Ki emlékszik június 16-ra?

Már negyvenkét éve annak, hogy Budapesten, a II. kerületi Fő utca 70–78. számú ház épületében fogva tartották és halálra ítélték Nagy Imrét, az 1956-os magyar forradalom és a szabadságharc miniszterelnökét. A középület falán, amely mögött ma is ügyészség, bíróság és börtön működik, a rendszerváltozás óta tábla hirdeti a mártír miniszterelnök, valamint társai emlékét. Figyelemre méltó, hogy az elmúlt tíz évben egyszer sem jutott eszébe sem a bírósági, sem az ügyészi szervezetnek, hogy akár a forradalom, akár a kivégzés évfordulója alkalmából megkoszorúzzák ezt az emléktáblát.Ezen árulkodó figyelmetlenség után nem kell csodálkozni azon, hogy a nemrég távozott legfőbb ügyész évekig nem ismerte fel, hogy az 1956-os sortüzek háborús és emberiség elleni bűntettnek minősülnek, és nem rajta, hanem a törvény kötelező rendelkezésén, később pedig az Alkotmánybíróság határozatán múlott, hogy ezekben az ügyekben mégis megindultak az eljárások. Jellemző azonban, hogy a Kossuth téri és a csepeli sortűz nyomozása most is a mindennapos ügyekkel egy sorban folyik, kiemelt kezelésük elrendeléséről a (korábbi) legfőbb ügyész megfeledkezett. Nem kevésbé feledékeny az Országos Igazságszolgáltatási Tanács sem, mert bírói szakban sem rendelték el a sortüzek soron kívüli tárgyalását. A Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati tanácsa 1999. június 28-án helyezte hatályon kívül a tatai, a kecskeméti és a tiszakécskei sortüzek ügyében hozott jogerős megszüntető határozatokat, amire a Legfelsőbb Bíróság a megismételt másodfokú tárgyalást csak egy év múlva tűzte ki, majd pedig mindhárom ügyet elnapolta szeptemberre. A még mindig elsőfokú bírói szakban lévő mosonmagyaróvári sortűz ügyében a Győri Megyei Bíróság katonai tanácsa csak minden kedden és szerdán tart tárgyalást, de néha még ehhez sem tartva magát, heteket hagy ki.Miért nyilvánvaló, hogy a sortüzek ügyét mind a nyomozati szakban, mind a bírói szakban kiemelten kellene kezelni?Hát először is a jóvátétel szempontjából, mert a szocialista állam képviselői évtizedeken keresztül nem üldözték, hanem hivatalból pártolták ezeknek a bűncselekményeknek az elkövetőit. Másodszor pedig az eredményesség szempontjából, mert az eljárás elhúzódása oda vezethet, hogy lassan kihalnak a tanúk, de maguk az elkövetők is.1958. június 16-án végezték ki Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst, 1989-ben ugyanezen a napon temették őket újra a szintén kivégzett Szilágyi Józseffel és a börtönben halálra kínzott Losonczy Gézával együtt. A hatodik koporsó üres volt, benne szimbolikusan az ’56-os forradalom és szabadságharc összes áldozatának adták meg a végtisztességet. Azóta minden évben elhelyezzük a kegyelet virágait az emlékhelyeknél és kint, a temetőben.Ha az ügyészi és a bírói szervezet is felfedezi végre saját épületének falán az emléktáblát, és megkoszorúzzák azt, csak akkor remélhetjük, hogy lassan megszabadulnak a múlt árnyaitól, és felnőnek ahhoz a feladathoz, amit a háborús és emberiség elleni bűntettek felderítése és a bűnösök felelősségre vonása ró rájuk. A szerző ügyvéd, a DEPORT ’56 jogi képviselője