– Gyere már, jön a Suárez! – ordított rá a tinédzser srác a haverjára, hogy iparkodjon, különben becsukódik az orra előtt az egyes villamos ajtaja. A haver még éppen felszökkent a járatra, aztán jót röhögtek. – Suárez, mi?
A két fiú a Nagyerdei Stadion felé igyekezett, az ok pedig természetesen nem a Barcelonában kegyvesztett Luis Suárez érkezése volt Debrecenbe, hanem Dzsudzsák Balázsé. A DVSC háromnegyed ötre hirdetett meg nyilvános edzéssel egybekötött titokzatos bejelentést. Ahogy közeledett az időpont, úgy kelt egyre jobban életre a stadion környéke.
Szép számmal érkeztek nézők a bemutatásra
A szerző felvételei
Nagy titkok nem voltak, noha a klub igyekezett meglepetést kelteni. Hétfőre még egy sajtótájékoztatót is meghirdetett, amit utólag elterelő hadműveletnek lehetett felfogni, de már napok óta cikkeztek Dzsudzsák érkezéséről. A titoktartáson az sem segített, hogy az éj leple alatt, elbújtatva hazatért szélső a napokban beült egy debreceni kávézóba, ahol belefutott egy gyerekseregbe, amelynek tagjai felismerték.
Dzsudzsák-mez és házi Loki-múzeum
Szóval mindenki pontosan tudta, hogy miért, pontosabban kiért indult a Nagyerdei Stadionhoz. Hivatalos nézőszám nem volt, ezért szakavatott szempárra bíztuk a becslést, hogy mennyien gyűltek össze. A DVSC sajtófőnöke szerint ránézésre 1500-2000-en lehettek a lelátókon, amikor háromnegyed ötöt ütött az óra, és a játékoskijáróban megjelent… De ne szaladjunk ennyire előre!
Egész nap Dzsudzsák-mezes fiatalokat kerestünk az utcákon. Még a Loki Szurkolók Egyesületét is felkerestük, ahol meccsnapokon a bemelegítést végzi a tábor, de kedden nem volt meccsnap. Lakat alatt volt a bejárat, a falra festett graffiti csendesen reklámozta a DVSC-t. A városban a hétköznapok megszokott ütemében zajlott az élet, nem volt semmi rendkívüli a levegőben. Így az első Dzsudzsák-mezt egy magánházban láttuk.
A Loki Szurkolói Egyesület zárva volt
– Emlékszem Balázs első debreceni edzőmeccsére a felnőttek között – mesélte Oláh Imre, aki több mint ötven éve Loki-szurkoló, fanatikus ereklyegyűjtő, és az otthonában berendezett egy saját DVSC-múzeumot. – Találgattuk, hogy ki az a gyors kis játékos, aki elviharzik a szélen. Már előtte is sokszor láttam Balázst, az utánpótlásban 12-13 éves korától ismertem. Aranyos, szimpatikus fiú volt, de azon az edzőmeccsen ragadta meg először a figyelmemet, hogy mennyire ügyes.
Meglepő, hogy ennyiért aláírt
Oláh úr Loki-szobájában impozáns gyűjteménnyel találkoztunk. Dzsudzsáktól aláírt PSV Eindhoven-mez lóg a falon, de kártyákon és a polcon kiállított gombfocicsapatban is feltűnik a 108-szoros válogatott. – Vártuk haza már tavaly, amikor pletykálták a városban az érkezését – tudtuk meg Imrétől. – Akkor haragudtam volna rá, ha elmegy Fehérvárra vagy máshová. Örülök, hogy újra itt van, de kicsit csodálkoztam is, hogy ennyi pénzért aláírt.
Mint vendéglátónktól megtudtuk, az a hír járja Debrecenben, hogy a klubnál most havi 3,6–3,8 millió forint a fizetési plafon, és ez alól Dzsudzsák sem jelent kivételt. – Sok az irigye, amiért az araboknál évi egymilliárdot keresett, pedig ugyanaz a fiú maradt, mint aki elment. Nem változott meg, Debrecenben bárki megmondhatja, hogy mennyire közvetlen. Voltak itt olyan játékosok, akikhez szólni sem volt érdemes, Balázs nem ilyen.
Oláh Imre és az aláírt Dzsudzsák-mez
Még nézegettük volna az ereklyéket, de szorított az idő. A mondás szerint minden út Rómába vezet, de ha a Péterfia úton az egyes villamos vonalát követi az ember, akkor előbb-utóbb a Nagyerdei Stadionnál köt ki. Út közben sok érdekességet látni, s ha már egy európai nagyvárost említettünk, akkor Párizst sem szabad kihagyni a sorból. Pontosabban a Párizsi Udvart, amely Dzsudzsákhoz köthető épület Debrecenben – sajtóhírek szerint a szélső kétmilliárd forintért fektetett be az üzletházba és lakóparkba.
