Spárta, a harcos nevelés bölcsője
Spárta katonai dicsősége a korabeli krónikásokat is lenyűgözte. Plutarkhosz, aki a Kr. u. I. században írt, és a három évszázaddal később született Ceoszi Szimonidész is elismeréssel szólt a városállam harcosairól. A klasszikus szövegek Spártát „az emberek megszelídítőjeként”, katonáit pedig olyan férfiakként ábrázolták, akik ugyan megtanultak írni-olvasni, de neveltetésük célja a fegyelem, a szenvedés elviselése és a győzelem volt.
A háború nemcsak feladat, hanem életforma volt számukra. A győzteseket dicsőség és kitüntetés várta, a gyávák viszont megszégyenültek.
A gyávaság ára
Spárta társadalma megvetette a gyávaságot. Xenophón szerint csodálatra méltó volt, hogy a spártaiak elérték, hogy városukban a hősi halál többet ért, mint a becstelen élet. A csatában gyávának tartott harcosokat kirekesztették. Nem vehettek részt a közös játékokban, nem ülhettek le a fiatalabbak előtt, és magyarázkodniuk kellett, miért maradtak magányosak, miért nem volt párjuk. A gyávákra – a tresantesekre – külön büntetéseket szabtak ki. Megfosztották őket feleségüktől, pénzbírságot kellett fizetniük, és nem járhattak egyenes háttal a többiek előtt. Aki megszegte ezeket a szabályokat, megkorbácsolták. Fontos azonban, hogy polgárjogaikat nem veszítették el teljesen, de a megaláztatás mindennapjaik része volt.
Spárta története az i. e. IX. században kezdődött, amikor még csak apró város volt az Eurotas folyó völgyében. Már ekkor a katonai erények és a nyers erő számítottak a spártaiak példaképének.
Plutarkhosz szerint a spártai asszonyok így búcsúztak férjeiktől: „Gyere vissza a pajzsoddal, vagy rajta.”
A férfiakat gyermekkoruktól a harcra nevelték. A „paideia” célja az volt, hogy edzett, szívós, engedelmes katonák legyenek. Mezítláb jártak, hogy megerősödjenek, keveset ettek, hogy megszokják a nélkülözést. Xenophón szerint így tanulták meg, hogyan bírják az éhezést és a hosszú hadjáratokat.
Közösség a harc szolgálatában
A spártai társadalom nem állandó hadsereggel rendelkezett, hanem polgárkatonákból állt, akiket a közgyűlés döntései alapján hívtak be. Mégis, a harcra való felkészítés minden más tevékenység fölé emelkedett. A kézműves munkát megvetették, azt a szolgákra, az ilotákra hagyták. A férfiak fizikai csúcspontjukat húszas-harmincas éveikben érték el.
A klasszikus szerzők szerint birkóztak, ökölvívtak, diszkoszt hajítottak, futottak, táncoltak és kórusokban énekeltek. A középkorúak sem hagytak fel a test edzésével – a vadászat és a sport tartotta őket formában. Xenophón hangsúlyozza: a vadászatot a katonai erőnlét karbantartására ajánlották, hogy a középkorúak is bírják a harc fáradalmait.
A hősök dicsősége és a mítoszok
Spárta kitüntetett figyelmet fordított a hősök dicsőítésére. A város célja a példamutatás volt, a bátor katonákat felmagasztalták, a gyávákat megalázták.
Nicolas Richer történész kiemeli: Spárta megszállottan törekedett a katonai fölényre, hogy ezzel biztosítsa fennmaradását.
Plutarkhosz egy különös történetet is megörökített, Agesilaosz király egy gyűlésen megkérte a különféle mesterségek képviselőit, hogy álljanak fel – fazekasokat, ácsokat, kovácsokat. A szövetségesek szinte mind felálltak, de a spártaiak közül senki. Ők csak katonák voltak. Agesilaosz így zárta: „Látjátok, mennyi katonát adtunk nektek.”
A spártai férfiak élete a harc jegyében telt. Hatvanéves korukig harcra foghatták őket. A kiképzés nemcsak a testre, hanem a lélekre is kiterjedt, meg kellett tanulniuk szembenézni a halállal, elviselni a vérontást, és soha nem hátrálni meg. Ez volt Spárta, a város, ahol a hősöket piedesztálra emelték, a gyávákat pedig feledésre ítélték.
Ami századokig működött, végül összeomlott
Spárta bukása a katonai dicsőség és a társadalmi rendszer lassú eróziójának következménye volt. Spárta hírneve megkopott, a helóták (leigázott, jogfosztott földművesek, akik a spártai állam tulajdonának számítottak) lázadásai, a folyamatos háborúk és a merev társadalmi berendezkedés elavulttá vált a változó világban. A spártaiak kizárólag a harcra nevelték fiaikat, nem támogatták a kereskedelmet, a kézművességet vagy a tudományt, így gazdasági és kulturális fejlődésük megrekedt.
A leuktrai vereség után (Kr. e. 371) elvesztették katonai fölényüket, ami az állam összeomlásához vezetett. Később a rómaiak uralma alatt Spárta már csak jelentéktelen kisváros lett, a régi dicsőség emléke nélkül. A hősi múltat legendák őrizték meg, de a város elveszett a történelem forgatagában. A korábbi dicsőség helyét a hanyatlás, majd a középszerűség váltotta fel – Spárta egyre inkább csak a múlt legendáiban élt tovább.
További történelmi témájú cikkeket a Múlt-kor történelmi magazin weboldalán olvashatnak.
