Gondolatok a keresztény-konzervatív erők egységéről

A kereszténydemokrácia, a keresztény-konzervatív politikai értékkör a rendszerváltozás kibontakozása óta több párt, illetve szervezet sajátja. Időben első megjelenítője az MDF volt, ahol már kezdettől (1987-től) – legalábbis néhány fórumos későbbi politikus által – képviseletet nyertek értékei. Még az első szabad választások előtt, 1990 februárjában alig egy-két tucat MDF-es részvételével Győrött megalakult az MDF Kereszténydemokrata Köre. Az 1988 novemberében újra zászlót bontó Független Kisgazdapárt – ha nem is a kereszténydemokrata jelzővel jelölt fogalmi értelemben, de – a kommunista diktatúra előtti magyar gazdatársadalom keresztény világnézeti-erkölcsi és politikai hagyatékát vállalva lépett a politikai küzdőtérre. Ez a hagyaték a kisgazdapártnak később is a sajátja maradt, függetlenül az első ciklusban partnereivel létrejött konfliktusaitól, illetve a múltban volt érzékelhető olyan egyes, radikális hangvételű stílusjegyekből, amelyek a keresztény értékekkel aligha voltak összeegyeztethetők. 1989 márciusában pedig a Barankovics István vezette Demokrata Néppárt utódaként színre lépett a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP), amely nevében is vállalta a kereszténydemokrácia politikai értékeit. Időközben – elsősorban Antall József tudatos pártépítő politikája következtében – az MDF egyre karakteresebb módon maga is kereszténydemokrata párttá formálódott, amelyben a kereszténydemokrata irányzattal együtt ott munkálkodott a nemzeti liberális, illetve a népi-nemzetinek nevezett irányvonal is. (Az 1993-as törésvonal, annak ellenére, hogy Csurka körül elsősorban a népi-nemzeti vonal hívei tömörültek, nem kifejezetten az eszmei irányvonalak mentén, hanem sokkal inkább a mérsékeltek és a radikális jobbszárny között alakult ki.) Azok a kereszténydemokraták, akik a kilencvenes évek elején az MDF-ben dolgoztak, bizonyára még emlékeznek akkori egyes KDNP-s körökből elhangzott olyan kérdésfelvetésekre, hogy ki az igazi kereszténydemokrata, illetve hogy lehet-e igazi kereszténydemokrata a KDNP-n kívül. Erre azért nem árt emlékeztetni, mert ha az ilyen kérdések felvetése annak idején önmagában nem okozott is különösebb zavart, szerencsésnek már akkor sem volt mondható, és jó lenne, ha a történelem nem ismételné meg önmagát e tekintetben (sem).Az 1994-es választásokat követően tovább bonyolódott a helyzet. 1996-ban kettészakadt az MDF, és a belőle kiválók létrehozták a Magyar Demokrata Néppártot (MDNP-t), amely saját szerepét az antalli kereszténydemokrata örökség hiteles továbbvitelében jelölte meg. (A pártszakadás körülményeinek és az ezért való felelősségének elemzésétől e két párt megbékélését szolgálandó tekintsünk el.) Némi fáziseltolódással a KDNP is végigjárt egy végeredményét tekintve az MDF-éhez hasonló utat. A KDNP vezetése karmesterének vezényletével hátat fordított a kereszténydemokrácia nemzetközileg elfogadott értékrendjének, és kiszorította a pártból azokat a kereszténydemokrata politikusokat, akik ezen értékekhez ragaszkodtak. A kiszorítottak létrehozták a Magyar Kereszténydemokrata Szövetséget (MKDSZ-t), ugyanakkor a kereszténydemokrácia nemzetközi szövetsége, az EUCD a KDNP nemzetközi tagságát is felfüggesztette.A jelenlegi helyzetben tehát négy párt és egy társadalmi szervezet tekinti magát a keresztény- konzervatív értékek letéteményesének. És akkor még nem beszéltünk a Fideszről. A kereszténydemokrácia politikai egységéről ugyanis aligha beszélhetünk a Fidesz nélkül. Nemcsak azért, mert a Fideszben kezdettől ott voltak azok is, akik hívő keresztényként eszméltek és nőttek fel, és nemcsak azért, mert a Fidesz 1996-97-ben otthont adott mindazon kereszténydemokratáknak, akik súlyos traumaként megélve pártjaik szétesését, nem fogadták