A száz esztendeje született csíkszentmiklósi Geréd Margitka még rá sem eszmélhetett magyarságára, amikor a trianoni békediktátum 1920-ban román állampolgárrá kényszerítette. Kereken húsz évet kellett várnia, hogy – a második bécsi döntés révén – másodszorra is magyar lehessen, ha csak néhány esztendőre is. Aztán az újabb világháborút lezáró újabb békesvindli 1947-ben megint „románnak” mondta ki szegényt. Margit néni a napokban, századik születésnapján vehette át újra a magyar honosítási okiratot, kettős állampolgársággal.
Szomorúbb volt megboldogult Tamás Aladárné Ilonka néni, a szülőföldjéről a csonka hazába menekült rimaszombati tanárnő története, akinek azért vették el szlovák állampolgárságát, amiért felvette – volt mersze felvenni! – a magyart. Merthogy a Felvidéken máig jogfosztás vár a magyar állampolgárságra vágyó ott élőkre. (Ilonka néni kálváriája a máskor oly harsány emberjogi szervezetek számára egy mínuszos hírt sem ért…)
Pár éve, valamelyik Trianon-évfordulón egy 103 éves „friss magyar állampolgárt” szólaltatott meg a közrádió. Bálint Imre bácsitól is kétszer vették el a szentkoronás okmányt: először a nemzetcsonkítás évében, aztán a második világégés utáni összeomláskor. Évtizedeken át román állampolgárként lajstromozták a hatóságok. – De az csak papír – mondta a riporternek. – Az ember magyarsága a szívében dobog, azt senki nem tudja elvenni.
Aztán reszketeg hangján énekelni kezdett: „Ringó bölcsőm fáját magyar föld termette, / Koporsóm fáját is magyar föld növelje…”
Ne szégyelld, olvasóm, ha könny szökik a szemedbe!
