összetört, fáradt, kedvetlen csapatot utasítottak maguk mögé.

Így volt, de a lengyeleket ez cseppet sem zavarta. A csapatot tízezrek várták a varsói repülőtéren, és egymást érték a fogadások, az ünnepségek. Edward Gierek, a LEMP KB első titkára és Piotr Jaroszewicz miniszterelnök is találkozott a bronzérmesekkel, Gierek a párt és a kormány vezetőinek nevében elismerését tolmácsolta és jókívánságát fejezte a ki játékosoknak és a vezetőknek egyaránt, megköszönve példás helytállásukat. Kazimierz Górski elsőként kapta meg a Lengyel Legfelsőbb Testnevelési és Turisztikai Bizottság frissen alapított aranyérmét, a csapat további három vezetőjét A testnevelés érdemes dolgozója kitüntetésben részesítették, a válogatott keret 22 tagja pedig megkapta a kiemelkedő sporteredményért aranyérmet.

Csak résnyire nyílt ki a kapu Nyugat felé 

Pénzjutalomról nem látott napvilágot hír. A szocialista szemérem ezt nem engedte meg. Résnyire viszont kinyílt a kapu a profi szerződéskötések előtt. A menők közül az olimpiai bajnok Zygrfryd Szoltysik 1974-ben a francia második ligás Valenciennes-hez ment, de egy év után hazatért. Ellentétben a kinti, például nyugat-németországi emigráns szervezetek tagjaival kapcsolatot tartó, s emiatt a lengyel titkosszolgálat által a külföldi utakon szigorúan megfigyelt Robert Gadochával, aki 1975 elején az FC Nantes-hoz igazolhatott, Wlodzimierz Lubański pedig Belgiumba, a Lokerenhez ment. A fiatalok, mint például Kazimierz Deyna, Henryk Kasperczak vagy Jan Tomaszewski csak az 1978-as világbajnokság után szerződhettek külföldre, de ez már egy másik történet.