A hatalom működése és a köz szolgálata

Valószínűleg egyre kevesebben emlékszünk a „meszesgödörvitára”, ami nagyjából akkor zajlott, amikor a Magyar Nemzet érdemes munkatársa, Csontos János született. Czine Mihály ragadott tollat a fiatal írók érvényesülési lehetőségei mellett, és Cseres Tibor válaszolt az öregek nevében. Nem biztos – állította –, hogy nemzedéke teljesen fölösleges, és mindnyájan megérdemlik a meszesgödröt. Mivel néhány évvel fiatalabb vagyok Czine Mihálynál, talán furcsa, hogy akkor is inkább Cserest éreztem meggyőzőbbnek. S az idő igazolt: Cseres életművének javát ezután írta meg. Mindenki tudta akkor, hogy a meszesgödör tömegsírt jelent; de azt is, hogy a más gödrökből vett mész az építkezések nélkülözhetetlen anyaga. Bevallom: Csontos János korszakolása szerint (Bátyák és fiúk, MN 2000. július 5.) az „öreg” Antall–Boross–Horn nemzedékhez tartozom; noha szívesebben vallom magamat a Gyurkovics–Makovecz–Solymosi (Frigyes) évjárat tagjának.Nem szokás emlegetni, de 1945 után – részben a tisztogatások következtében, részben természetes okból – nagyarányú nemzedékváltás zajlott le. Ennek haszonélvezői az 1920 és 1930 között születettek voltak, azaz Czine is. Akik tehát a harmincas években jöttek a világra, azok máig behozhatatlan hátrányba kerültek. A nem sokkal idősebbek hosszú ideig ültek minden poszton. Sőt a Magyar Tudományos Akadémia névsorának tanúsága szerint, amit lehetett, azt máig nem engedték át. Nem sokkal a meszesgödörvita után a Népszabadságban is fölmerült a nemzedéki ellentétek kérdése, de a hatalomban lévő (a húszas években született) elvtársak kinyilatkoztatták, hogy ilyen kérdés szocialista viszonyok között nem létezhet. Nemzedéki ellentét persze mindig volt, s az ötvenes években születetteknek ez már előnyt jelentett. A hatvanas évek végi, a hetvenes évek eleji Magyarországon megnyíltak az akkori fiatalok érvényesülési lehetőségei.A változásveszteseiElősegítette ezt egyrészt a zenei és szórakoztató-ipari forradalom, ami Woodstock és a Beatles nyomán a világban végbement, továbbá elősegítették hatvannyolc viharos mozgalmai. Mi nem nagyon vettük észre, hogy Amerika ebben megelőzte Európát. Már a Faulkner–Hemingway–Dos Passos–Scott Fitzgerald nemzedék elveszettnek érezte magát; majd jött Ginsberg meghökkentő költészete; jött Kerouac Az úton otthontalanságával, Salinger A zabhegyező tanácstalanságával, Updike a fehér-protestáns puritán hagyomány elleni lázadással, s irodalmi mintákat adtak a párizsi diáklázadóknak. Akik persze otthon is találtak ösztönzést: többek Sartre, de Beauvoir és újmarxista filozófusok gondolataiban. A maoizmus csodálatával eltelt értelmiségiek zászlójukra tűzték azt a kínai kulturális forradalmat, aminél hajmeresztőbb és kártékonyabb rémuralmat nem ismer a történelem. Ennek az irányzatnak volt a magyar követője a „filozófus” Kis János, az SZDSZ szellemi atyja. Hatvannyolc kísértete (az ötvenhatos magyar forradalom után) nem a kommunizmusé, hanem az anarchizmusé és terrorizmusé volt. (Vörös brigádokkal, Bader-Meinhoff-fal stb.) Az új zenei hullám azonban nálunk az öreg Déry Tibor segítségével – a Popfesztivállal – törte át a művelődési értékrend határát.Akik átélték az ötvenhatos forradalmat, a hatalom erőszakosságát érezték a legszörnyűbbnek. A hatvannyolcasok a régi és az öregek ellen lázadtak. Így lehetett nagy hatása e más körülmények között született mozgalomnak a létezető szocializmus országaiban is. Csakhogy a maoistáknak nem csupán Mao életkorát kellett elfelejteniök, de vallaniok kellett az erőszak igazolhatóságát is. Ősi forradalmár szemellenzővel hittek az igazság kisajátíthatóságában, s – a cél szentesíti az eszközt szellemében – magukban látták a „jobb” megvalósításának személyes letéteményesét. E nemzedék hatása máig világszerte igen nagy, különösen azáltal, hogy kiszorították a köz szolgálatának eszméjét, s arra nevelték a fiatalabbakat, hogy a hatalom megszerzését tekintsék életcélnak, és következetesen érvényesítsék saját igazukat minden ellenvéleménnyel szemben. Ez a gazdasági életben többnyire eredményes fölfogás átkerült a politikába is, és kiélezte a nemzedéki vitákat.A különböző korosztályok élményei azonosak, ezért tagjai sok dologban hasonlóan gondolkodnak. Élményeik gyakran vízválasztó jellegűek: Antall aligha járhatta volna Horn útját. Ilyen éles ellentétek, átléphetetlen szakadékok azonban ritkák. Aki nem élte át ötvenhatot, mindent másként lát, mint az, aki a fegyveres összecsapás időszakában maga is ide vagy oda állt. Néha meglepődöm, hogy az ötvenes-hatvanas években születettek között minden politikai véleménykülönbség ellenére milyen nagy az évfolyamtársi összetartozás, az egymás segítése. S ez így természetes, mert akár az uralkodó párthoz tartoztak, akár azon kívül álltak, fiatalon valamennyien – más-más módon – újat akartak. Különböző súlyú terheket cipelünk történeti örökségként. Más az, ha valakire lőttek, valakit meghurcoltak, az életét kisiklatták; és más, ha csak a zsírosabb állás megvédése vagy megszerzése állítja szembe az érdekelteket.Nekünk, a harmincas években születetteknek az előbbi a meghatározó élményünk. Idegenkedve is nézzük az érvényesülés körüli csatákat, noha megértjük a téteket, s néha bele is keveredünk. Egyszerre vagyunk kiábrándultabbak, és ragaszkodunk ma már néha avíttnak tetsző eszményeinkhez. Közveszélyes bűnnek tartom a nemzedéki ellentétek élezését. Ez ugyanis saját gyerekeinkkel (vagy szüleinkkel) is szembe kell, hogy fordítson. Arról nem beszélve, hogy tanárként elemi kötelességem megérteni a legtöbb kérdésben alapvetően másként gondolkodó tanítványaimat. Megérteni akkor is, ha magát a jelenséget nem fogadom el jónak, ha el sem tudom képzelni, hogy hiányzó hagyományos műveltségüket miként pótolhatják. Mert tudást és bizonyos tapasztalatokat csak személyesen szerezhetünk meg. Aki nem tanult meg olvasni, és nem tud számolni, az nehezen boldogul a XXI. században. Aki soha nem vitt a hátán százkilós zsákot, annak nincs fogalma a fizikai értelemben vett nehézről. Aki soha nem töprengett azon, vehet-e a negyed kiló kenyeréhez tíz deka zsírt is, hogy elverje az éhségét, annak érthetően más fogalmai vannak a szükségről és a jólétről. Aki pedig soha nem kóstolt igazán jó bort, nem evett ételkülönlegességet, annak ezekről nem lehet fogalma.Még nem látjuk a történelem távlatából, hogy mennyire tudatosan készült Németh Miklós és a KISZ-korosztály az 1990-es változásra, de a spontán privatizációnak nevezett szabadrablás azt bizonyítja, hogy akik addigra elfoglalták a posztokat, óriási lehetőségekhez jutottak. Ebből bizony az idősebbek és a fiatalabbak kimaradtak, noha sokan közülük később kárpótolták magukat. A változásnak valószínűleg a negyvenes években születettek a fő (és végleges) vesztesei. A gazdasági élet átalakulása, az új technológiák és munkamódszerek óriási lehetőséget nyitottak a magasabb végzettségüket éppen megszerzők előtt.Számos Magyarországra települt nemzetközi nagyvállalat csak olyanokat alkalmazott, akik még nem szokhattak hozzá az addigi munkarendhez. Az újonnan előtérbe került területeken – például a számítástechnikában vagy a tőzsdén – a fiatalság ugyancsak hatalmas előnyt jelent. Van persze ellenpélda is: a média keresi a fiatal, új arcokat, csak itt még nem a teljesítmény és a fölkészültség a mérvadó, mint a műszakiak világában, hanem a kapcsolat és a szolgálat. De a mezőgazdaság sem fog addig