A pénz statáriuma

A pénz statáriuma helyett meg kellene valósítani a tisztesség diktatúráját. Ugye, milyen egyszerű így elgondolni a tennivalót? Szent dühvel fogalmazódik az eszme, áll öszsze a sokféle ok-okozati kapcsolódás nyomán a gondolat. Mert legalább félévi érlelődés után, a Magyar Művészeti Akadémián kialakult vita következményeként világosodott meg a fent említett felismerés. Még a télen, meghívott vendégként dr. Magyari-Beck István egyetemi tanár gondolatai keltették fel a figyelmünket, de hónapok teltek el, amire igazán átjárta az értelmet az a leegyszerűsített megállapítás, hogy nincs közgazdaságtana, ebből következően közgazdásza sem a művészetnek. Ez azt jelenti, hogy igazi gazdája se. Hiányzik az alapos, szakszerű törődés. A művészet tehát kiszolgáltatott. Miközben a kemény „plazaszemlélet” elzárja az utat, amit kétoldalt bankok korlátja jelöl ki.Mindez azért jutott eszembe, mert a végére izgalmassá lett akadémiai délutánok egyikén alapvető, sorsunkba vágó gondolatok cikáztak köztünk. A sok érdekes fölvetésből Makovecz Imre gondolata volt az egyik, ami a pontosságával megdöbbentett. A Magyar Művészeti Akadémia elnöke arról beszélt, hogy a városainkból kivezető utak végén helyezkedtek el a szovjet laktanyák. Igen, mára lassan fölfogjuk, hogy hányféleképpen voltunk bezárva. Nemcsak a cenzúra – a Dobai Péter által említett öncenzúra – gettóiba, hanem valóságosan is „talpig vasban” voltak városaink. És most a „plazák” magasodnak ott az utak mellett, figyelmeztetve a pénz mindenhatóságára, értékrendező, silányító szerepére, uralmára. Akkor a laktanyák afféle éjjel-nappali, örökös emlékeztető szellemi-lelki vámhivatalok voltak. S ahol kitették a „Fényképezni tilos!” táblákat, ott az volt a cél, hogy rágondolni, emlékezni kötelező. „Mi, megszállók, itt vagyunk, ezt sose feledjétek!” E táblák „célszerűen” minden alkalommal előhívták a szorongást. Most a pénz hatalma magasodik elénk, fölénk ugyanezeken a helyeken. Akkor mi változott?Talán elkezdtünk mindezektől függetlenül gondolkodni, és nemcsak nézzük, de látjuk is a plazák (placcok, pia-cok) igazi arculatát. Igen, a bekerítés megtörtént, ráadásul belső „őrség” is vigyáz, mint a katonai rablánc, ha nem súlyosabb. Kérdeznünk kell tehát ezek ismeretében, hogy van-e még ország Európában, a világon, amelyik ekkorát moccant s áldozott az egyik volt birodalom ellen, mint mi? Vérrel és kínnal, emberveszteséggel megadva a „gyutacsot” a birodalom későbbi, ha lassú, máig is tartó – széteséséhez. Ami több vonatkozásban robbanásszerű lett, s bizonyos drabjai ránk is zúdultak, csaknem teljesen maguk alá temetve bennünket. Kérdeznünk kell: sújtanak-e más országot ilyen terhek – a trianoni büntetést is hozzáadva –, mint bennünket? S kibírná-e még valamilyen ország ezt az együttes statáriumot úgy, mint mi? Megnyilvánul-e másutt is a pénz világelfoglaló törekvése olyan arányokban, mint Magyarországon?Miközben azért létre is jön ez-az, s mintha kezdenénk kikecmeregni a gödör mélyéből. Vagy nekünk valóban Mohács kell ahhoz, hogy ne széthúzzunk, hogy összeszedjük magunkat? Hogy napfényre kerüljön méltóságunk ereje? De addig is Adyval kell újra és újra elmondanunk: „És mi csak csatázunk vadul: / Én s a disznófejű Nagyúr”. Ám ez ne maradjon pusztán a századik költői idézet, hanem legyen elszánt, valódi cselekedetek kezdete az érdekeink szerinti tettek szent tízparancsolatának rögzítése, majd megvalósítása. Ennek első parancsolata így hangzik: a pénz statáriuma ellen meg kell valósítani a tisztesség diktatúráját. A továbi parancsolatokat ki-ki fogalmazza meg és hajtsa végre a maga ereje és becsülete szerint.