Gyógyszertári kálváriájáról tudósít közösségi oldalán Gyurcsány Ferenc családapa és DK-pártelnök. (Régről tudjuk, hogy riporter lapul a mozgalmas emberben, szereti az efféle beszámolókat, sűrűn és szenvedélyesen ír, ráadásul meg van győződve arról, hogy Facebook-költeményeit százezres olvasótábor falja, sőt műveinek kötetbe szerkesztett változatáért hamarosan könyvkiadók fognak hajba kapni.) A szóban forgó történet lényege: Miferink szerette volna kiváltani leányának e-receptre felírt gyógyszerét, ám a zord patikus a fejét rázta: nem lehetséges, csak személyesen adhatja ki azt a betegnek, vagy egy úgynevezett felírási igazolással. Sajnálja, nincs kivétel. „Hozzak hagyományos, papíralapú receptet, akkor odaadja, vagy menjek el egy okmányhivatalba, és onnan hozzak valami hivatalos papírt. […] Gondolkodom – mereng és kesereg az eltanácsolt, boldogtalan blogsorozatszerző –, mi lehet az oka ennek a szigornak. Mert valami csak van. Nem jövök rá. […] Üdv doktor Bubó világában.”
Nagyjából itt ér véget a riport. Nincs a végén „vörös farkinca”, tudálékos összegzés, zárszó, efféle. Dehogy! A rafinált szerző velünk, olvasókkal akarja kimondatni a hőn remélt rezümét („Milyen egészségügy ez? Hát ezt érdemeljük, emberek? Vesszen Orbán!” Stb.) – ám ezt csak azokkal tudja kimondatni, akik elhiszik a „hathúszas” sugallatot, vagyis hogy ő még sosem hallott arról, milyen előírások vonatkoznak (az egész unióban) az e-receptek kiváltására. Az egyik kommentelő írja: „Szegény patikusnak naponta kell elhajtania receptekkel ügyeskedő, rosszarcú drogosokat. Meg is értem, hogy nem tett kivételt Gyurcsánnyal.” Én is.
