Közszolgálatiság – bakikkal

Lassan egy kisebb könyvtárat meg lehetne tölteni a közszolgálatiság mibenlétét tárgyaló, elemző könyvekből, tanulmányokból, újságcikkekből. Míg szerencsésebb országokban olyan emberek nevei fémjelzik a közszolgálati médiumokat, akikre a helynek megfelelő mentalitás természetes adottságként jellemző, és a témával kapcsolatban legfeljebb a nüanszokról szoktak elmélkedni, vitatkozni a sajtóban, nálunk általában a „média-törvény” néhány cikkelyét és a BBC-elvet szokták ragozni. Mostanában pedig az ömlik az uralkodó sajtóból, amivel az ellenzéki politikusok vádolnak: a közszolgálat a kormányoldalt szolgálja ki. Persze nehéz lehet elviselni, hogy egy országos napi- és néhány hetilapon kívül van még hely, ahol nem az ő hegemóniájuk érvényesül.Arról már kevesebb szó esik, hogy mennyire felel meg a közszolgálatiság elvének az ott dolgozók mentalitása. A „királyi” televízió például évekig mentes volt nemcsak a magyar nemzeti érzés képviseletétől, hanem egyáltalán a nemzeti érzés tiszteletétől is. Ma már ez nem mondható el egyértelműen róla (ennyiben tényleg követi a polgári kormány nézeteit), de úgy látszik, némelyik szerkesztőség még őrzi ezt a felfogást. Először 1998-ban, a labdarúgó-világbajnokság idején tettem szóvá, hogy illenék közvetíteni a himnuszokat, mert nemzetek közötti versenyről lévén szó ez a fő szimbólum a küzdelem integráns része. Azóta talán még inkább, hiszen ma, amikor például a londoni Chelsea-ben szinte nincs is angol játékos, és játékosállományát tekintve a Barcelona akár a holland bajnokságban is indulhatna – ha az is nem lenne tele külföldiekkel –, az üzleti érdek a lokális és a nemzeti identitás átélésének élményét visszaszorította a klubcsapatoktól a válogatott mellé. Ráadásul a himnuszok általában szépek, és igazán megható, ha több ezer drukker énekli. De amit még a nemzetközi kereskedelmi sportcsatornák is tiszteletben tartanak, az a mi „közszolgálati” szerkesztőinket teljesen „hidegen hagyja”. Ugyanis azt sem mondhatjuk, hogy tudatosan annulálják, vagy hogy reklámokat adnak helyette. Sajnos az „ahogy esik, úgy puffan” szerkesztési elv érvényesül. Az Olaszország–Törökország mérkőzésen csak a török himnuszt közvetítették, a Norvégia– Spanyolország összecsapáson mind a kettőt, a Jugoszlávia– Szlovénia meccsen egyiket sem. Pedig megtehették volna, mert a reklámok már lementek, csupán stúdióbeszélgetés zajlott. Összehasonlításképpen: kedden a ZDF 20.39-kor kapcsolt a helyszínre, és 20.41-kor hangoztak fel a himnuszok. Nálunk, a stúdióban akkor tette fel a riporter „utolsó kérdését” Mészöly Kálmánnak. Amikor 20.43-kor kapcsolták Knézy Jenőt, a csapatok már a kézfogásnál tartottak. Szerdán pedig a Szaknévsor hirdetése vágta ketté a belga himnuszt. Ha elítéltük és bunkóságnak tartottuk, hogy újabban nálunk is fütyülnek az ellenfél himnusza alatt, nem menthetjük fel a más ország himnuszát nem becsülő médiumokat sem.Tovább él a szocialista korszak humorához, humoristáihoz kötődő mentalitás is. Bár a humor nálunk mindig is politikafüggő volt. Talán emlékeznek még néhányan a Ludas Matyi két közismert figurájára, az ellenszenvesen kövér, szivarozó tőkésre és partnerére, a hórihorgas, cilindert viselő Uncle Samre. Humor gyanánt jól odamondogattunk nekik. Meg is érdemelték, hiszen állandóan a béketábor