Ünnepnap a mai, még ha nem is kapott piros betűt a naptárban. Négy évtizednyi kommunista ámokfutás után, 1990. március 25-én ezen a napon tartották Magyarországon az első szabad országgyűlési választások első fordulóját. (No nem mintha a megelőző utolsó többpárti voksolás 1947-ben annyira szabad lett volna a maga gyalázatos kék céduláival…)
Mit is írhatnék pár sorban ide – mint szemtanú – arról a harminc év előtti nevezetes napról? Hogy akkor, onnan nézve sokkal egyszerűbbnek látszott minden? Igen, mindenképp. De akkor és ott az embert, a hírlapírót is elvakította a nagy nap verőfénye. Az, hogy végre valóban szabadon választhat az ország. Derűre, nagy forgatagra emlékszem, euforikus hangulatra, izgatott emberekre. A házfalakon nemzeti zászlók lobogtak, mintha mindenki a győztese lett volna a nagy napnak. Talán csak a megroggyant szocialisták mosolya nem tűnt őszintének… Pedig még bent voltak az oroszok, még tagja voltunk a Varsói Szerződésnek, a KGST-nek, de ez akkor senkit sem érdekelt. Egyetlen lelkes csapat volt az ország, teli várakozással, nyitott szívvel, első szándékkal.
A visszaszerzett szabadság megrészegült, szegény ördögei rámosolyogtak a világra.
Gondolta is akkor bárki, hogy ennyire rögös lesz majd a folytatás? Dehogy. Pedig a nagy nap romantikája gyorsan elillant, és valósággá lett Antall József kesernyés kifakadása: „Tetszettek volna forradalmat csinálni…” Nem sejtettük, amit a miniszterelnök már jó előre megérzett. Négy röpke év, és nagy fölénnyel, még nagyobb arroganciával visszatért a gyalázatos világ. De ez már egy másik történet.