el az egymással tusakodó utódpártok közötti választás kényszerét, illetve nem látták már lehetőségét politikai értékeik régi keretek közötti szolgálatának, vagy akiket egyszerűen elüldöztek pártjukból. (Tegyük hozzá, mindezek közül ma már számosan a Fidesz frakciójának és a Fidesz-Magyar Polgári Pártnak is tagjai.)Közös felelősségTehát nemcsak az előbbiek okából nem lehet a Fidesz nélkül kereszténydemokrata egységről beszélni, hanem azért sem, mert a Fidesz politikája maga is elsősorban és leginkább kereszténydemokrata politika. Ha ezt a politikát összevetjük az első ciklus kormánykoalíciójának politikájával, semmivel kevésbé nem tekinthető kereszténydemokratának, mint az első ciklusé. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a Fidesz társadalomelemzése és programja milyen sok ponton fedte át a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1995-ös szociális tárgyú körlevelének társadalomelemzését, elég, ha a jelenlegi kormányzat család- és gyermekcentrikus politikájára, a társadalom széles rétegeinek esélyegyenlőségéért tett lépésekre, a keresztény értékektől elválaszthatatlan nemzeti értékek (és érdekek) szolgálatára, az egyházak és szolgáló szerepük messzemenő támogatására és a velük való együttműködésre gondolunk. Vannak, akik ma nem szívesen ismerik fel a Fidesz politikájának kereszténydemokrata karakterét, és a Fideszben működő kereszténydemokrata politikai erők jelentőségét. Fenntartásaikat leginkább a nyolc-tíz évvel ezelőtti Fidesz megnyilvánulásaival támasztják alá.Természetesen lehet mutogatni a majd egy évtizeddel ezelőtti Fideszre, emlékeztetni arra, hogy az a Fidesz más volt. Valóban más volt, hiszen sem mai politikai garnitúrája, sem mai tagsága, sem mai szavazóbázisa nem azonos a kilencvenes évek elejeivel. Lehet minderről beszélni, de van-e ennek értelme, és jót tesz-e ez a kereszténydemokrácia ügyének? Nem kellene-e inkább megnyugvással szemlélni és örülnie mindenkinek, aki a keresztény értékek érvényesülését fontosnak tartja, hogy a kereszténydemokrácia politikai filozófiája – dacára az „eredeti” kereszténydemokrata-konzervatív pártok és erők jelenlegi helyzetének – a legnagyobb kormányzó párt sajátjává válva meghatározó erejű és súlyú politikai tényezőként él a magyar közéletben, és jelenleg megszabja az ország sorsának alakulását?Aki ma Fidesz nélküli kereszténydemokrata egységről beszél, rosszul politizál. Kizárja az egységből és leszalámizza a kereszténydemokrata erők jelentős részét. Ez óhatatlanul magában hordozza egyrészt a kereszténydemokrácia „egységét” hirdetők és az „egységből” kihagyottakkal részben azonos, részben szoros szövetségben lévő Fidesz közötti rivalizáció veszélyét. Ha pedig a kereszténydemokrata-konzervatív egység elképzelői magukba foglalják az MKDSZ bevonását is (mégpedig a Fidesz nélkül), akkor ennek az egységkoncepciónak a Fidesz-MKDSZ szövetség lebontásának szándékát magában rejtő üzenete is van. Ez kifejezetten ártalmas az említett pártok és szövetség viszonyaira.A mérsékelt jobbközép helyzetét szemlélőben egyébként joggal merülhet fel a kérdés: miért kellene az MDF és a Fidesz, valamint a vele szövetséges MKDSZ viszonyát újragondolni? Hiszen ennek a „hármasnak” a szövetségében – amely az ugyancsak keresztény-konzervatív értékeket hordozó kisgazdákkal együtt a kormányzó koalíciót alkotja – a kereszténydemokrata erők zöme talált egymásra, és viseli együtt a kormányzás terhét és felelősségét.Az egység kiteljesítése kérdéséhez visszatérve látni kell ugyanakkor, hogy a kereszténydemokrata-konzervatív politikai erők szoros egységének mindenképpen vannak megkerülhetetlen korlátai is. Az FKGP vallott keresztény értékei és erőteljesen hangoztatott konzervatív elkötelezettsége ellenére önállóságát és vele saját súlyának artikulálását láthatóan fontosabbnak