Az Artemis II misszió nem csupán egy tesztút. Ez az első lépés afelé, hogy ismét emberek landoljanak a Holdon, és hosszú távon bázist építsenek a felszínén. A misszió tervezett indulása április első napjaiban esedékes, leghamarabb elsején, a floridai Kennedy Űrközpontból. A négyfős legénység tapasztalt veteránokból és egy újoncból áll: Reid Wiseman parancsnok, Victor Glover pilóta, valamint Christina Koch és Jeremy Hansen missziós specialisták. Együtt több évtizedes űrkutatási tapasztalattal rendelkeznek, a csapat pedig már évek óta együtt készül az Artemis II misszióra.
Már az indulás is veszélyes az Artemis II misszióban
Az asztronauták a Space Launch System óriásrakétával indulnak, amely a NASA valaha épített legerősebb hordozórakétája. A kilövés az egyik legkockázatosabb szakasz – mindennek tökéletesen kell működnie. Ezután tíz napot töltenek az Orion űrhajó legénységi moduljában, ami nagyjából akkora, mint egy kisbusz. Az első napokban még a Föld körül keringenek, egészen hetvenezer kilométer magasságban, mintegy 170-szer magasabban, mint ahol a Nemzetközi Űrállomás kering. Az odaút másik legkritikusabb pillanata az lesz, amikor az Orion főmotorja bekapcsol, és kiszakítja őket a Föld gravitációjából. Innentől nincs visszaút egykönnyen. És hogy mivel ütik el az időt? Nos, kísérleteket végeznek magukon is: sugárzásmérővel figyelik a napsugárzás hatásait, tesztelik az űrruhákat, amelyek akár hat napig is életben tarthatják őket vészhelyzetben.
Folyamatosan monitorozzák majd a fizikai hatásokat is: az egyensúlyt, az izomzatot, a szem- és agyműködést, valamint az immunrendszer gyengülését.
A világűr megváltoztatja a szervezet immunrendszerét, és ezt nagyon fontos megértenünk a hosszabb missziókhoz
– fejtette ki Christina Koch.
A misszió csúcspontja az lesz, amikor az Orion megkerüli a Hold túlsó oldalát – azt, amit a Földről sosem látunk. Mintegy három órát szentelnek majd a Hold megfigyelésére: fényképeznek, tanulmányozzák a geológiát, hogy segítsenek a jövőbeli leszállások tervezésében. Ekkor gyönyörű látvány tárul eléjük: a Hold közelről az előtérben, a Föld pedig távol a háttérben. Mindenki vihet személyes tárgyat erre a pillanatra. Glover például egy Bibliát, Koch szerettei kézzel írt levelét, Hansen pedig a felesége és lányai holdmedáljait viszi. A Hold mögött csaknem egy órára megszakad a rádiókapcsolat a Földdel – ez feszült pillanat lesz mindenki számára.
A Hold másik arca
Az úgynevezett kötött tengely körüli forgás miatt a Földről csak az egyik oldalát látjuk a Holdnak. Ez azért van, mert a Hold annyi idő alatt fordul meg a saját tengelye körül, mint amennyi idő alatt megkerüli a Földet. Mindez természetesen nem a véletlen műve, hanem a gravitáció eredménye. A Hold régebben sokkal gyorsabban forgott a tengelye körül, de a Földdel való fizikai kölcsönhatások folyamatosan lelassították. A nem látható felét gyakran emlegetik „sötét oldalnak”, ennek azonban semmilyen alapja nincs, hiszen a Nap ugyanúgy megvilágítja mindkét felet, így ezt meghagynánk a Star Wars rajongóinak.
Az Artemis II legveszélyesebb része: a hazatérés
A visszaút négy napig tart, a legkockázatosabb rész a Föld légkörébe való belépés: az Orion kapszula negyvenezer km/órás sebességgel száguld majd a felszín felé, és a hőpajzsnak el kell viselnie a közel háromezer Celsius-fokos hőmérsékletet – ez mellesleg a Nap felszíni hőmérsékletének a fele. A legutóbbi, pilóta nélküli Artemis-misszión a hőpajzs megsérült, de a mérnökök már megoldották a problémát a belépési szög finomhangolásával. Ezután a tervek szerint ejtőernyők lassítják le a kapszulát, és a Csendes-óceánban, Kalifornia partjai közelében éri el a felszínt.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!