A neoliberális elvek újabb diktatúrája

Manapság nálunk állítólag okos, tudós emberek állítják azt, hogy minden magánvállalkozás, magántevékenység jobb, mint bármilyen közösségi/közületi forma. Nagyjából ugyanazok vagy utódaik állítják ezt – s megtévesztett, modern ifjak –, akik egykor a mindent államosítani elvét képviselték. Ezen rémségesen okos elmék vagy utódaik gyakran ma is olyan kiváló polgári lakásokban élnek – tulajdonosként immár –, amelyeket egy tollvonással elvettek másoktól. Most pedig e korszerű figurák azt gondolják – mechanikus, gondolattalan önzéssel majmolva nyugati kétes gazdasági gurukat –, hogy a közjót s a közszolgálatot is csak önző magánérdekekben lehet szolgálni és végezni. Eme rendkívül alantas felfogás szerint ugyanis közösségi/állami vállalkozás csak rossz lehet, hiszen mindenki csak kicsinyes érdekeinek követésére alkalmas, s így az állami vállalatnál csak pazarolnak, lopnak, tunyáskod-nak stb.Kétségtelen az, hogy a fenti nézetet alátámasztják a kommunista közvállalkozások, és sok nyugati állami/államosított vállalat is a rossz hatékonyság iskolapéldáit mutatta/mutatja. De egyrészt nem mindegyik, másrészt vannak olyan területek, ahol semmi sem indokolja azt, hogy közpénzek magánhaszon-fokozó forrást jelentsenek. Ha az államnak közületi ellátási hozzáférhetőséget biztosító kötelezettségei vannak, akkor azt nem adhatja ki „albérletbe” egyéni profitmaximalizálási célokra egyéneknek/csoportoknak.Nem, mivel a közösségi ellátási kötelezettség nem lehet primeren nyereségorientált vállalkozás – nem kell arra persze ráfizetni! –, hiszen ott közösségi emberi tőkék „újratermelése” folyik, hosszú távú, pénzben nem kifejezhető lelki-szellemi javak teremtése, olyan energiák keltése, amelyek önzetlen szolgálatkészségben nyilvánulnak meg. A mindent piacként/szolgáltatásként tekintő neoliberális bornírtság számára a maximális profitra nem törekvés az aberrációval egyenlő. Ilyen érzéseik vannak minden olyan közszolgálati-ságnál vagy „egzisztenciális” áruszolgálatnál is (vagy kényszerpiacoknál, mint például a tankönyvellátás), ahol a világpiacra hivatkozás szemérmetlen félrevezetés egy nem világpiaci színvonalon mozgó bérrendszerben vergődő országban. Valami penetránsan alantas világszínvonalazás ez, főleg olyan emberektől, akik vagy akiknek elődei a felelősek azért, hogy ez az ország egy fél évszázadig a racionalitást mindenben megcsúfoló diktatúrában élve, a „világszínvonalhoz” képest folyamatosan szegényedett.De nézzünk egy fantasztikus példát arra, hogy a „szükség-szerű” privatizáció őrülete mihez vezet. Ez a tipikus példa a Nemzeti Tankönyvkiadó, amelyet valakik – nagyon okos, mohó emberek lehetnek – ismét privatizálni akarnak. Ez az állami vállalat – szakértőileg megállapított kezdő forráshiánya ellenére – tíz év sikertörténet. Immár jelentős saját vagyonnal a közérdek iránti felelősségtől áthatott árpolitikát folytat évek óta. Legnagyobb piaci szereplőként (több mint 50 százalékos részesedéssel) évek óta fékezte a tankönyvek drágulását. Ez a fékezés (és a jövőt alapozó befektetések) természetesen rontották a nyereségi mutatókat, s akkor a privatizálni akaró szigorú állami tulajdonos elégedetlen. Neki nagyobb nyereség kell a zömmel szegény szülők zsebéből, hogy aztán az állam – amelynek ő, mint állami szervezet része! – majd segélyezni kényszerüljön, ha azt akarja, hogy a tankötelezettséget mindenki színvonalasan teljesítse. Miféle logika ez?S még mifélébb az, hogy e területen, ha már van egy közösségi tulajdonú, közel tízszázalékos (!) nyereséget produkáló vállalkozás, privatizálni kell. Vajon a maximális profitérdeket szem előtt tartó magánvállalkozás (s itt önáltatás az, hogy a 49 százalékos magánrészesedés rövid időn belül nem válik dominánssá! – lásd a gázügyet a közösségi érdekeket „biztosító” 25+1 százalékos részesedéssel!) majd önmérsékletet tanúsít? Főleg, ha – mint várható – a csak haszonhoz kötődő külföldi tőke is társul a rendkívül kényelmes kényszerpiac kiaknázásához.Jelenleg a hazai és a külföldi tankönyvárak között sokszoros különbség van. A privatizáció magánérdek, természetesen rögtön