Erkölcs és politika konfliktusa Magyarországon

Viszonyukra leginkább a víz és az olaj hasonlata illik: az idők kezdetén ömlöttek egymásba, de normál hőfokon azóta sem keverednek. Az olaj mindig a víz felszínén marad, s ihatatlanná, egészséges gyomor számára undorítóvá teszi a folyadékot. De egyiket sem nélkülözhetjük, és el kell viselnünk, hogy összevegyülnek, mert ez a világ rendje. Adottságnak tekinthetjük, hogy a moralitás és a politika nem azonos egymással, mégsem választhatók szét teljesen, ahogy ez számtalanszor bebizonyosodott, többek között a Mediciek Firenzéjében, ahol egy bizonyos Savo-narola nevű szerzetes próbálkozott meg a lehetetlennel. Utóbb a forradalmi Párizsban Robespierre, a „megveszteget-hetetlen” tett tragikus kísérletet a politikai kör négyszögesítésére. Századunk szörnyű, totalitarizmusnak nevezett próbálkozásai azután tömegméretekben bizonyították, hogy a morál ellenében – illetőleg egy minden addigi hagyományt megcsúfoló, „új erkölcs” nevében – született ideológia, illetve a rá épülő politika csak pusztításhoz, tömeggyilkossághoz, legszélsőségesebb esetben pedig a világháború kirobbantásához vezet.Többpárti demokráciában, amilyen immár a mi rendszerünk is, a kormánypártok és az ellenzék számára egyaránt központi jelentőségű a politika és az erkölcs fogalma. A kormányzó pártok (ma Magyarországon a Fidesz vezette koalíció) mindenekelőtt reálpolitikát hirdetnek, az ország sorsáért viselt felelősségüket hangoztatják, s ezen az alapon a valóságot, annak naponta érvényesülő törvényszerűségeit fölébe helyezik minden elvont eszménynek, irreális erkölcsnek, ideológiai követelménynek. „Azt akarom, hogy minden alattvalómnak tyúk főjön a fazekában”, jelentette ki a reálpolitikusként elhíresült, jó emlékezetű francia király, IV. Henrik. Ezt a népszerű programot mai változatában Orbán Viktor miniszterelnök aktualizálta és fogalmazta meg a „két gyerek, három szoba, négy kerék” jelszavával. Ugyanez a szemlélet – no meg a minden természeti csapás ellenére biztatóan alakuló gazdasági mutatók – hívta életre a negyvenezer forintos minimálbér nemrég nyilvánosságra hozott koncepcióját is.E népszerű, stratégiai célhoz képest az etika szempontjai, legalábbis bizonyos határig, mindenképpen másodlagosak, ahogy ezt például a pragmatikus erkölcse és külpolitikája miatt az utóbbi időben is gyakran bírált Svájc példája bizonyítja. Ha a jövő igazolja a jelen kompromisszumait, a legnagyobb kormányzó párt a belpolitikában is tehet engedményeket, például a koalícióban helyet foglaló partnereinek, és a külpolitikában sincs helye az ostoba, „elvi” makacsságnak. Nyilvánvalóan ez utóbbi gondolatmenet bírta rá a magyar miniszterelnököt arra, hogy fogadja Schüssel osztrák kancellárt, akivel szemben, a kormányában helyet foglaló koalíciós partner, a Haider-párt miatt, az Európai Unió szankciókat rendelt el.Felmerül a kérdés: hol a határ, ameddig a politikának, Kossuth szavaival az „egzi-genciák művészetének” elsőbbsége van az erkölccsel szemben, s mikor kell ennek a sorrendnek megfordulnia? Ez a legnehezebb problémák egyike. Egyetlen ország ellenzékétől, így a magyartól sem lehet várni, hogy józanul, elfogultság nélkül ajánljon rá megoldást. Valójában az érdek győz itt is a morális megfontolás felett. Ma Magyarországon az MSZP-nek és a hozzá fűződő kapcsolatot lazító