tartja annál, hogy a kormánykoalíciós szerepvállaláson túlmenően valamiféle szorosabb pártszövetség részévé váljon. Ezt nyilván tudomásul kell vennie a többi kereszténydemokrata-konzervatív pártnak és szervezetnek, elfogadva, hogy a meghirdetett egység még az egyéb nehézségek áthidalása esetén sem lehet teljes.A stratégia fontosságaUgyanakkor látható, hogy a kereszténydemokrata-konzervatív egység kérdésének felvetése ezen értékek letéteményességének kérdését elkerülhetetlenül felerősíti; az, hogy a Gáspár-Pálos páros részvételével az FKGP mellett is megjelent egy kereszténydemokrata csoportosulás, ezt és a versengés felerősödésének a veszélyét igazolja.További – ez idő szerint áthidalhatatlannak látszó – nehézség áll az egység útjában a KDNP esetében is. Nem vitatva, hogy e pártnak is számos olyan elkötelezett híve van, aki őszintén támogatná a keresztény erők egységének gondolatát, és egyben elfogadója az európai mértékkel mért kereszténydemokrata értékeknek is, mégsem tehetjük túl magunkat a párt jelenlegi vezetésének politikáján, hiszen a KDNP politikáját ma ez határozza meg. Ez pedig az MSZP-vel egy gyékényen árulva támadja az Orbán-kormány egész működését, és Németh Miklós vezérfiguraként való felmutatásával egy olyan „kereszténydemokrácia” árnyképét rajzolja a falra, amelyből a kereszténydemokraták és a konzervatívok aligha kérnek. Hogy mennyire alkalmatlan és elfogadhatatlan partner a KDNP elnöke, azt semmi nem igazolja jobban, mint a Dávid Ibolya elnök aszszony által meggondolatlanul vállalt pártelnöki találkozó fiaskója.Ha van az egységkeresésnek realitása és időszerűsége, az egyedül az MDF és az MDNP viszonyában áll fenn igazán. A korábban egy pártot képező két politikai alakulat elv- és célazonosságát egyedül a szakadás sebeinek emlékei árnyékolják be, és bár ez nem lebecsülendő nehézség, mégis úgy látszik, mintha kölcsönösen lenne valamiféle elszánás a megbéküléshez. Egy ilyen kézfogást bizonnyal mindenki örömmel fogadna, akinek fontos a mérsékelt jobboldali politikai erők, a polgári Magyarország sikerének ügye. A feltételes mód használatát azonban egyelőre szükségessé teszi, hogy a mosolyok kíséretében kifejezésre juttatott kézfogási szándékot az ezt hangoztató nyilatkozatokon kívül semmilyen konkrétum nem támasztja alá. Pedig a megbékülési szándék igazán csak akkor lehet hiteles, ha a szavakat tettek is követik. Ezek a tettek vagy inkább tett nem lehet oly sokféle, hogy ne lenne egyszerűen is megfogalmazható: az újraegyesülés. Ismerve ugyanis a választási szabályokat, bármilyen szoros pártszövetség, jelentsen az akár közös, akár kapcsolt listát, a bejutási küszöb kétszeres követelményét (azaz tíz százalék meghaladását) állítja a különállásukat megtartó pártok elé, mégpedig úgy, hogy mindkét pártnak külön-külön meg kell haladnia az öt százalékot. A választás bonyolult feltételrendszerében adott feltételek hiánya mindkét pártot kizárja a parlamentből. Ebből pedig világosan következik, hogy a két pártnak – figyelemmel a szavazóbázis méretére – egy pártként kellene részt vennie a választásokon, ami az egyoldalú önfeladás nyilván egyiktől sem elvárható esetét leszámítva a fúziót feltételezi. Ha már a választásoknál tartunk, azzal is számot kell vetnünk, hogy egy ilyen fúzió sem garancia az ötszázalékos küszöb átlépéséhez, még ha több is rá az esély, mint különmaradás esetén bármelyik pártnál.Vizsgáljuk meg most azt a kérdést, hogy milyen cél vagy célok teszik-tehetik szükségessé ma a kereszténydemokrácia egységének napirendre tűzését!Két cél mindenképpen megemlíthető. Az egyik: az egység erőt adó, mozgósító, jó dolog. A másikat az imént érintettük; az MDF-MDNP-pártfúzió javíthatja az így létrejövő politikai erő parlamentbe jutásának esélyeit (bár biztossá nem teheti). Igaz, a várható folyamatokban