Magyar kártya

Bizonyára megfigyelték: ahogy haladunk Európa felé, egyre több a kártyánk. Tb-kártya, adókártya, bankkártya, személyi kártya – lassan egész paklit hordunk magunknál. A lapok szabványméretűek, színesek, tisztíthatók. Velük játsszuk életünk partiját. Nézzük például a telefonkártyát, amely a polgári társadalom széles – mobiltelefonnal nem rendelkező – rétegét osztja ketté: van, aki képtelen x (nem ismeretlen, de változó) összeget költeni telefonkártyára, s van, aki képes.Hogyan viselkedik az első csoport tagja? Odamegy a pénzes fülkéhez, mert talált egyet. Aprót is váltott (a droszton cigarettázó taxisnál nem volt, a fodrászüzletben ciki, ám a virágárus megsajnálta). Marék húszast csörget a jobb kéz, a bal aktatáskát tart és esernyőt szorít. A telefonfülke – hihetetlen – üres. Aprókupacot a készülék tetejére, esernyőt a térdek közé, táskát le. Egy húszas: foglalt. Kettő: a hívott számon előfizető nem tartózkodik. Három: bejelentkezik az Utolsó Napok Szentjei ügyfélszolgálata. S végül, a sokadik érme bedobására felel a hívott fél, ám rövid hallózás után le is teszi a kagylót. Emberünk hiába üvölt kidagadó nyakerekkel: a kézibeszélőből hiányzik a mikrofon. A felsorolt stációk vagy változataik külön fülkékben is végigjárhatók.Ám kártyával egészen más. Akarsz hazaszólni? – kérdi a fiú a lánytól, s könnyed mozdulattal előhúzza legújabb divatú, parasztgatyaméretű farmernadrágja zsebéből a kártyát. Megcsillan a napfény a kis aranynégyzeten, amelynek mikroszkopikus árkaiban ott lapulnak a mikrocsipek. S a leány erősebben szorítja a fiú karját, mert ösztöne finom remegéssel jelzi, a fiú potenciális támasz az élet viharaiban, más szóval: parti.A kártya státusszimbólum. Ez pedig – tudjuk – személyiségünk meghosszabbítása, kifejeződése. Jelenti egyrészt, hogy az vagyok, aki lenni szeretnék (fontos, okos, gazdag), másrészt, hogy vagyok egyáltalán. Mert nem lenni borzalmasan zsenánt. Ezért mondja Pál apostol az örök élet bizonyosságára jutott hívőknek: „Foglyok voltatok a haláltól való félelem miatt.” Hiszen a világ – visszataszító arcátlanság – nélkülünk is működik. A státusszimbólumok gyűjtése nem más, mint polgári engedetlenség az elmúlással szemben: tragikus és komikus, mert épp a mulandóba kapaszkodik. A státusszimbólumok köre az életszínvonallal együtt változik; olyanynyira, hogy az előbbi az utóbbinak a tükre. Zsebben lapuló kártyáink már azok, s persze ilyen eszközzé lehet minden: ház, autó, kutya, fogkefe – bármi, amit megvehetünk. Státusszimbólum a marhafelsál, a karaj, a primőr paradicsom. S létezik olyan szociális csoport, amelynek szemében a telefonkártya is egy elérhetetlen társadalmi státus szimbóluma.Lehet, hogy jobban kellene figyelni a legszegényebbekre, különben holnapra státusszimbólummá válik a tej meg a kenyér is. Rátarti állampolgárok fogják körülményesen beemelni a kosarukba a doboz Kossuth meg a kétdekás cseresznye mellé, hogy azután, svájcisapkájukat megigazítva, felemelt fejjel vonuljanak ki az ABC-ből.