a világszínvonalat fogja emlegetni, és árat emel. S így aztán a megemelt családtámogatás arra lesz elég, hogy a szülők ki tudják fizetni a tankönyvek által folyamatosan(!) megemelt (kényszerpiacos) tanulási költségeket. A legitim vállalkozói magánérdeket ugyanis természetesen(?) nem érdekli a társadalom- és szociálpolitika, csak a lehetséges maximális profit. Majd a politikusok pótolják a családoknál keletkező hiányt, s „liberális” módon segélyezzenek, hiszen az piackonform. Az pedig a szabadság elárulása, ha a kormány nem engedi, hogy a társadalom (nemzeti, lelki, szellemi, tudásbeli) újratermelése üzleti alapokon történjen. Az üzlet, a haszon istenének „parancsait” – állítólag kikerülhetetlenek! – teljesíteni kell, hiszen ma már a szocialisták és szociáldemokraták is ezt mondják. A kisemberek tömegei ugyanis természetesen egyesek nagy hasznú üzleti sikereiből fognak boldogulni (mint leszorított költségtényezők – tegyük hozzá).Úgy tűnik, hogy a kommunista vircsaft magántulajdontalan, üzlettelen világa és a nyugati divat nálunk szokásos gondolattalan majmolása kikényszerítette azt a magyarországi embertípust, aki azt hiszi, hogy a mindenségben minden csak arra van, hogy neki hasznot hajtson. S eme meggyőződésében a józan észnek is nekimegy; nem hiszi el, hogy lehet – sőt kell – tudni másféle, nem anyagi természetű haszonban is gondolkodva cselekedni és gazdálkodni. Azt hiszi, hogy minden ember csak a saját önzésében él, s ezért nem tudja elképzelni, hogy lehetséges és szükséges közcélú, közérdeket szolgáló gazdasági szervezet létezése is. Az ilyen emberek egyébként is – nem előzménytelenül persze – azt gondolják, hogy a politikának is csak a gazdagságot kell kiszolgálnia, hiszen a megélhetési politikusnak is ez a legjobb üzlet. S végül a sok jó magánhaszonból biztosan nagyszerű társadalom lesz. Ha pedig nem? Nos, akkor majd elmondjuk, hogy akkor azt hittük...Úgy látszik, hogy nem lehet manapság elégszer leírni: az emberiségnek van közösségi valósága is, tehát vannak óriási közösségi többségei is, amelyek nem üzleti természetű viszonylatokban és kapcsolatokból születnek. Vagyis az ember nem üzleti, hanem közösségi (spirituális) lény! Véges evilági létének sem csupán az anyagi haszon az értelme, még ha a létezése bizonyos anyagi feltételek híján nem is lehetséges. Az élet tisztán anyagihaszon-alapra helyezése tulajdonképpen állatiasítás vagy még az alá degradálás, hiszen láthatjuk, hogy az állat a kellő zsákmány megszerzése után „ki-kapcsolódik”. Csak a haszonvadász emberfajta nem tud nyugodni, s az egyébként teremtő jellegű nyugtalanság értékvezérlés és mértékek nélkül mindent szétromboló átokká válik. Lásd a megint csak szabályok nélküli, szabad munkaidős vállalkozói törekvéseket. Az ismét csupán költégtényezőként kezelt munkaerő emberi, családi, közösségi igényeit újból alá akarják rendelni a „befektetői” magánönzés maximális haszontermelésének.Vajon az összesség érdeke-e a mindent kizsigerelő hajsza, Mammon isten szolgálatában nincsen védett idő, nincs védendő egzisztenciális emberi tényező? Miért a humánum kifejeződése az, hogy a befektetőknek egyre magasabb hozamra van igényük, s ezt ki kell szolgálni? Nyugodtan állítható, hogy az ilyen törekvések ellenzése, megakadályozása nem kommunizmus, s főleg nem nálunk, ahol a volt kommunisták e „moder-nség” leghangosabb képviselői. Hogy tisztán piaccá legyen a társadalom, az lehet érdeke néhány gazdag és erős érdekcsoportnak, de nem érdeke az elsöprő többségnek. A piac és az üzlet ilyen értelmű kiterjesztése egyébként az egy ember, egy szavazat elvén működő többségi döntésekre épülő demokráciának is ellentmond, mivel a tiszta piaci „erőelvű” szférában az a törvény, hogy akinek több a pénze (befolyása stb.), azé a hatalom. A mai neoliberális elvek új diktatúrát jelentenek, az erős magánérdekek misztifikált hatékonysági zsarnokságát, s egy új típusú rabszolgaságot.Mindent privatizálni kell (régen: államosítani)? Miért? Azért, mert egyesek pitiáner magánérdekei most ezt kívánják, s ehhez szól a hazai és külföldi hamisak minden hullámhosszon agyba sulykoló kórusa. Kinek jó ez?