SZDSZ-nek elemi érdeke, hogy a kormányzó pártokra, különösen a legnagyobbra rásüsse: semmibe veszi az erkölcsöt, nincsenek gátlásai, „nyo-mulásával” veszélybe sodorja az ország jövőjét. Világos, hogy ezek az érvek fél- és negyedigazságokra épülő vádakat tartalmaznak, s egy olyan taktika részét alkotják, mely mindenekelőtt a társadalom alsó egyharmadában uralkodó gazdasági feszültségre, a frusztrációból fakadó tömegindulatra épít. A munkanélküliek, az alacsony jövedelműek és a nyugdíjasok előtt felcsillantja a „szociális igazságtétel” sokszorosan lejáratott délibábját, egyúttal pedig, ahol csak lehet, a korrupció és az illegális haszonszerzés gyanújába igyekszik keverni a hatalmon lévőket.A politikai támadások mindenekelőtt a megsértett erkölcsi normák nevében indulnak a hatalmon lévők ellen, ahogy ennek már huzamosabb ideje tanúi lehetünk. A száz százalékig soha meg nem valósítható morális politika nevében bármikor el lehet ítélni, demagógiának lehet bélyegezni a kormányzat mégoly jó szándékú intézkedéseit is, s ebben az ellenzéket a legkevésbé sem zavarja, hogy amíg ő volt hatalmon, politikusai bizonyítottan számos kétes, korrupciógyanús ügybe keveredtek. Mindennek ellenére tény, hogy a hatalmi pozíció erkölcsileg elkoptathatja a pártokat, az ellenzéki szerep viszont a morális tisztaság látszatát kölcsönözheti nekik.Ebből a szempontból a 2002-es országgyűlési választások az eddigiekhez képest vitathatatlanul új fejleményt jelentenek majd. Mivel a politikai paletta átrendeződésére, új, választási győzelemre esélyes párt fellépésére nem számíthatunk, már most látszik, hogy olyan pártokra lehet csak szavazni, melyek egyszer már voltak hatalmon, tehát az idők folyamán lepergett róluk az „ártatlanság hímpora”. Az utolsó „új kezdetet” jelentő párt a Fidesz volt, de legközelebb már a „pol-gárosult fiatal demokratáknak” is számolniuk kell a „politikai erózió” jelenségével, amely 1994-ben elsősorban az MDF-et, 1998-ban pedig az MSZP-t sújtotta. De míg az előbbi pártokkal szemben az utolsó két választáson még volt erő, mely felléphetett a „tiszta lap” ígéretével, 2002-ben a csodaváróknak – ha még vannak ilyenek egyáltalán – mindenképpen csalódniuk kell.Valószínű, hogy az ideoló-giák iránt egyre kevésbé fogékony tömegek ekkor már kizárólag a gazdasági helyzet alakulását „értékelve” voksolnak majd. Ezen a téren kétségtelenül mutatkoznak már a javulás bizonyos jelei – egyértelműen erre utal, hogy a közvélemény-kutatások szerint a ciklus félidejében a Fidesz népszerűbb a választók között, mint annak idején a kormányon lévő MDF vagy MSZP volt ellenzéki riválisaihoz képest.Van tehát esély rá, hogy az 1998 májusában hatalomra került kormánykoalíció gazdaságpolitikájáról még 2002 tavaszán sem sikerül bizonyítania az ellenzéknek, hogy „színtiszta demagógia”, vagyis addig a kampány muníciójaként a gátlástalan hazudozás és a gazdasági dilettantizmus vádjainál súlyosabbakat kell találni. Mi legyen a bunkó, amit a korán kezdődő választási küzdelemben, már most elő lehet venni, s ami sem külföldön, sem belföldön nem téveszti el a hatását? Nem marad más, mint az „ördöggel való cimborálás” vádja, a boszorkányüldözés régi, bevált receptje szerint. Tudnivaló, hogy a boszorkányhisztéria, illetve annak gerjesztése a túlzásba vitt morális szemlélet sok évszázados múltra visszatekintő