Össznépi önzés

Állok a mozgólépcsőn, mindennapi metróútvonalam járulékos napi rituáléjának áldozván, s már csak tudatom peremével észlelem székesfővárosunk Európában egyedülálló folklórspecialitását. Mindenütt máshol, Prágától Londonig, Berlinben és Párizsban utas-reflex, hogy az andalgók-bóklászók egységesen a lépcső egyik oldalára húzódva szabadon hagyják a siető sávot. Budapesten az emberek a metrólépcsőn még ismeretlenül is egymás mellé zsúfolkodnak, az egyedüliek elterpeszkednek legközépen, s méltatlankodva megmorogják azt, aki sietni merészel.Fölrémlik egy réges-régi egyetemvárosi emlékem. Várom a minipolisz nagyállomásán Czeslaw Viktort, a lángoló kerubfejű, varsói ellenzéki diákvezért, a Szolidaritás aktivistáját, aki már többször megjárta a rendőrségi fogdát tüntetésért. Városkánkba érkezvén lelkesen osztogatott mindenkinek apró ajándékokat. Annak igen-igen örült, hogy fogadóbizottság gyanánt a tiszteletére kirendeltem három főiskolai intézmény legszemrevalóbb diáklánykáiból is egy csokorra valót. Ám akkor igencsak megdöbbent, amikor egy éjfekete hajú, ifjú, tágra nyílt szemű végzetasszony-jelöltke rá akarta beszélni, hogy ne vegyen jegyet, blicceljen vele együtt a villamoson. „Nem ilyen pitiáner dolgokban kell bátornak lenni. Különben attól egyáltalán nem leszel ellenzéki, hogy tönkreteszed hazád közlekedését” – intette a lányt. A híres egyetemi klubba, a városka főiskolás campusának büszkeségébe érve nem csak attól hökkent meg, hogy a kapuőrző KISZ-gorillák helyi egyetemistáktól is belépőt kértek, azaz: nem elég a diákigazolvány. Kimondottan elkeserítette, hogy amikor oda akart ülni egy vidám, szimpatikus társasághoz, mondván: éppen annyi szabad hely van az asztaluknál, ahányan vagyunk, most egy szőke szépleány rántotta vissza: ez nálunk nem szokás, és különben sem lehet tudni, ki a besúgó közöttük – pusmogta Viktor fülébe. Aztán poharazgatás és politizálás után látogatóba indultunk az egyik helybéli fiúhoz. Viktor útközben lemaradt, s egy csokor virággal jelent meg, amelyet átnyújtott barátunk édesanyjának. „Félreérted a helyzetet, nem itt alszunk” – világosította föl ezúttal egy beatnikfrizurás fiú. – Tudom én azt – nézett vissza rá Viktor szánakozva.Aztán, amikor négyszemközt maradtunk a Kanizsa becenevű obligát egyetemi itató-pincesörözőben, kitört: Öregem, neked a régi barátság jogán is elmondhatom: iszonyúan csalódtam a honfitársaidban. Tisztelet a kivételnek, a magyarok elképesztően és parttalanul önzők. Most már kezdem azt is megérteni, miért nem alakult ki nálatok a Szolidaritáshoz hasonló egységes, minden szovjetellenes árnyalatot magában foglaló ellenzéki mozgalom.Újra – lélekben is – a mozgólépcsőn állok, s minthogy elbambultam az időt, sietősre kell fogni lépteimet, mert elkések a rovatértekezletről. Csak hárman vagyunk, előttem két bőrruhás izomagyú „gyerek” préselődik szorosan egymáshoz. Elnézést kérve kénytelen-kelletlen átnyomakszom közöttük. Jottányit sem mozdulnának. – Ennyire sürgős... -, és hozzáteszi azt a bizonyos nyomdafestéket nem tűrő kifejezést, amely a hazai városi folklórnak olyannyira szerves tartozéka nálunk, mint a lengyel barátom által nehezményezett véghetetlen, határtalan magyar össznépi önzés.