Az erkölcsi elégtétel nyomában

Tíz esztendővel ezelőtt a diktatúra képviselői harangzúgás közepette hirdették ki a Magyar Köztársaság újbóli megszületését. Ezzel az aktussal lényegében a Magyar Népköztársaságnak, a megszállóktól az országra kényszerített szovjet alkotmánynak és az ebből született törvényeknek érvényüket kellett volna veszteniük. 1949. augusztus 20-án megszüntették ugyanis az 1946-ban született Magyar Köztársaság alkotmányát, ezzel a joggyakorlatban is utat nyitottak az önkényuralomnak. „A szovjet állam és jogtudomány valóban példaképül szolgálhat minden népi demokratikus állam és jogtudomány számára!” – ebből a hódoló megállapításból indult ki a mai Népszabadság elődjének eszmefuttatása.A kommunista pártújság azt a joggyakorlatot magasztalta szolgai hűséggel, amelyben Visinszkij, a hajdani legfőbb államügyész, később a szovjet külügyek ura bizonyult nagy mesternek abban, hogy gyanútlan halandókból bitang haramiákat faragjon. Így a magyar kommunista jogrendnek is az volt az elmélete, hogy a vádlott beismerő vallomása tárgyi bizonyítékok nélkül is elegendő a bűnösség megállapítására. Ezt a tételt a bírói munka egyik legfontosabb elméleteként oktatták az egyetemeken. A fiatal jogászokat már eleve arra nevelték, hogy a bírónak nincs más tennivalója, mint a vádlott beismerő vallomása után megállapítani a bűnösség mértékét. A kommunista koncepciós perek 1956 előtt – éppen úgy, mint az ezt követő évtizedekben – iskolapéldái voltak e jogászgyakorlatnak.A kommunista inkvizíciós igazságszolgáltatás eljárása két részből állt. Először a vallatásból, amelynek során embertelen gyötrelmekkel, ördögi vegyi művészettel előállították a kiszemelt tetteseket. Másodszor az úgynevezett tárgyalásból és ítélkezésből, amelynek során bilinccsé vagy bitóvá konvertálták a rendőri boszorkánykonyha munkáját. A megszállók páncélosaira támaszkodó pártirodákból kapták meg a szentesített tényálladékot, amit értékelni, módosítani és minősíteni nem volt joguk. Az áldozatok nem voltak sem ideális, sem cinkosi viszonylatban inkvizítoraikkal, és mégis vallottak, megtagadták testi és lelki önmagukat, vagy lelkes önkéntességgel meneteltek a börtön, a bitó felé. Igen, ezek a perek szolgáltak a szovjet joggyakorlat iskolapéldájául, ezek a perek, amelyek több vértanút adtak nemzeti évkönyveinknek, mint a megelőző esztendő perei együttvéve.Elgondolkodtató, hogy tíz esztendővel az úgynevezett rendszerváltozás után az egykori gyilkosok közül senki nem került az igazságszolgáltatás ítélőszéke elé, de számos olyan ember él itthon, aki életét kockáztatta egy független, demokratikus Magyarországért. Az áldozatok közül sokan a mai napig azzal az érveléssel találkoznak az igazságszolgáltatás részéről, hogy úgymond a régi törvények vannak érvényben, ezért ők büntetett előéletűnek számítanak. Így még most is a justizmord bélyege van az 1956-ban vérbe fojtott szabadságharc után koncepciós perben elítélt Tóth Ilona homlokán is. Jóllehet ez a hős lelkű fiatal orvosnő nem követhette el azt, amivel vádolták, mármint hogy orvosi esküjét megszegve megölte Kollár István ávóst. Tóth Ilona esete és még sok példa mutatja, hogy az igazságszolgáltatás területén is számosan előkészítették jogi átmentésüket: így lehetett hosszú időn keresztül a volt önkényuralom jogásza Magyarországon a törvények legfőbb őrzője.Ezek után nem lehet csodálkozni, hogy a Fővárosi Bíróság jogerős ítélettel az elmúlt hetekben elutasította a Deport ’56 azon keresetét, hogy a Horn Gyula múltjára vonatkozó iratokat hozzák nyilvánosságra. Itt is világosan látható volt, hogy a megszállás alatti törvények mögött keresnek menedéket mindazok, akiknek múltját súlyos bűnök terhelik. A magyar igazságügyi kormányzat számára komoly feladatot jelent az elkövetkező években az, hogy ne csak a kommunista jogelméletet, hanem e jogelmélet gyakorlatát is felszámolja. Kétezer éve már annak, hogy Ulpianus, a klasszikus Róma nagy jogtudora azt mondta: minden vallomás, amely lelki vagy testi erőszak nyomán születik meg, res fragilis, azaz törékeny ügy. Hát vajon azok a vallomások, amelyeket a test meggyötrésével és az aktedron vagy pervitin adrenalin mérgével facsartak ki a nemzet legnemesebbjeiből, nem res fragilis?Csak remélni lehet, hogy ennyi idő elteltével a Magyar Köztársaság kihirdetése után a bíróságok áldozatai megkapják végre a méltó erkölcsi elégtételt, de ehhez más kodifikáció, más tételes törvények kellenek. Hiszen a haza nem más, mint a tételes törvények foglalata – mondja az angol jogbölcselet. S mivel a törvényeket az emberek váltják dicsőséggé vagy gyalázattá, jó lenne eltávolítani mindazokat, akik a korábbi joggyakorlat szerint a magyar bírák ítélőszékét vesztőhellyé építették át. Nem akadémikus eszmefuttatásokra van itt szükség, hiszen idővel az élet magától söpri majd ki az Augiász-istállót – és akkor Magyarországon újra érvényesülhet az igazság.A szerző Bécsben élő újságíró