Ment volna inkább a Fradiba!
Odabent megszólítottuk a férfit, aki a lottózó-kávézó fehér kanapéján ült, és elmélyülten nézte a Linette–Svitolina strasbourgi női teniszmeccset a tévében. – Jobban örültem volna, ha Dzsudzsi a Fradiba igazol – lepett meg minket Ferenc. – Attól félek, hogy kevés lesz neki az NB II, neki legalább a Fradiban lenne a helye.
Négy éve, amikor a portugálok ellen duplázott az Eb-n, ő volt az isten. Az, hogy most az NB II-ben játszik majd, olyan, mintha Mike Tyson itt bunyózna Magyarországon.
Ferencet az sem zavarja, hogy Dzsudzsák nem júliusban írt alá a DVSC-hez, amikor sokan már tényként kezelték az érkezését: – Most vannak, akik köpködik emiatt, hogy azért várt ki, hátha máshol több pénzt tud szerezni. Szerintem viszont alaposan meg kellett fontolnia az NB II-t a válogatott miatt is. Ami meg a pénzt illeti, a legjobb döntést hozta, amikor elment az arabokhoz. Aki szerint a pénz nem számít, az hazudik.
Dombi: Balázsnak meg sem kell szólalnia, hogy példakép legyen
Dombi Tibor a DVSC legendás szélsője, aki ma már pályaedzőként dolgozik a csapat mellett. Az elsők között érkezett a Nagyerdei Stadionhoz az edzés előtt, így volt idő Dzsudzsák Balázsról beszélgetni vele.
– Mint volt csapattárs, vagy mint a szakmai stáb tagja, győzködte Dzsudzsákot, hogy térjen haza Debrecenbe?
– Nem, egyáltalán nem beszéltem vele. Amióta külföldre került, összesen kétszer-háromszor találkoztunk csak. Mindig villámlátogatásokra jött haza, és mivel különböző korosztály vagyunk, a baráti társaságunk nem ugyanaz.
Dombi Tibor is izgatottan várta Dzsudzsákot
– Mi az elvárás most vele szemben?
– Elsősorban az, hogy játsszon jól. Mindenkinek ez a legfontosabb. Ezen felül, amit pluszban adni tud, hogy segíti a többi játékost, a fiatalokat. De neki ehhez meg sem kell szólalnia, ha nem csinál semmit, csak behozza a rá jellemző mentalitást az öltözőbe, már azzal példaképpé válhat, akit követnek a többiek.
– Hasonló ez ahhoz, mint amikor 2002-ben Sándor Tamással együtt hazatért külföldről a DVSC-be?
– Éreztük, hogy sokat várnak tőlünk. De akkor inkább Tamás volt a vezér, én csak amolyan alvezér voltam mellette. Visszagondolva, akkor 32 évesen is zöldfülű voltam, ma már sok mindent másképp csinálnék. Túl nagyok voltak az elvárások magammal szemben, hogy a külföldi évek után bizonyítanom kell. Itthon másként mennek a dolgok, mint kint. Ez nem biztos, hogy jó, az sem biztos, hogy rossz, de mindenképpen más.
– Dzsudzsáknak ez mit jelent most?
– Tizenkét év után jött haza, neki is tanulnia kell és figyelni. Biztos lesznek szurkolók, akik kóstolgatják majd, minden rossz mozdulat vagy gesztikuláció olaj lehet a tűzre. Ezt én is átéltem, amikor visszatértem, de ahogy idősödtem, bárhová mentünk, már tisztelettel fogadtak. Minden a játékon múlik.
– Milyen emléke van a fiatal Dzsudzsákról, aki a csapattársa volt?
– Az ragadt meg bennem, amikor volt egymás után két rosszabb meccse, úgy érezte, hogy nem ment jól neki a játék. Megkérdezte tőlem, hogy nekem is szokott-e ilyen érzésem lenni. Én meg azzal nyugtattam, hogy Balázs, én mindig így érzek…
Kicsit elszaladt az idő, ezért inkább az egyes villamossal folytattuk utunkat a Nagyerdei Stadion felé. Az ajtó becsukódott, „Suárezék” is felszálltak. Megkérdeztük a srácokat, hogy ők mit szóltak Dzsudzsák érkezéséhez. – Kicsit megrendült a bizalmam benne – mondta egyikük. – Mindenki első szóra jött haza a bajban, Korhut és Varga is, ő meg húzta az időt. Vezérnek kell lennie, mert ha nem játszik jól, hamar kifütyüli a B-közép.
Egyelőre azonban taps fogadta Dzsudzsák Balázst, aki érzelmesen nyilatkozott, amikor kilépett a pályára a Nagyerdei Stadionban, és tizenkét év után először DVSC-szerelést öltött. A többség örül neki, kedveli őt Debrecenben – ebben mindenki egyetértett.
