Egyenes derekú nagyapám…

Hozd elő a pisztolyokat Gizikém – mondta vészterhes, fojtott hangon nagyapám (királyi fővegyész, az Országos Minőségvizsgáló Intézet vezetője) 1939-ben, egy nyári éjszakán. A férfi – jó ismerőse inkább, mint barátja –, akivel együtt borozgattak az öregszőlőben, a birtok teraszán, elsápadt. Sose derült ki, hogy mivel háborította fel ennyire nagyapámat ez az ember, mit mondhatott, amiért végül is előkerültek talán az évezred utolsó duellumának kellékei: a bársonybélésű, intarziás dobozból a gyöngyháznyelű párbajpisztolyok.– Béla, én készséggel visszavonok mindent – hebegett a vendég –, ne bolondozz már, nem úgy gondoltam... ebből tragédia lehet...Nagyapám elnézett a feje fölött, mintha ott se lenne. A vendég megértette: vagy kiáll, vagy elveszíti a becsületét. Ami – abban az időben – sok szempontból rosszabb volt, mint a halál.Az ég alja már vöröslött, mikor nagyanyám, a botcsinálta párbajsegéd kirakta a terasz előtti pázsit közepére a petró-leumlámpát. A férfiak felálltak egymással szemben, kezükben a töltött pisztolyokkal. Nagyanyám a terasz egyik sötét szögletébe húzódott, onnan figyelte, hogy mi sül ki az egészből. Mikor nagypám megkérte a kezét, háború volt. Nagyapám érettségi előtt önként vonult be, és századosként hozta haza katonáit az olasz frontról. Még évtizedek múlva is ordítva és verejtékben úszva riadt fel éjszakánként:– Feküdj! Mindenki hasra – kiabálta –, repeszgránát jobbról!A Keleti pályaudvar csarnokában agitátorok és a felheccelt csőcselék várta a lövészárkokból hazatérőket: egyikük szitkozódva ugrott nagyapámhoz, hogy letépje egyenruhájáról a rangjelzést.– Fegyvert súlyba – vezényelt helyettese, a závárzat csattogása elnyomott minden hangot. Az elvtársak szétspricceltek, pillanatok alatt kiürült a csarnok... Aztán elvégezte a Műegyetemet – minden vizsgájának eredményéről táviratot küldött nagyanyámnak, aki 25 éves lett, mire összeházasodhattak.– Te lősz először – mondta nagyapám zord hangon a vendégnek. A hirtelen kijózanodott ember reszkető kézzel emelte célzásra pisztolyát, aztán lőtt – de nem talált. Lehanyatló karral, halálra váltan várta a viszontlövést. Akkor nagyapám a fűbe hajította a míves fegyvert, és a vendéget grabancánál fogva dobta ki a kertkapun, búcsúzóul még jól ülepen is billentette.– Be ne tedd a lábadat még egyszer a birtokomra – kiabálta utána a pirkadatban, miközben bezárta a kisajtót. A vendég megsemmisülten botorkált hazafelé, de biztos lehetett benne, hogy mindaz, ami azon az éjszakán elhangzott, ami történt, kettejük között marad, a szégyen nem követi a birtokhatáron túlra.A gyerekek – az akkor ötesztendős apám és kilencéves nővére – felébredtek a szokatlan zajra. Álmos szemmel kérdezgették nagyapámat, hogy mi volt az a nagy robaj?– Valaki nem mondott igazat, az durrant ekkorát – válaszolta jelentőségteljesen –, jó lesz, ha ezt ti is megjegyzitek magatoknak... Na, gyorsan bújjatok vissza az ágyba – mondta a megilletődötten bámuló gyerekeknek, és a madárdaltól harsogó hajnalban a kút mellett komótosan nekilátott a borotválkozásnak. Aztán barna angolszövet öltönyében, kihúzott, egyenes derékkal elindult a fényben úszó vetésekkel szegélyezett dűlőúton dolgozni, ahogy minden nap: az állomásra, a kecskeméti vonathoz. Nagyanyám integetett utána a kertkapuból.Ugyanilyen egyenes derékkal ment, hogy beszálljon a kisajtó előtt várakozó ávós meseautóba 1948 szeptemberének egyik szikrázó, didergő éjjelén. Szabotázsért vitték el, mert fővegyészként nem engedett át a Szovjetunióba egy szalmonellával fertőzött konzervszállítmányt. Tisztában volt vele, hogy még aznap éjjel eljönnek érte.– Ahogy megbeszéltük: a komód felső fiókjában minden papírt megtalálsz – mondta nagyanyámnak, mielőtt rácsapták a Pobjeda ajtaját.