Az osztrák Liberális Fórum végnapjai

Az osztrák Liberális Fórum idehaza kevéssé ismert politikai párt. Ezért érdemes nagy vonalakban felvázolni rövid történetét, amely 1993-ban vette kezdetét, s ma már lényegében befejezettnek tekinthető. Az előtörténet fontos része volt az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) irányvonalának gyökeres megváltozása 1990 után. Az akkori parlamenti választásokon a szabadságpárt több mint 16 százalékot ért el, vagyis megerősített formában képes volt fenntartani a harmadik erő státusát a szocialisták (SPÖ) és a néppártiak (ÖVP) mellett. Az 1990 utáni időszakban a Szabadságpárt érezhetően megnövelte támogatottságát. Ennek oka a nemzetközi helyzet ismert átalakulása volt: a kelet-európaiak tízezreinek megindulása Nyugat felé. A nyugati szemmel elhanyagolt külsejű, ütött-kopott autókkal pöfögő, mindenfajta limlomot összegyűjtő tömegek látványa megdöbbentette az évtizedek óta nyugalomhoz, rendhez és tisztasághoz szokott osztrákokat. A keletiek bejövetelének szinte apokaliptikus látványát megerősítette a volt Német Demokratikus Köztársaság viszonyainak fokozatos feltárulása; s különösen az összeomló Szovjetunió fenyegetőzése azzal, hogy a belpolitikában a hagyományos pártok helyzetének megrendülését eredményezte. 1993-ban már világosan érzékelhető volt a Szabadságpárt pozíciójának erősödése, ami felvillantotta annak a lehetőségét, hogy az SPÖ–ÖVP-koalícióval szemben új kombináció születhet: az FPÖ összefogása valamelyikükkel.Nem kétséges, hogy az FPÖ belső helyzetének átmeneti megrendülése 1994-ben összefüggésben állt ezen eseményekkel. Az FPÖ retorikájában – főképpen Jörg Haidernek köszönhetően – fokozatosan előtérbe került az idegenellenesség, vagyis a keleti népvándorlástól való félelem hangsúlyozása. Ennek visszahatásaként megerősödött a párton belül kifejezetten liberálisnak nevezhető személyiségek hangja, élükön Heide Schmidt asszonynyal. Az ellenkezők az egyre viharosabb retorikai csatákban elmerülő szabadságpártból 1993 februárjában váltak ki. Indoklásuk szerint azért, mert nem értettek egyet a Szabadságpárt „Mindenekelőtt Ausztria!” elnevezésű kampányával, amely a bevándorlást szigorúbb törvényes feltételekhez kívánta kötni, s eközben – Schmidték szerint – rasszista véleményt is megfogalmazott. A szabadságpárti frakció öt tagja Schmidt vezetésével kilépett a frakcióból, és az alkotmánybíróság döntésének megfelelően új frakciót hozott létre a bécsi parlamentben. E csoport alapította meg a Liberális Fórumot (LF).A következő másfél év a pártépítéssel telt. Minden nagyobb városban megalakult az LF helyi szervezete, jelentős személyiségeket nyertek meg céljaiknak, melyek fokozatosan túlléptek a szabadságpárt korábbi liberális álláspontján, és egyre inkább ultraliberális színezetet öltöttek. Ezzel egyidejűleg a párt széles körű médiatámogatást élvezett. Így például szervezeti alapszabályát azonnal közreadta a Der Standard (a Die Presse mellett a másik országos napilap), mely később is a párt egyik jelentős propagátorának bizonyult. Az LF néhány hónap elteltével megfigyelői státust nyert a Liberális Internacionáléban, amely ezzel együtt felkészült az anyapárt, az FPÖ kizárására; ezt azonban megelőzte a szabadságpárt önkéntes kilépése, amelyet ettől kezdve egyre inkább „jobboldali populista” pártnak minősítettek. Az LF hangereje ezenközben egyre