Az utolsó szó jogán

Miután a címben jelzett jog gyakorlását négy gépelt oldal erejéig ígérték meg számomra, nincs módom érdemben vitatkozni a cikkemre válaszoló három írás több mint húszoldalnyi szövegével. Néhány megjegyzésre szorítkozom tehát.Cikkem 12 napig pihent a Magyar Nemzet szerkesztőségében. Aztán közlése után a másnapi s még két egymást követő lapszámban összesen három – egy éles, egy durva és egy kioktató hangú – támadó cikk jelent meg. Ezután – bár sokan jelezték, hogy hozzászólnának (páran nekem is elküldték engem támogató írásukat) –, a szerkesztőség „a polémiát lezártnak tekintette”. Nem akarom megnevezni, hogy a magyar sajtó történetének mely évtizedeit és laptípusait idézi ez a szerkesztői gyakorlat, csak anynyit jegyzek meg csöndesen, hogy szerintem nem a polgári napilapok jellemzője. S azt teszem még hozzá (immár nem a szerkesztőknek címezve, hisz ők azt nálam jobban tudják), hogy ilyesmivel nem érhető el a kívánt politikai cél. Talán tovább lelkesíthetők a már amúgy is szilárdan hozzánk kötődő hívek, de az önállóbbak inkább elbizonytalanodnak; újakat szerezni pedig így egyáltalán nem lehet. A sajtó bonyolult szerszám, a célzott hatásnak néha épp az ellenkezője következik be. Ha egy lapot nem az olvasóknak, hanem a politikusoknak csinálnak, az nem vezet jóra.Ami ezek után Isépy Tamást illeti, őt jobbára én is tisztelem korábbi tevékenységéért. Köszönöm, hogy – kissé leereszkedően – elmagyarázta: egy párt akkor kényszerül koalíciót kötni, ha egymaga nem szerez abszolút többséget a választásokon. Ezt eddig is tudtam (talán az olvasók is), de most megerősített (bennünket). A „kényszerkoalíció” kifejezést viszont nem én alkottam „rosszallással, sőt megvetéssel”, hanem Orbán Viktor megbízott miniszterelnök 1998 nyarán – szerintem őszintén. Továbbá némiképp kényszerből, hiszen a választások előtt mindvégig következetesen elhárította a kisgazdákkal való kormányzás lehetőségét. Nem tagadta, hanem elhárította: ügyesen és taktikusan.Torgyán József „gyors helyzetfelismerő képességét és azonnali alkalmazkodási készségét” én egy szóval sem vontam kétségbe. Sőt azt sem, hogy „mindent meg tud indokolni, és mindent meg vagy ki tud magyarázni”. Csak annyit jeleztem, hogy számomra ezek a meg- és kimagyarázások többnyire teljesen hiteltelenek, olykor pedig egyenesen viszolyogtatóak. A legutóbbi felmérés alapján a magyar polgárok mintegy 81 százaléka érez hasonlóképpen: ekkora hányaduk tartotta őt alkalmatlannak az elnöki posztra. A maradék 19 százalék több mint fele nem tudott állást foglalni, s csak a maradék maradéka mondta, hogy alkalmas, hogy számára tehát hitelesek Torgyán megnyilatkozásai. Őszintén sajnálom (s bevallom, meglep), hogy Isépy Tamás közéjük tartozik. A kisgazda elnök beszédkészsége szerintem nem mérhető a BBC normáin. Úgy vélem, semmiféle polgári mércével nem mérhető.Tóth Gy. László cikkének legalább a fele olyan írást bírál, amely – miután a Magyar Nemzet visszautasította – kényszerből a Népszabadságban látott napvilágot. A szerző (illetve a lap) olyan állításokat támad tehát, amelyeket olvasóik előzőleg nem ismerhettek meg. Ez a polgári sajtóetika szabályai szerint inkorrekt eljárásnak minősül. Egy lapnak joga van megtagadni valamely szöveg közlését, ám ezt követően már nincs joga ugyanazt bírálni.Tóth Gy. László és Tőkéczki László egyetértenek abban (helyszűke miatt csak az előbbit idézem), hogy: „Debreczeni lényegében nem mond mást, mint a balliberális médiakommandó tagjai.” Valójában ez a legerősebbnek gondolt érvük velem szemben. Tóth megelégszik anynyival, hogy ezt sokat sejtetően „fölöttébb érdekesnek” minősíti, Tőkéczki azonban következetesebb nála. Ő nyíltan megkér, hogy a Magyar Nemzet helyett írjak ezután a balliberális sajtóba, és lépjek be a Nyilvánosság Klubba. (Biztatásképpen mindjárt fölterjeszt Pulitzer-díjra is.) Mert szerinte: ha nem vagyunk képesek követni „egykori elvbarátainkat”, akkor kötelesek vagyunk „hallgatással tolerálni” őket. Ha viszont mégse tudjuk befogni a szánkat bizonyos nekünk nem tetsző dolgok láttán, akkor „nyíltan színt vallva” át kell állnunk a túloldalra. „Ha a barátságnak vége, akkor új barátokhoz tartozik az ember”. Tőkéczki szerint: aki „függetlennek” hiszi magát, aki nem híve a kisgazdákkal való szövetségnek, és fél a MIÉP-től, az eszdéeszes és emeszpés. Harmadik eset nem lehetséges: aki nincs velünk, az ellenünk van.Ennél már Kádár János is okosabb volt. (Hogy Tőkéczki következtetései rövid úton minő szamárságokhoz vezetnek, azt mi sem bizonyítja jobban, mint azon állítása, amely szerint a Magyar Nemzet olvasói akkor tudják majd jól megítélni az én írásaimat, ha azokat a Népszabadságban, a Magyar Hírlapban és a Népszavában publikálom, vagyis: ha eleve nem lesz módjuk megismerni őket.)De ez a kisebbik baj. Hogy mi a nagyobb, azt egy, a Magyar Nemzetből vett idézettel szeretném érzékeltetni. Ugyanabban a lapszámban jelent meg, amelyben Tőkéczki cikke. Stéphane Courtois, A kommunizmus fekete könyve című, most megjelent kötet szerkesztője írja: „Mivel a bolsevikok úgy gondolják, hogy hadat viselnek... a politikát is katonásan egyszerű szavakba, egyetlen viszonylatba foglalják: barát – ellenség, »mi«, ezzel szemben »ők«... És mindenkinek tábort kell választania... Gyászosan visszazuhan a politika egy ősrégi állapotba; az egyén és a demokrata polgár százötven évi erőfeszítése válik semmivé.”Az ideológiai tábori csendőr szerepében rendszeresen és mind nagyobb elhivatottsággal fellépő Tőkéczki Lászlónak el kellene gondolkodnia ezen. S– ha módjukban áll – talán egy kicsit a Magyar Nemzet (e mostani vita kapcsán tanúsított magatartásuk keltette látszat szerint) vele rokonszenvező szerkesztőinek is. A régieknek meg az újaknak.De nem akarom bántani őket. Remélem, páran közülük tudják: bár ez idő tájt látszólag én okozok nekik kellemetlenségeket, valójában nem rám kell haragudniuk.