A magyarországi rendszerváltozás ára

Hazánkban az utóbbi években örvendetesen beindult a gazdasági növekedés. Ha a következő középtávú időszakban átlagosan 5-6%-os GDP-növekedést érünk el, akkor 2005 körül elérjük azt a nem túl dinamikus, évi 1,8%-os trendet, amelyet a nyolcvanas évek gazdaságfejlődési pályája mutatott egészen a rendszerváltás kezdetéig. A GDP-nek a nyolcvanas évek trendjétől való elmaradását az átalakulás veszteségének, transzformációs veszteségnek tekinthetjük.A bekövetkezett veszteség tényleges nagyságát azonban nem a GDP (bruttó hazai termék), hanem a GNI (bruttó nemzeti jövedelem) méri, ugyanis ez utóbbi az, amely a nemzet rendelkezésére álló jövedelmet mutatja. A GNI-t a GDP-ből (jó közelítéssel) úgy kapjuk meg, hogy levonjuk a hazánkban működő, külföldi tulajdonban lévő vállalatoknál keletkezett jövedelmet, és hozzáadjuk a magyar cégek külföldi leányvállalatainak jövedelmét. Hazánk esetében az itt tevékenykedő külföldi tulajdonú vállalatoknál keletkezett jövedelem a meghatározó, s mivel aránya tetemes, a GNI mind abszolút mértékben, mind növekedési ütemét tekintve számottevően elmarad a GDP-től. 1997-ben – a KSH-ban készült számítások szerint – a GNI 8,5%-kal volt alacsonyabb, mint a GDP, növekedési üteme (3,2%) közel másfél százalékponttal maradt el a GDP 4,6%-os növekedése mögött.Mivel a jelenlegi gazdasági fellendülés túlnyomó részben a hazánkban megtelepedett külföldi tulajdonú vállalkozások tevékenységéből ered, valószínűsíthető, hogy a GDP és a GNI közötti eltérés az elmúlt években tovább nőtt, és az 1997. évi másfél százalékponttal szemben jelenleg elérheti a két százalékpontot. Ez azt jelenti, hogy a középtávon előre jelzett és reálisan optimistának tekinthető 5-6%-os GDP-növekedéssel szemben a magyar nemzet rendelkezésére álló bruttó nemzeti jövedelem, a GNI legfeljebb 3-4,5%-kal fog növekedni úgy, hogy az idő előrehaladtával a GDP és GNI közötti rés fokozatosan csökken. Az ütemkülönbség csökkenése azért feltételezhető, mert a magyar gazdaság fokozatosan integrálódik az itt megtelepült külföldi vállalkozásokhoz, és egyre inkább felveszi velük a lépést. A jelzett ütemben növekedve a magyar lakosság rendelkezésére álló jövedelem 2009 körül éri el a nyolcvanas évek trendjét.A kieső jövedelem nemzetközi összehasonlítása érdekében a veszteséget célszerű dollárban számolni, mégpedig vásárlóerő-paritáson, mert a tényleges vásárlóképességet nem a valutaparitás, hanem a vásárlóerő-paritás fejezi ki. A valutaparitás és a vásárlóerő-paritás között annál nagyobb az eltérés, minél fejletlenebb egy ország. Magyarország esetében 1997-ben, a Világbank statisztikája szerint az egy főre jutó GDP vásárlóerő-paritás szerint 7200 dollár (az USA szintjének 25%-a), míg valutaparitáson 4490 dollár (az USA szintjének 15%-a). Az egy főre jutó GDP vásárlóerő-paritáson vett szintjéből visszaszámolva 1997-ben a magyar GDP 73,3 milliárd dollárt tett ki (ez valutaparitáson 45,7 milliárd dollár). A fenti adatokkal számolva a nyolcvanas évek trendjének 2009-ben történő utoléréséig összességében 271 milliárd dollár transzformációs veszteség éri az országot, vagyis öszszességében a tényleges GNI ennyivel marad el a nyolcvanas évekbeli trendjétől (külföldi tulajdonú vállalatok híján a GDP és a GNI a nyolcvanas években gyakorlatilag megegyezett).A jelzett transzformációs veszteség minden egyes magyar lakosra nézve 27 ezer dollárt tesz ki. Ez az összeg forintra átszámítva, ugyancsak vásárlóerő-paritáson (amely 1997- ben 116,6 00Ft/dollár a 186,8 Ft/dolláros valutaparitással szemben) 3,1 millió forint egy főre jutó veszteséget jelent, ami egy négytagú család esetében 12,4 millió forint. Természetesen a jövőre vonatkozó GDP- és GNI-növekedéssel kapcsolatban lehet más feltételezésekkel is élni, de az eredmény akkor is hasonló nagyságrendű lesz.Kína is áttért a piacgazdaságra, de ez az áttérés ott a gazdaság jelentős felgyorsulását eredményezte, ezért Kína esetében nem transzformációs veszteségekről, hanem jelentős transzformációs nyereségről beszélhetünk, amelynek összege a magyarhoz hason-lóan számítva (vagyis a korábbi trendtől való, ez esetben pozitív eltérést nézve a hasonlóan hosszú 1984–2004 közötti időszakra) az egy főre jutó transzformációs nyereség megközelíti a húszezer dollárt.