Nemzeti és kulturális identitás Kárpátalján

Erdélyi szociológiai vizsgálatunk (Magyar Nemzet, 1999. július 6.) főbb kérdésfeltevéseit megismételve a Balázs Ferenc Intézet és kárpátaljai társintézménye, a Spektrum Társadalomkutató Műhely közreműködésével reprezentatív kérdőíves felmérést végeztünk a kárpátaljai magyarok körében. (Immár másodszor: először a kilencvenes évek első felében vállalkoztunk ilyen feladatra.) Ennek során harminc faluban és városban ötszáz felnőttkorú (18 éves vagy idősebb) magyar nemzetiségű személyt kerestek fel a kérdezőbiztosok. A túlnyomórészt falusi társadalomként jellemezhető kárpátaljai magyarság (a válaszadók 70 százaléka élt tízezer lakosúnál kisebb településen) csaknem kétharmada (62 százaléka) a maga lakóhelyén erős (70 százaléknál magasabb arányú) etnikai többséget alkotott.Arra a kérdésünkre, hogy számon tartja-e magát egy (vagy több) nemzet, nemzetiség tagjaként, a válaszadók 88 százaléka mondta magát egyértelműen (és kizárólag) magyarnak, nyolc százaléka magyarnak és ukránnak, három százaléka egyébnek (és többnyire egyúttal magyarnak); egy százalék pedig kitérően, illetve nem válaszolt. (Erdélyben az „önmagában megálló” magyar identitást vállalók aránya magasabb: 95 százalékos volt, a kettős identitás viszont ennek megfelelően Kárpátalján fordul elő gyakrabban.) Ismét feltettük a kérdést azoknak, akik vállalták (akár az ukrán mellett) magyarságukat. „Mit jelent az ön számára magyarnak lenni?” A spontán válaszokat kategorizáltuk, és a kategóriák részarányát az erdélyiekhez hasonlónak találtuk: a negatív beállítottságúak és a közömbösek aránya elenyésző volt, és legtöbben a kisebbségi létet cselekvően vállaló, az érzelmi hozzáállású, valamint a kulturális jelenségekhez (elsősorban az anyanyelvhez) kötődő identitástípusokba sorolódtak be. (Akárcsak a kilencvenes évek első felében.)Az utóbbi években azonban némi hangsúlyeltolódás is bekövetkezett: a nemzettudat érzelemtelítettsége mintha csökkent volna, a vállalás és az anyanyelv identifikáló szerepe pedig megnövekedett. Amikor egy zárt kérdés kapcsán szembesítettük a válaszadókat a nemzeti hovatartozást befolyásoló tényezők sorával, legtöbben az anyanyelvet és azt a tényt, hogy valaki magyarnak tartja magát, ítélték „nagyon fontosnak”. (Legkevesebben pedig – mint Erdélyben is – az állampolgárságot.) A származás (a hagyományok, a család és az egyház társaságában) a másodrendűen fontos tényezők közé sorolódott, a vérségi összetartozás pedig a gyenge közepes mezőnybe. Ez ismételten arra mutat, hogy a magyar azonosságtudat csak másod- vagy harmadsorban etnikai természetű, és elsősorban az anyanyelvre és a vállalás gesztusára épít.Ugyancsak egy zárt kérdés során olyan szimbólumokkal, illetve szimbolikus tartalmat is hordozó objektumokkal szembesítettük a kérdezetteket, amelyek részint a kulturális értelemben vett teljes nemzet, másrészt elsősorban a kárpátaljai magyarok összetartozás-tudatát erősítik – legalábbis a lehetőségek szintjén. A válaszadók külön-külön mindegyiket leosztályozták (vélt) fontosságuk szerint. (1-5-ig: a „nagyon fontos” kapta az 5 pontot.) A magyarsághoz tartozás szempontjából a kérdezettek legfontosabbnak a (magyar) Himnuszt (4,75) és a piros-fehér-zöld zászlót (4,71) tekintették. Ez nem lehet meglepő: nemzetközi viszonylatban (például sportversenyek, vezető államférfiak látogatása stb. alkalmából) is ez a két szimbólum identifikálja leggyakrabban az egyes nemzeteket. Ezeket már két magyar specialitás: egy nemzeti ereklye, a Szent Korona (4,43), és egy, a magyar szabadságküzdelmekkel (1848, 1956, 1989) összefonódott költemény: Petőfi Nemzeti dala (4,43) követi. A magyar címert már kevésbé tekintették a magyarsághoz tartozás szempontjából fontosnak (4,23), körülbelül egy szinten a kárpátaljai