kilábalni a válságából, amíg egy új nemzedék nem tanulja meg, hogy olcsóbban állítsa elő a magyar gyümölcsöt (és sűrítményét), mint ahogy jelenleg külföldről behozzák. Ami persze keserves tanulság lesz, mert a málnaszedés fáradságos munkáját nem lehet a kormánytól várni.HangulatitényezőkAntall József a semmiből az ország élére ugorva nem ismerhette azokat, akiktől a legszorosabb együttműködést és egyetértést várhatta a változás sikeres végrehajtása érdekében. Aligha tehetett mást, kormányának tagjait tágabb ismeretségi köréből kellett kiválasztania. (A tágabb itt azt jelenti, hogy rátalált a személyesen addig nem ismert Mádl Ferencre is.) Így a kormány többsége a harmincas években születettekből állott, de azért az egyik legnehezebb tárcát a fiatal Bod Péter Ákosra osztotta. Választottjai a maguk szakterületén – e korosztály hátrányos helyzetét figyelembe véve – jelentős teljesítményekkel bizonyították már tehetségüket. Együttműködési készségükben és egyetértésükben nem nagyon csalódott. S mintha azzal is számolt volna, hogy minisztereinek semmi közigazgatási tapasztalata nem lehet. Még annyi sem, mint neki, aki múzeumi főigazgatóként megismerhette a Művelődési Minisztérium működési gyakorlatát. A kiváló Rabár Ferenc hamar belátta, hogy nem tud megbirkózni a Pénzügyminisztérium (és a többi minisztérium pénzügyes szakembereinek) hozzá alkalmazkodni nem akaró, vele szemben álló „csapatával”. A tudós Kádár Béla négy évig nem vette észre, hogy beosztottjai tudomásán kívül milliárdos vagyonokhoz segítették egykori elvtársaikat.A miniszterelnök (különösen betegsége időszakában) ezt a képletet nem láthatta ilyen tisztán, de befolyási övezetébe (a személyesen felügyelt területekre) jórészt fiatal és gyakorlati szakembereket keresett. Akárcsak a kormányalakítás, ez is nehéz feladatnak bizonyult. Az akkori fiatalok leginkább a KISZ-ben vagy a párt által kiválasztott vezetők árnyékában bizonyíthatták átlag fölötti képességeiket. Voltak közöttük, akik tisztességesnek bizonyultak, s voltak, akik vagyont szereztek. Antall legnagyobb és legsúlyosabb tévedése minden bizonnyal a fiatal Csepi Lajos kiválasztása volt. Itt is hozzá kell azonban tenni, hogy a magánosítás feladatának végrehajtására világszerte nem volt követhető példa, hogy a gazdasági környezet megváltozásából adódó feltételek példátlanul nehéznek bizonyultak, hogy a külföldi „tanácsadók” csak rossz tanácsokat adtak; s alkalmatlannak bizonyultak feladatukra azok is, akikre a miniszterelnök Csepi testületi ellenőrzését bízta. Nem sikerült a Pénzügyminisztérium politikaformáló szerepét sem megtörni. Még leginkább Szabó Iván tett erre kísérleteket, de a helyettes államtitkárok és főosztályvezetők mindent eldöntő szerepfölfogásával nem boldogult.Az Antall–Boross kormányok szakminisztereinek hibái mögött többnyire fölfedezhetők a rájuk kényszerített pénzügyminisztériumi döntések. Példa erre Andrásfalvy elfeledett esete az alá nem írt költségvetéssel. Mert tudta, milyen veszélyes a rendkívüli befolyású, erős hangulatkeltő képességű művészek, a művelődés világában szereplők és a tanártársadalom szembefordulása a kormánnyal. Tudta, hogy ebben – világnézeti okok mellett – a pénzhiány és a több pénz (indokolt) vágya döntő szerepet játszik. Pedig alighanem ezen a területen született négy év alatt a legtöbb maradandó értékű változás és megoldás. Ezt azonban hiába emlegette Boross Péter választási anyaga: a tényeknek kevésbé hitt a közvélemény, mint a hangulati tényezőknek.A világ legtermészetesebb dolga, hogy mindenki szeretne – életkorától függetlenül – minél előbb és minél jobban érvényesülni. (Az igazi baj az, ha nem így van, ha sokan nem így viselkednek.) A tudománynak és a