Érdemes elgondolkodni, vajon miért van az, hogy míg Kína nyert a piacgazdasági átmeneten, addig Magyarország (és az összes közép- és kelet-európai ország) számára az átalakulás hatalmas veszteségekkel járt.Az első különbség, amelyet meg kell említeni, hogy Kínában reformokat hajtottak végre a politikai hatalom változatlansága mellett, míg az európai volt szocialista országokban „bársonyos” forradalmak zajlottak le, ami a korábbi politikai hatalom teljes összeomlásával járt. Történelmi tanulmányainkból tudjuk, hogy a politikai hatalom összeomlása szinte mindig gazdasági káoszt, visszaesést okoz (az első átmeneti kor már az ókori Egyiptomban is azzal kezdődött, hogy a központi hatalom meggyengült), ezzel szemben gazdasági felvirágzás mindig politikai stabilitás idején következik be. Sok esetben sajnos kegyetlen diktatúrák is igen erőteljes gazdasági fejlődést tudnak felmutatni, amire a legutóbbi példa Chile, de a második világháború után felzárkózó távol-keleti országok is csak formálisan voltak demokráciák, gyakorlatilag évtizedeken keresztül ugyanaz a párt volt hatalmon (mint nálunk is a kiegyezés utáni fellendülés korszakában).Lehet, hogy a demokratikus átmenetet, amelynek szükségességét valószínűleg kevesen vitatják, nem lehetett volna áldozatok nélkül megúszni, kérdés azonban, hogy indokolt volt-e a jelzett mértékű veszteség? Nem találhattunk volna olyan megoldást, amely a többpártrendszerre és a piacgazdaságra való áttérést kisebb veszteséggel oldja meg? Hiszen a dél-európai diktatúrák példáit is felhozhatnánk (Spanyolország, Portugália), ahol a demokratikus átmenet nem követelt számottevő veszteséget. A történelmietlen kérdést, hogy „mi lett volna, ha...” nem azért érdemes feltenni, mintha a múltat megváltoztathatnánk, hanem azért, hogy a jövőre vonatkozólag tanuljunk belőle.Nos, valószínűsíthető, hogy Magyarország és a többi közép- és kelet-európai ország gazdasági összeomlásában nemcsak elkerülhetetlen kényszerek játszottak közre, hanem igen jelentős szerepe volt az átalakuló országok által követett gazdaságpolitikának is, amelyet nem kis mértékben a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank tanácsai, sőt sok esetben kemény nyomásgyakorlása hatására alakítottak ki. A közgazdaságtan nem kísérleti tudomány, mint a fizika, nem lehet az eseményeket egy paraméter megváltoztatásával „ceteris paribus” („egyébként változatlan feltételek mellett”) megismételni. Amit tehetünk, az csupán a gazdaságtörténet tanulságainak feldolgozása, a történelmi analógiák felhasználása. Márpedig a gazdaságtörténet nem ismer olyan eseteket, amikor elmaradottabb országok azzal kezdték volna felzárkózásukat, hogy piacaikat megnyitják a náluknál sokkal erőteljesebb országok cégei előtt, sőt. Anglia például az úgynevezett hajózási törvénynyel (és más hasonló törvényekkel) két évszázadon át védte iparát, és a múlt század második felében csak akkor „liberalizált”, amikor már vitathatatlanul a világ vezető ipari hatalmának, a világ műhelyének számított. A múlt század második felében a német felzárkózás is hasonló elveket követett, és a második világháború után felzárkózó távol-keleti országok is keményen védték, és még ma is védik piacaikat. Megemlíthetnénk a mai Európai Uniót is, amely a külső versenytársakkal szemben az „érzékeny” gazdasági szegmensekben mennyiségi korlátokat vagy dömpingvádakat alkalmaz, és csak ott kívánja a szabad versenyt, ahol nemigen akad versenytársa.Mindezek a tények, történelmi tapasztalatok a rendszerváltás kezdetén is jól ismertek voltak. Mégis: a Kelet-Európát ellepő nyugati szakértők egészen másfajta politikát javasoltak, mint amilyet országaik valaha is alkalmaztak. A jó tanácsok lényege az volt, hogy annál hamarább lendülnek fel a volt szocialista országok, minél gyorsabban vezetik be a piacgazdasági reformokat, minél hamarabb nyitják meg áru- és tőkepiacaikat a fejlett ipari országok vállalkozói előtt. Ezt a néhány éven belül végrehajtott liberalizálást hívták „sokkterápiának”, amely, ha a pszichiátrián alkalmazott elektrosokkra gondolunk, rá is szolgált a nevére. Magyarország még ebben is (mint az eggyel korábbi rendszerváltás idején) az éltanuló szerepét játszotta, hiszen három év alatt úgy nyitotta meg piacait a fejlett ipari országok cégei előtt, hogy a hazaiakat semmilyen védelemben nem részesítette.Magyarország az egyetlen olyan átalakuló ország, ahol a privatizált állami tulajdon döntő mértékben a külföldiek kezébe ment, és talán a világ egyetlen országa, ahol az alapvető infrastrukturális hálózatok külföldi kézben vannak. A World Investment Report (UNCTAD) 1999-es kiadványa közöl egy