A Tanácsköztársaságnak nevezett hazai kommunista ősbemutató végén, 1919. augusztus elsején, amikor az elvtársaknak pucolniuk kellett, a főkolompos Kun Béla ekképp búcsúzott el az övéitől:
Most úgy látom, hiába volt a kísérletünk, hogy ennek az országnak a proletártömegeit öntudatos forradalmárokká neveljük. Félreállunk, hogy majd újult erővel, tapasztalatokkal gazdagabban és érettebb proletariátussal új harcba kezdjünk a proletariátus diktatúrájáért.
(Hogy ne legyenek anyagi gondjai, magához vette az államkincstár huszonötmillió koronáját.) Béla később a Kominternben hadonászott tovább a sarlóval és a kalapáccsal, egészen addig, míg főnöke, Joszif Visszarionovics Sztálin fel nem függesztette – a kor szokásainak megfelelően bitófára. Elvtársa, Szamuely Tibor 133 napon át Lenin-fiúival járta az országot, akasztott, főbe lövetett – egyedül Kalocsán 128 embert gyilkoltatott meg. Programját így összegezte: „Aki öklöt emel a proletariátusra, az aláírta a saját halálos ítéletét.” Munkásságát pár évtizeddel később Rákosi Mátyás folytatta, immár az ÁVH „színeiben”. Utódja, Kádár is lelkesen akasztgatott.
Szamuelyék mai rajongói egyelőre a kommentfalakon ábrándoznak: lámpavas, vér, IFA-plató…
Szarvas Koppány Bendegúz momentumos hagyományőrző például nemrég így kommentálta az Orbán-kormány munkásságát: „Megdolgoznak a fiúk a lámpavasért.” Korábban a szemkilövőhegyi ember is markáns terveket szőtt az „Orbán utáni világra”: „Nem lesz árokbetemetés, nem lesz kegyelem!” A teli gatyás messiás börtöndalokat dúdol…
Ma, bukásuk évfordulóján se legyenek illúzióink! Nem tűnt el a tanácskommün-csapat, csak átvedlett. A kígyók itt kígyóznak közöttünk.