művészeteknek számtalan példája van arra, hogy a tehetség korán kibontakozik, a hírnév fiatalon megszerezhető. A politika világában ugyanúgy van erre példa, ahogy az ellenkezőjére is. A most éppen nem dicsősége csúcspontján álló Laurent Fabius harmincnyolc évesen lett Franciaország miniszterelnöke, Konrad Adenauer kétszer ennyi idős korában kezdte óriási jelentőségű politikai pályáját. Az élet számos területe azonban csak gyakorlatban ismerhető meg. Ilyen – többek között – a közigazgatás, aminek működőképessé tétele az elmúlt tíz év nagy kudarca. Éppen azért, mert itt nélkülözhetetlen a gyakorlat és tapasztalat. Nélkülözhetetlen, mert nem lehet mindent szabályozni, írásba foglalni. Nélkülözhetetlen, mert alulról fölfelé épülő tájékoztatásokon alapszik, s fölülről lefelé – személyiségek módosító hatásának bekapcsolódásával – kell az intézkedéseket végrehajtani. A személyiség pedig – a dolog természetéből adódóan is – értelmez. Továbbá minden vele kapcsolatba kerülő ügyhöz hozzáfűzi érzelmeit. Rosszabb esetben közvetlen vagy közvetett érdekeit.Politikaés végrehajtásAntall József ennek tudatában vezette be azt a rendszert, hogy a politikáért a miniszter és a politikai államtitkár felelős, a végrehajtásért pedig a közigazgatási. Ez a rendszer más országokban működik, nálunk azonban merőben ellentétes az előző negyven év gyakorlatával. Azzal, amit Antall – a szülői házban hallottak és személyes tapasztalatai alapján – feltétlenül meg akart változtatni. Mivel azonban ilyen nagy rendszerek megváltoztatása nem lehetséges egyik napról a másikra, miniszterei és államtitkárai a gyakorlati feladatok megoldási kényszerének a csapdájába estek. Nem tehettek mást, s ez következett abból a homályos fogalomból is, amit élettapasztalatuk a hatalom működéséről kialakított. A köz szolgálata azonban hivatás. A szó ősi magyar értelmében: Isten meghív minket az Ige hirdetésére vagy az Ember tanítására, gyógyítására és közérdekű tisztségek vállalására. Óriási baj, hogy a közigazgatás alapos átépítésére – a szolgálat és hivatás szellemében – tíz év óta nem jutott idő, türelem és pénz.A jelenlegi bérviszonyok mellett közszolgálatot csak magasabb állásban érdemes vállalni. Ráadásul a hazai hagyományok szerint az, aki újonnan bekerül ebbe a körbe, valakinek és valamilyen pártnak az embere. Így fogadják, de többnyire így is viselkedik. Minden tettéhez, gondolatához odaképzelik (és ő is odateszi) pártfogójának tekintélyét, sőt a mögötte álló pártot is. Természetesen nem csupán személyekkel kerül emiatt szembe, hanem évtizedes beidegződésekkel és azok gyakorlati érvényesülésével. Ha ezt meg akarja változtatni, az a baj, ha nem, az. Magasabb állásban helyismeret és gyakorlati tapasztalatok nélkül ez a munka jól nem végezhető. A jobb működőképesség érdekében elkerülhetetlen, hogy megkezdődjék az alulról építkezés, ami csak akkor valósulhat meg, ha a közszolgálati pálya rövid távon versenyképes bért kínál, főleg pedig kiszámítható, lépésről lépésre történő érvényesülési rendet. Ennek kialakításához a közigazgatási államtitkároknak valóban – felelős – irányító szerepet kellene kapniok a minisztériumok egész szakmai munkája fölött. Beleértve a helyettes államtitkárok és főosztályvezetők tevékenységét, noha az ő kinevezésük nem tartozhat a hatáskörükbe. A minisztereknek nem kell napi ügyekbe beavatkozniok, és meg kell akadályozniok, hogy erre személyes munkatársaik lehetőséget kapjanak.Elsősorban a közigazgatásban kell sokat tenni azért, hogy a következő évtizedben végre kialakuljon a fiatalok és idősebbek egészséges viszonya. Ehhez kellene – többek között – a választóktól a polgári kormánynak újabb négy évre szolgálati fölhatalmazást kapnia. Meszesgöd