vadhajtása. Mindarról, ami a hatalmon lévő, vezető párt, jelen esetben a Fidesz részéről a valóság kényszere által diktált szükségszerűség, némi rabulisztikával kimutatható, hogy a pokolra vezető út utcaköve, melyen haladva a hatalmon lévő politikusok egyenesen az ősgonosz, a sátán karjaiba futnak.Ez a Nyugat-Európában alig, Angliában és az Egyesült Államokban egyáltalán nem ismert propagandataktika elrettentő erejét abból meríti, hogy épít a múlt démonainak felidézésére, ezáltal képes mobilizálni mindazt a félelmet és szorongást, mely századunk folyamán halmozódott fel a magyar társadalomban. Tehát a valóságos politikával nem a reális erkölcsöt állítja szembe (ehhez ugyanis vagy az ellenzék morális felsőbbrendűségét, vagy a kormánypártok politikusainak ténylegesen elkövetett bűneit kellene bizonyítani, ami demokráciában képtelenség), hanem a fantazmák morálját. Ezt konkrét ellenérvekkel nem lehet cáfolni, hiszen alapvetően az érzelmekben, az elfojtott komplexusokban gyökerezik.Természetesen nem állíthatjuk, hogy ha valakiben a politika elkerülhetetlenül szükségesnek látott kompromisszumai, egy-egy mandátum megszerzéséért vagy megtartásáért hozott áldozatok aggodalmakat ger-jesztenek, az feltétlenül pszichopata, vagy legalábbis gyenge idegzetű. Az ideiglenes kompromisszumok ugyanis vitathatatlanul magukban hordozzák a véglegessé válás veszélyét, a megszokás lehetőségét, amelyről Montaigne, a politika és erkölcs nagy gondolkodója így ír: „Mert bizony szörnyű és csalárd iskolamester a szokás. Apránként, szinte titkon plántálja belénk hatalmát, s amikor gyökeret ver bennünk, hamarosan ádáz és zsarnoki arcát mutatja, amellyel már nem nézhetünk szembe.” (Esszék, Első könyv, XXII. fejezet)Szerencsére a rendszerváltozás utáni magyar kormányok erkölcsi indíttatású bírálatának természetes korlátot szab a választási ciklus, a polgároknak a szavazóurnák előtt kinyilvánított, szuverén akarata, mely nem engedi, hogy a taktikai okokból hozott kompromisszumok állandósuljanak, „szokás-sá” váljanak. Ekkor, legközelebb 2002 tavaszán mód nyílik arra, hogy mérlegre tegyük mindazt, ami megvalósult a kormányprogram gazdasági ígéreteiből, s ítéletet mondjunk a kormánypárti és ellenzéki (értelemszerűen inkább az előbbi) politikusok kényszerű kompromisszumai felett. Akkor kiderül, mennyi volt az igazság az „ördöggel való cimborálás” vádjából, s megszakad-e az a tendencia, hogy a rendszerváltozás óta még egyetlen párt sem tudta két, egymást követő ciklusban megtartani a hatalmat.Erkölcs és politika konfliktusát Montaigne lelkes olvasója, Shakespeare fejezte ki a legtömörebben Julius Caesar című tragédiájában. Brutus a republikánus erkölcs nevében az összeesküvéstől és a gyilkosságtól sem visszariadó idealista, Octavianus pedig a kompromisszumok embere, s mint ilyen, diktatúrára törő, de emberileg tisztességes reálpolitikus. Olyankor, ha már nagyon unom a napilapok acsarkodását, a darab szereplőit megpróbálom mai magyar államférfiakkal behelyettesíteni. Legutóbb eltűnődtem: kinek a szájába illik az, amit Brutus mond, közvetlenül Philippi előtt?„Az emberek dolgának árja van,Mely habdagállyal boldogságra visz,De elmulasztva, teljes életökNyomorban, s zátonyok közt zárva teng.Ily duzzadt tenger visz most minket is,Használni kell, míg ára-datja tart,Vagy vesztjük a sors kedvezéseit.”