Most, hogy a koronavírus kapcsán lépten-nyomon arra figyelmeztet az egészségügyi hivatalosság, hogy tartsunk másfél-két méter távolságot embertársainktól, nekem a csernobili atomkatasztrófa szocialista sajtótálalása jut az eszembe.
1986-ban szinte napra pontosan ekkor történt a tragédia, noha erről a haladó országok sajtója csak napokkal később szivárogtatott ki némi hírt. Akkor, amikor már nem lehetett tovább szőnyeg alá söpörni a bajt. Igaz, ezek a hírek még messze voltak a valóságtól. A magyar sajtó is kórusban hazudozott, elvégre része volt a kelet-európai néphülyítő gépezetnek. Merte volna-e bármelyik főszerkesztő lehozni, amit egyébként a katasztrófa másnapján már az egész szabad világ tudott… Hogy az erőműben történt robbanás nyomán több százszor annyi radioaktív szennyeződés jutott a levegőbe, mint a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák robbanása után együttvéve. El lehet képzelni az áldozatok számát.
A főelvtársak számára persze készült részletes jelentés a tragédiáról és az előállt sugárzási helyzetről, csak abba mi, kétkezi emberek nem láthattunk bele. Így aztán szóba sem jöhetett, hogy pártunk és államunk humanista vezetői a sugárveszély miatt elhalasszák a május elsején szokásos városligeti felvonulást (holott az ország legszennyezettebb pontja éppen Budapest volt). Dehogy! Mintha mi sem történt volna, azon a tavaszi napon is százezrek masíroztak el (ahogyan később a keserű pesti vicc mondta: „sugárzó tekintettel”) a Dózsa György úti dísztribünről idétlenül integető, magukat ünnepeltető vezéreink előtt.
Már csak ezért se csodálkozzanak az utódaik, ha most tőlük is távolságot tartunk.