ellen áskálódtak! De őket még visszafogottan ábrázolta a lap az igazi, gyűlölt ellenséghez, a „Láncos Kutyához” képest. A hazai hivatalos (média)humor később sem sokat változott, csupán a politikai helyzettel (a diktatúra éppen aktuális fokozatával) adekvát módon játszotta el szerepét. A Kádár-korszakban kialakult a humor szelepfunkciója, és igen megszoktuk ezt a látszat-odamondogatást. Amikor pedig az első szabad választások után eltűnt az utcáról a politikai vicc, legjobb indikátorként jelezte a ránk szakadt szabadságot. Kitombolták viszont magukat azok az ellenzékkel szimpatizáló hivatalos humoristák, akik felszabadultak az előző korszakban rájuk kényszerített visszafogottság alól. Mivel nem volt valódi retorzió, a politikusi sértődéseket, esetleg sajtókritikákat nagyították olyanná, hogy az áldozatok szerepében tetszeleghessenek. A Horn-kormány idején újabb váltás: megismertük a sikeres kormánypárti kabarét is. Miként az addig kormányellenes uralkodó sajtó, a hivatalos humor leleplező dühe is az ellenzék felé fordult. Eleinte Boross, majd sokáig (és folyamatosan) Torgyán, végül pedig Orbán lett a fő célpont. Mindig a legveszélyesebbnek látszó ellenzéki párt vezető embere...Mostanában a leghírhedtebb „humoros” műsor, a Heti Hetes ismét a szocialista korszak attitűdjéből meríti létjogosultságát. Elterjesztették róluk, majd ők is hetente jelentik ki, hogy be akarják tiltani őket. Ez kétes sikerük alapja, hiszen ki ne érezne együtt a szabadságharcosokkal! Közben pedig leülepedik az emberekben a sugallt tanulság: ismét diktatúra van, hiszen üldözik a humoristákat. Olyannyira, hogy az m1-en pünkösdkor leadott hirdetés szerint a közszolgálati Rádiókabaré új kazettáján szerepel Hofi, „akit betiltottak”. Vagyis betiltott ez a fideszes kormány. És a Hofi-sztori itt találkozik a Heti Hetessel, amelynek vezéralakjai egyúttal a Rádiókabaré frontemberei is. Történt, hogy oda egyszer meghívták Cicciolinát, és őt gúnyolta ki Hofi a Madách Kamarában. Többször ordenáré jelzőkkel illette, sőt a női nemi szerv közkeletű, enyhén vulgáris szavával – mint lényegével – nevezte meg. Ezt az előadásrészletet játszotta be a Kossuth rádió szilveszteri műsora. Majd ennek délelőtti ismétlése után valaki bepanaszolta az ORTT-nél, hogy ilyenkor fiatalkorúak is hallhatják. Február 14-én az ORTT panaszbizottsága megállapította, hogy „a Magyar Rádió Rt. 1999. december 31-én sugárzott és 2000. január 8-án 8 óra 05 perckor megismételt szilveszteri műsorában Hofi Géza műsorszáma sérti a rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. I. törvény 5. paragrafus (5) bekezdését, amely előírja, hogy a kiskorúak személyiségfejlődésére súlyosan ártalmas műsorszám közzététele tilos. Az eljáró tanács véleménye szerint a közszolgálati rádióban, amelynek feladata a társadalom kultúrájának, etikájának, nyelvi kifejezőkészségének ápolása, nem megengedhető az ilyen műsorszám”.A rafinált manipulálás szerint ez volt az a „betiltás”, amelynek súlyosságát mi sem mutatja jobban, mint hogy Hajdu István két nap múlva átnyújtotta a Bonbon-díjat Hofinak. Ezt pedig „a rádiós közönség szórakoztatásában 1999-ben legjobbnak ítélt humoristák” kapták. Persze humorosan. Kollégái „ezt kapja be az ORTT” megjegyzésekkel kísérték az aktust.Vajon mi, egyszerű nézők, hallgatók bevesszük-e ezt?