Világvégék

Oly korban élek, midőn évente legalább ötször-hatszor kellene megszűnnöm létezésemben, ha legalább annyira lehetne hinni a próféciáknak, mint az időjárást jelentőknek. Legutóbb valami bolygóegyüttállás borzolta a mindegy-miben-hívők kedélyeit. Tájfunok, aszályok, földrengések, ufók várhatók – sokkoltak ekképp. Meg is ijedtem egy pillanatra, de rögvest eszméltem, mert egy sokkalta közelebbi vész fenyegetett: három debella zsebtolvaj a trolin. Egy ismerősöm szavajárása ötlött eszembe, amit a nőkkel kapcsolatban emlegetett volt szívesen: mutasd nekik a csillagokat, és vedd el a pénzüket.Ha tovább olvastam volna a mindenféle kozmikus gügyeséggel riogató cikket, akkor bizony a földön két lábon állók, s a táskákban, zsebekben két kézzel kotorászók – karöltve a hisztériakeltőkkel – örömest be is váltották volna e kolduskirálytükörbe illő tanítást. Szerencsémre maradt időm az odébb furakodásra, talán épp annyi, hogy a nagyon negatív égitestrandevú erővonalai föloldódtak ezalatt.Tavaly is megúsztam az asztrológusok rémálmát, a „nagy keresztet”, meg a vele párhuzamban támadó, világvégárnyékot vető napfogyatkozást. Túléltem a télire végtelenre hízott, s a Földhöz szinte hozzádörgölődző Hold delejes közelségét. Két esztendővel korábban sem hullott ránk a Hale-Bopp üstökös, csak első megfigyelőik és keresztapáik lettek állástalan csillagászok. De elmaradt a globális felmelegedés, meg a ki tudja, hányadik jégkorszak, a Magyarországot fenyegető, a Gellért-hegyet (boszorkányostul, seprőstül) elnyeletésre ítélő hatalmas földrengésekről nem is beszélve.Jött helyettük árvíz, ciánátok oly menynyiségben, hogy már-már megtelt a Kárpát-medencei néplavór. Mind alattomban támadtak. Míg az eget fürkésztük, átdübörgött rajtunk a nagyon is közeli valóság. Mert nem kell ahhoz Armageddon, hogy megrogyjon lábunk alatt a talaj. Elég ahhoz egy aljas kis buzgár az omladozó gát még nyugodt felén, elég egy ügyes zsebes, aki megfoszt havibérünktől, s elhozza számunkra a magánvilágvéget, elég egy hanyag vállalat Tatai-tó nagyságú szennyvíztározójának szivárgása. Sok ilyen kis huncutságból lőn a dicstelen hanyatlás. Mert az égiek nem oly kegyesek, hogy egyetlen üstökössel megoldják az önpusztító emberiség baját. Főjön, akinek főni kell a saját levében, a saját poklában. Gondolhatják – ahány elszalasztott világvége, annyi újabb és újabb esély adatik az emberiség magára találására. Mert nagyon elveszhetett útkereséseiben, ha ennyire várja a világvégét, ahol láblóbálva leülhet, és kihalhat kénye-kedve szerint...