statisztikát, amely azt mutatja be, hogy mekkora a transznacionális vállalatok aránya az egyes országok alapanyag- és feldolgozóipari exportjában. A sort Magyarország vezeti 65%-kal, utánunk a kereskedő városállam, Szingapúr következik. Csehországban, Finnországban, Svédországban, amelyek mind hozzánk hasonlóan kicsi, nyitott országok, ez az arány mindössze 10-20%. A hazai, rendkívül magas arány a magyar gazdaságpolitika mozgásterét nagymértékben korlátozza. A nyugati cégek betörése, a hazaiak összeomlása következtében három év alatt másfél millió munkahely, a munkahelyek egyharmada szűnt meg, mégpedig tartósan. Ilyen mértékű visszaesésre Magyarország statisztikailag mért történelmében nem volt példa, pedig a magyar történelem az elmúlt közel másfél száz esztendőben – amelyre a statisztikai adatszolgáltatás visszanyúlik – bővelkedett az éles fordulatokban.Hogy más politikát is lehetett volna folytatni, arra érdekesen világít rá Joseph Stiglitz, aki Clinton elnök szűkebb gazdasági tanácsadói körébe tartozott, majd 1997–2000 között a Világbank vezető közgazdásza volt. Stiglitz egy nemrég tartott beszédében (közli a The New Republic c. lap április 17-i száma, www.thenewrepublic.com) elmondja, hogy milyen viták folytak Washingtonban az amerikai pénzügyminisztérium, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap vezetői körében Oroszország piacgazdasági átmenetéről. Két irányzat, gondolkodási iskola alakult ki. Az egyik a piacgazdaságra való fokozatosabb áttérést hangsúlyozta, kiemelve, hogy a versenyfeltételek megteremtése fontosabb, mint az állami ipar privatizálása. A második csoport főleg makroközgazdá-szokból állt, akiknek a piacba vetett hite nem kapcsolódott össze a piac működőképességéhez nélkülözhetetlen feltételek fontosságának felismerésével. E közgazdászoknak jellemzően kevés ismeretük volt az orosz történelemről és a gazdaság részletkérdéseiről, és nem is gondolták, hogy erre szükségük lenne. Úgy ítélték meg, hogy a jó közgazdász ismeri az egyetemes igazságot. Az egyetemes igazság pedig abban áll, hogy a piacgazdaságra áttérő országoknak sokkterápiát kell alkalmazniuk. Minél erősebb az orvosság (és fájdalmasabb a reakció), annál gyorsabban jön a megélénkülés.Oroszország szerencsétlenségére a washingtoni vitában a második iskola győzött. A jó tanácsok hatására Oroszországot sokkok sorozata érte, ezek a sokkok azonban egyáltalán nem mozdították el Oroszországot a valódi piacgazdaság irányába. Az IMF és az amerikai pénzügyminisztérium által szorgalmazott gyors privatizáció például oda vezetett, hogy oligarchák egy szűk csoportja megszerezte az ellenőrzést az állami vagyon felett, miközben a termelés a felére esett vissza. Amíg a gyászos szovjet periódus végén is mindössze a lakosság két százaléka élt szegénységben, a sokkok után ez az arány csaknem 50 százalékra emelkedett: Oroszországban a gyermekek több mint fele él a szegénységi küszöb alatt.A washingtoni közgazdá-szok által használt modellek elavultak és távol állnak a realitásoktól. 1993-ban például a pénzügyminisztérium – a Fehér Ház gazdasági tanácsadói-nak véleményével szemben – erőltette a koreai gazdaság liberalizálását. A fehér házi belső csatát a pénzügyminisztérium nyerte meg, ám a washingtoni jó tanácsokat követő gazdasági összeomlásért Koreának, de az egész világnak is nagy árat kellett fizetnie. Stiglitz önvallomása a bennfentes helyzetéből mondja el, hogyan dőlnek el olyan kérdések, amelyek negatív hatása azután százmilliók életét teszi tönkre, mint ahogy ez számos ázsiai országban, de itt Közép-Európában is történt.A történet arra is rávilágít, hogy azok a veszteségek, amelyeket – többek között – Magyarország is elszenvedett, nem természeti törvények következményei, nem a piacgazdaságra való áttérés elkerülhetetlen velejárói, hiszen például az ázsiai országok, ahol a washingtoni pénzügyi hatalmasságok (az USA pénzügyminisztériuma, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank) által diktált politika (az úgynevezett washingtoni konszenzus) szintén mérhetetlen veszteségeket okozott, már régen jól működő piacgazdaságok voltak, amikor amerikai nyomásra a katasztrofális hatással járó gazdaságliberalizációt végrehajtották.A történelmietlen kérdés, a „mi lett volna, ha” tanulsága a jövőre nézve mindenekelőtt az, hogy nem kell feltétlenül megfogadni a magas helyekről érkező „szakértők” tanácsait, legalábbis akkor nem, ha saját országunk érdekeit akarjuk szolgálni.