nőtt. Noha programja némi visszatetszést szült – különösen a homoszexuálisok házassági jellegű együttélésére vonatkozólag –, a legnépszerűbb gazdasági hetilap 1993-ban Heide Schmidtet választotta az „év asszonyának”. LF-szervezetek alakultak különböző társadalmi rétegekben, így a radikalizmusra hajló egyetemi diákság körében (ahol az LF támogatottsága mind a mai napig a legmagasabb). A kitartó médiatámogatás végül is meghozta gyümölcsét: az 1994-es szövetségi parlamenti választásokon az LF majdnem 6 százalékot szerzett, miközben – már 1993-ban is várható módon – az SPÖ és az ÖVP visszaesett. Együttes mandátumarányuk ennek ellenére is mintegy hatvanszázalékos többséget biztosított számukra a parlamentben. Ez az arány nem érte el a kétharmadot; de feltehető, hogy a fórum sikere nélkül még jelentősebb lett volna Haider pártjának megerősödése.Talán az LF sikeres szerepeltetése, a szabadságpárt viszonylagos gyengülése, tehát a kétharmados többség visszaszerzésének felcsillanó lehetősége vezette arra az ÖVP-t, hogy alig másfél évvel a parlamenti választások után felmondja a koalíciós szerződést, és előrehozott választásokat kényszerítsen ki. A számítás bevált: az 1995 decemberében tartott választásokon az LF egy mandátumot veszített, ám a szocialisták és a néppárt megnövelték támogatottságukat; s nagy eredménynek tűnt, hogy Haider Szabadságpártját sikerült néhány százalékkal leszorítani. Ám a trend nem bizonyult tartósnak; noha az újjáalakult koalíció kétharmados parlamenti többséggel bírt, az LF támogatottsága érzékelhetően csökkent. Jelentős személyiségek szembefordultak a párttal, a vezetést „balliberális elfogultsággal” vádolván. A helyhatósági választásokon a párt egyre gyakrabban szerepelt két százalék alatti támogatottsággal. A pártok népszerűségi versenyében érezhető volt a Szabadságpárt ismételt erősödése és a szocialisták támogatottságának lassú csökkenése.1998-ban az LF országos „vonatozással” ünnepelte ötéves születésnapját. Jelszavuk – „Liberale am Zug” – kettős jelentést hordozott. Az egyik szerint: „Jönnek a liberálisok!”; a másik szerint: „Liberálisok a vonaton”. A viccesnek szánt mottó és a hozzá kapcsolódó, gyakorta infantilisnak ható rendezvények nem állították meg a párt lejtmenetét. Az a tény, hogy Heide Schmidt az 1998-as elnökválasztáson 11 százalékot szerzett, csalókának bizonyult, és kizárólag az asszony rokonszenves személyiségének szólt. Ezután a párt már hasztalan próbálkozott imázsmódosítással, amelyben az általános politikaellenesség jelszavai éppúgy elfértek, mint a különböző helyi választási szövetségek megkötése. A módosítási politika – érzékelve a közhangulat változását – az 1999-es Európai Parlament-választásokon még azzal a különös ötlettel is szerencsét próbált, hogy küldötteit mint „antiképviselőket” juttatja be a parlamentbe. A párt választási jelszava így szólt: „Adj hangot a haragodnak!”, és azokat igyekezett megszólítani, akik az Európai Parlament munkáját elégedetlenül figyelték. Ám az osztrákok mégsem a fórumra bízták haragjuk kifejezését; az LF támogatottsága ezen a választáson nem érte el a három százalékot. Ez az eredmény már jelezte az 1999. novemberi parlamenti választások végeredményét, amelynek következtében, mint ismeretes, a szabadságpárt a szocialisták után a második legerősebb párttá vált. A néppárt harmadik lett, felmondta a szocialistákkal kötendő