régióban található, de az egész magyarság számára jelentéssel bíró két szimbolikus helyszínnel, a Vereckei-hágóval (4,29) és Munkács várával (4,17). A kokárdának már nagyságrenddel kisebb fontosságot tulajdonítanak (3,39), és a legalacsonyabb átlagosztályzatot (2,91) az a megzenésített költemény kapta (Dupka-Ivacskovics), amelyet a „kárpátaljai magyarok himnuszának” neveznek. Ez utóbbit sokan nem is ismerik: a megkérdezettek 30 százaléka nem tudott érdemi választ adni vele kapcsolatban, míg a többi szimbólum ismertsége mind erősen megközelítette a száz százalékot.A határon túli magyarság körében végzett korábbi vizsgálataink indirekt módon a haza fogalom bizonytalanságáról vallanak. Ezért mostani felmérésünk a kárpátaljai magyarok földrajzi-táji kötődéseire, haza fogalmának „terjedelmére” és milyenségére konkrétabban is rákérdezett. A vizsgálat során az interjúalanyokat különböző földrajzi-politikai-kulturális tájegységekkel szembesítettük, és ugyancsak azt kértük tőlük, hogy osztályozzák (1-5) le ezeket aszerint, hogy „melyiket milyen mértékig tartják hazájuknak, melyikhez milyen mértékben érzik magukat odatartozónak”. Legszorosabban a szülőföldhöz (4,87), majd a régióhoz, vagyis Kárpátaljához (4,79) kötődtek a válaszadók, ehhez képest a többi tájegységhez (illetve országhoz) – hovatartozás-tudatukat illetően -, vagyis a tájföldrajzi identitás (amely nem választható el bizonyos kulturális törekvésektől és otthonosságérzettől) a legszűkebb környezetre és a kissé tágasabb regionális méretekre korlátozódik. Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy a kárpátaljai magyaroknak – sokuk érzése szerint is – nincs hazájuk, csak szülőföldjük, és a haza fogalmát jórészt a kulturális értelemben vett nemzet pótolja, amelynek szimbólumait, nyelvét, kultúráját vállalják és magukénak vallják.A nemzetiségi csoport összetartozásának, azonosságtudatának fontos eleme, hogy miként vélekedik önmagáról, milyen tulajdonságokról érzi azt, hogy azok jellemzők rá. Egyik kérdésünk ezeket a kárpátaljai magyarokra esetleg jellemző vonásokat firtatta. A kérdezettek egynegyede kétségbe vonta ilyen tulajdonságok létezését, másik negyede csak pozitív vonásokat, egyharmada vegyesen pozitív és negatív tulajdonságot említett. (A teljesen negatív önkép előfordulása ritka volt, és meglehetősen sokan – mintegy 15 százaléknyian – kitértek a válaszadás elől.) Ha összevetjük a kárpátaljai magyarok kilencvenes évek elején és végén regisztrált magyarságképét, az adatok drámai mértékű átalakulást sejtetnek, amelyben az elkomorulás jegyei tűnnek első látásra dominánsnak. Igaz, hogy korábban általánosságban a magyarok, tavaly pedig kifejezetten a kárpátaljai magyarok (és külön a magyarországi magyarok) tulajdonságaira kérdeztünk rá, de ez a megkülönböztetés épp az önkép pozitívabbá válását motiválhatta volna – mint ahogy Erdélyben történt. (Ez anynyiban is bekövetkezett, hogy nemcsak a csupa jó, hanem a kizárólag negatív tulajdonságok említői is jelentősen visszaszorultak.) Az átalakulás legszembetűnőbb jegyének végül is a válaszkerülők arányának jelentős megemelkedéséből kiérezhető fásultságot, valamint a jó és rossz tulajdonságok együttes említésének megerősödéséből kiolvasható tárgyilagosabb, illúziótlanabb önszemléletet tarthatjuk. Valamiféle kiszolgáltatottságérzet, ugyanakkor makacs kitartás érződik ki a leggyakrabban megemlített tulajdonságok együtteséből is: szorgalmas, dolgos, munkaszerető, magas tűrőképességű, türelmes, összetartó, vendégszerető, szívélyes, ragaszkodó a magyarsághoz, kitartó, bizakodó, büszke, segítőkész stb. A néhány évvel korábbi tulajdonságlistához sok tekintetben hasonlít ez a sorrend, de az évek során a büszkeségnek érzékelhetően megkopott a fénye, a tűrőképességnek pedig megnőtt a jelentősége.