az ellentétes bumerángeffektus lehetősége is kódolva van. Ha a pártfúzió nem „hozza” a választásokon az ötszázalékos küszöb átlépéséhez szükséges voksokat, akkor elveszik mindazok szavazata, akik e küszöb elérésében bízva a fúzió útján létrejövő pártot választották. (És ez lehet, hogy több elvesző szavazatot jelent, mint ha nem lett volna fúzió, és külön indult és esett volna ki mind a két párt.) Nagy felelősség tehát megtalálni azt a stratégiát, amely a lehető legnagyobb biztonsággal tömöríti a polgári, konzervatív, kereszténydemokrata szavazókat, és biztosítja voksuk érvényesülését. A választás 1998-ban a második fordulóban létrejövő, széles körű, MSZP-SZDSZ-szel szembeni összefogással együtt is csak az utolsó pillanatban dőlt el. Aligha lesz ez másképp 2002-ben. Könynyen elképzelhető, hogy a kormányzati pozíció megőrzése egy-két százalékon múlhat. Nyilvánvaló, egyszázaléknyi szavazatot sem szabad kockáztatni!E helyzetértékeléshez kapcsolódóan röviden foglalkoznunk kell azzal az egyes publicisztikákban korábban felvetődő, első látásra reálisnak látszó, ám a valóságban ugyancsak vitatható gondolattal, amely szerint a Fideszen kívüli konzervatív-kereszténydemokrata tömörülésre azért is szükség lenne, mert a kormányzásban úgymond „megkopó” Fideszt elhagyó szavazókat ez a tömörülés „foghatná fel” és őrizhetné meg a jobboldal számára. Tekintsünk most el attól, hogy a jelenlegi közvélemény-kutatási trendek az őszi néhány hónapos visszaeséstől eltérően a Fidesz irányában szilárd és növekvő bizalomról tanúskodnak. Vizsgáljuk meg ettől függetlenül az előbbi gondolatmenet helyességét! Az őszi közvélemény-kutatási eredmények azt mutatják, hogy ilyen, az előbbiek szerint feltételezett „szavazatfelfogó” törvényszerűség nem működik. Miközben ugyanis a Fidesz népszerűsége a múlt év nyárutóján és őszén néhány hónapig valóban érzékelhetően esett, politikai partnereinek gyarapodása csupán töredéke volt e veszteségnek. És ez nem véletlen; akik elbizonytalanodtak, kivárnak, és ha váltani akarnak, akkor nem a Fidesz partnereihez fognak csatlakozni, amelyek lényegében ugyanazt a politikai irányt képviselik, hanem alternatívaként számukra a baloldal fog szolgálni. Nem szabad ugyanis elfeledkezni arról, hogy az elbizonytalanodókat azok képezték, akik a legkevésbé kötődtek a Fideszhez vagy általában a konzervatív-kereszténydemokrata értékekhez, míg – a politológusok szinte egybehangzó értékelése szerint – a konzervatív-keresztény értékek szavazóinak nagy része ma a Fidesz szavazórétegeinek legszilárdabb részét képezik. Ők azok, akik korábban az MDF és a KDNP támogatói voltak, és máig sem felejtve az e pártokban lezajlott eseményeket, más meghatározó okok (konzervatív-keresztény értékek vállalása, a polgári erők összefogásának katalizálása stb.) mellett éppen ezen események miatt is váltak a Fidesz szavazóivá. Botorság tehát arra számítani, hogy a Fidesz szavazatvesztése a vele szövetséges kisebb pártok javára válhat.Nem véletlen, hogy a kereszténydemokrata-konzervatív egység gondolatának lehetséges céljai között a kereszténydemokrácia politikai értékeinek, a konzervatív-kereszténydemokrata politikának az érvényesítését nem említettük. A kormánykoalíció ugyanis politikájának lényegi részévé tette, a polgári Magyarország ügyével szétválaszthatatlanul egybekapcsolta ezeket a célokat. Ezek az értékek és törekvések a jobboldal jelenlegi politikai állapotában is biztató, reményteljes helyzetben vannak.Mutatkoznak ugyanakkor ennek az egységtörekvésnek – a már korábban említett veszélyein kívül – olyan további járulékai is, amelyek aligha használnak a polgári-konzervatív-keresztény politikai erők helyzetének. Tagadhatatlan, hogy az egységtörekvés megfogalmazása már eddig is olyan üzenetekkel, áthallásokkal párosult, amelyek mindenképpe