szövetséget, és hónapokig tartó egyeztetések után megalakította a máig is vitatott néppárti–szabadságpárti koalíciót. A Liberális Fórum nem jutott be a parlamentbe. Heide Schmidt lemondott, a párt pedig mára működésképtelenné vált az azóta is tartó belső vitákban és a kialakult pénzügyi csődben.Milyen következtetéseket vonhatunk le e párt történetéből? A pártot egy rokonszenves személyiségre, Heide Schmidtre építették fel, aki alkalmasnak mutatkozott arra, hogy megnyerje mind a Szabadságpárt liberális szavazóit – az új vállakozói réteget –, mind a különböző értelmiségi csoportokat. Hatalmas támogást kapott a médiumoktól és azoktól, akik minden eszközzel meg akarták előzni Haider pártjának megerősödését. A fórum léte e célösszefüggésben érthető meg; azt is mondhatjuk, hogy a Szabadságpárt letörésének eszközeként szolgált. Ám az már a párt vezetésének a hibája, hogy feladatuk teljesítése közben egyre radikálisabb nézeteket hangoztattak, a homoszexuálisok jogosítványaitól kezdve valamennyi vendégmunkás választójogának biztosításán keresztül az osztrák hadsereg gyakorlati felszámolásáig. Mindez nem volt alkalmas arra, hogy a Szabadságpárt előretörését meggátolják. Hiszen az osztrák átlagpolgár, szembesülve a keleti bevándorlással, az új bűnözési hullámmal, a keleti gépjárművek okozta balesetekkel, aligha hihette, hogy e problémák megoldását a „kevesebb állam” hozhatta volna el.Noha Ausztria helyzete eltér Magyarországétól, mégis érdemesnek tűnik egy rövid összevetés megkockáztatása. Idehaza az egykori Magyar Demokrata Néppárt hasonló helyzetben vált ki az MDF-ből, mint Heide Schmidt annak idején az FPÖ-ből. Az LF-fel ellentétben a néppárt sikeresen teljesítette küldetését: az MDF-nek mint politikai erőnek végelgyengítését. De sem az LF, sem az MDNP nem volt képes arra, hogy csupán a médiahátszél segítségével hosszabb távon is fenntartsa magát. Mindkét szervezet „instrumentális pártként” jellemezhető, amelynek létrejöttét jól meghatározott célok érdekében, ezek „eszközeként” támogatták vezető társadalmi-gazdasági körök. Ám ahogyan az LF, úgy az MDNP is csak részben teljesíthette instrumentális feladatát, amennyiben végül is nem bizonyult hosszú életűnek, és új politikai konstelláció kialakulását segítette elő. Mindez az instrumentális pártok korlátozott hatékonyságát mutatja. A pártpolitikai taktika mindenkor felhasznál ilyen vagy ehhez hasonló eszközöket, nemcsak mesterségesen létrehozott pártok, hanem például egy koalíción belül létező párt közvetett vagy közvetlen megnyerésének a formájában is. Az instrumentális célra megnyert pártban mindig léteznie kell egy rokonszenves kulcsfigurának, aki – Heide Schmidthez hasonlóan – többféle társadalmi csoport megszólítására is képes; s létezniük kell dacos lázadóknak, akik a rokonszenves vezető helyzetét megerősítik, és a pártot az instrumentális feladat vak végrehajtására buzdítják.Ám az instrumentális párt mindenképpen pusztulásra van ítélve; akár elvégzi feladatát, akár nem, enyésznie kell – ez szerepkörének logikájából következik. Ezért érdemes megjegyeznünk azoknak az arcát, akik valamely instrumentális párt katonáiként – vélt vagy valós sérelmeik tudatában – dacosan menetelnek sugallt céljaik felé. Önmagukat hősies küldetés hordozóinak vélik, ám valóságos szerepük ennél kevésbé dicsőséges; sokak szerint egyenesen dicstelen.A szerző egyetemi oktató