Felszabadító élmény a bezártságban

Sok ember küszködik azzal, hogy a járvány alatt, a megváltozott életkörülmények közepette miként őrizze meg testi-lelki egyensúlyát. A vízi életmód tálcán kínálja a megoldást, nem kell mást tenni, csak kitartani a jól bevált szokás mellett. A kajakosok és a kenusok – nem csak a versenyzők – példája a Ráckevei-Dunán legalábbis ezt bizonyítja.

A világbajnoki ezüstérmes Dombvári Bence minden nap vízre száll Fotó: Havran Zoltán

– Szia, rég láttalak, de már messziről, a mozgásodról megismertelek.

– Én meg a hajódról… Helló. Örülök, hogy összefutottunk, ismerősökkel most jobbára csak a vízen találkozom. Mennyit mész?

– Csak egy Angyali-kört, még bennem van a tegnapi tizenhat kilcsi. Ebben a korban…

Életkép a Ráckevei-Dunáról. Szó szerint… Ott, ahol ezekben a hetekben is viszonylag pezseg az élet. Dacára annak, hogy a központi rendelkezéseket betartva az egyesületek bezártak, szervezett formában még kajakozni és kenuzni sem szabad. Ez alól érthetően kivételt jelentenek a válogatott versenyzők, akik két helyszínen – Csepelen, a Kolonics György Vízisport Központban és a dunavarsányi edzőtáborban – készülnek egyfelől teljes elzártságban, a vízen mégis lényegében teljes szabadságban.

Önállóan azonban azok, akik meg tudják oldani a vízre szállást – és vízparti településen miért ne tudnák? –, egyre nagyobb számban elégítik ki mozgás- és szabadságvágyukat a vízen. Ott ugyanis legfeljebb azt kockáztatja az ember – ha éppen ismerkedik a sportág alapjaival –, hogy megmártózik az áprilisban még meglehetősen hűs habokban, az ajánlott távolságtartást magában a húzás­szélesség garantálja, s ha netán egyszerre, egy időben szállna vízre mindenki gyerektől az aggastyánig, profitól az amatőrig, akkor is nagyon gyér lenne a népsűrűség.

Hogy kajakozni, kenuzni, „vízisportolni” jó, azt eddig is tudtuk, a járvány idején pedig egyenesen nagyszerű. Felszabadító élmény. Amiért néhányan elismerésre méltó áldozatot is hoznak.

Ráckevén a vízi embereknek feltűnt, hogy egy furgon nap mint nap leparkol a Kagylós strandon, a tetőcsomagtartón négy kenuval. Hamarosan annak is híre ment, hogy Törökbálintról jönnek kenusok, csak hogy itt evezhessenek. A helyi klub mindenese – tulajdonosa, elnöke, vezetője, edzője –, Buday Mátyás mesélt az ingázásuk hátteréről. (A sportágban járatosaknak nem véletlenül ismerős e név, Mátyás nagybátyja nem más, mint Buday Tamás korábbi világbajnok kenus, aki aztán a kanadai válogatott szövetségi kapitánya volt évtizedeken át.)

– Törökbálinton remek klubot építettünk fel. Az immár több mint százhatvan egyesület rangsorában az utánpótlás-eredmények alapján úgy voltunk tizedikek, hogy csak kenuval foglalkozunk. Aztán tavaly léket kapott az egyesületünk hajója. Nem csak számomra megmagyarázhatatlanul a Törökbálinti-tó teljes egészében magánkézben van, s az új, egyébként ukrán tulajdonos tavaly májusban nem volt hajlandó meghosszabbítani a bérleti szerződésünket. Kilakoltattak minket. A Velencei-tónál, Sukorón leltünk ideiglenes otthonra, de most ott is bezárt a csónakház. Evezni viszont nemcsak jó, hanem aki komolyan veszi, annak muszáj. A Ráckevei-Dunán különben is szoktunk edzőtáborozni, most jobb híján ide járunk nap mint nap – panaszolta Buday Mátyás, akinek nyaralója is van a Kerekzátony-szigeten. Éppen ezért azt tervezi, hogy ha enyhülnek a korlátozások, akkor edzőtábor jelleggel itt töltik a nyarat.

A világbajnoki ezüstérmes Dombvári Bence minden nap vízre száll
Fotó: Havran Zoltán

– Március eleje óta, hatodik hete élünk elzártan – ez már a világbajnoki ezüstérmes Dombvári Bence beszámolója.

– Köszönet érte a szövetség vezetőinek, hogy megteremtették ennek a lehetőségét, mert jelen helyzetben ideális körülmények közepette tudunk Dunavarsányban készülni. Mindenki csak negatív teszt produkálása után költözhetett be, tehát egymásra nem vagyunk veszélyesek, másokkal pedig nem érintkezünk. Használhatjuk a konditermet, a tábornak van saját futópályája, a víznél biztonságosabb hely pedig nincs – tette hozzá a Honvéd sportolója.

A sportolók ennek megfelelően délelőttönként kondiznak és/vagy futnak, délután pedig vízre szállnak, s az edzés jellegétől függően húsz-harminc kilométert lapátolnak.

– Nem hagyhatjuk el az edzőtábort, hiányoznak persze a családtagok és a barátok, nem könnyű heteken át elviselni a bezártságot, de nem panaszkodom, hiszen társaságban vagyunk itt, s mi legalább akadálytalanul végezhetjük a munkánkat. Előttem is az a cél lebeg, hogy ki akarok jutni a tokiói olimpiára. Kajak kettes ezer méteren még nem szereztünk kvótát, én is az erre a feladatra készülő keretnek vagyok a tagja. Alapozunk, várjuk, hogy megkezdődjön a versenyszezon, s remélem, ősszel a világbajnokságot is megrendezik, talán éppen Szegeden.

A Dunának a kajakosokat ölelik lágy hullámai – írhatjuk József Attila után szabadon. A Kis-Dunának fényes a kajak-kenus múltja – egykor Ráckevén rendezték az országos bajnokságokat, olimpiai bajnokok egész sora készült itt éveken át később is –, a jelene irigylésre méltó, s a jövője miatt sem kell aggódnunk. Pláne, ha mind többen fedezik fel, tapasztalják meg vonzerejét itt, a főváros tőszomszédságában.