Tízéves elmaradást pótol a törvényhozás

A határon túli magyarokat magyarországi kedvezményekben részesítő törvény országgyűlési tárgyalása és elfogadása elérhető közelségbe került. Teljesen természetes, hogy most, amikor komolyan kell számolni vele, fellángolnak a róla szóló viták, és napvilágra kerülnek a vele kapcsolatos problémák. A legsúlyosabb közülük talán az, hogy már tíz éve szükség lenne egy ilyen törvényre, és még mindig nincs kész. Végképp súlyos azonban az lenne, ha a közeljövőben sem készülne el. Ettől a problémától azonban „nyugodtan alhatunk”, mert a törvény koncepciója után hamarosan kész lesz a törvénytervezet is, és minden jel arra mutat, hogy az Országgyűlés még az idén szavazni fog róla.Ideje, hogy így legyen, már csak azért is, mert ezen a téren más országok előttünk járnak. Szlovákiában már három éve érvényben van az a törvény, amely kedvezményeket biztosít a Szlovákián kívül élő nemzettársak – többek közt a magyarországi szlovákság – számára. Lengyelországban, ahol kétkamarás törvényhozás működik, a felsőház már elkészítette saját törvénytervezetét a „lengyel igazolványról”, amely a határon túli lengyelek számára biztosít majd kiváltságokat az anyaországban. Annyiban Szlovénia is leelőzött minket, hogy alkotmányukban elvi szinten megjelenik a külföldi szlovéneknek nyújtandó kedvezmény fogalma, illetve a kötelezettség, hogy erről törvényben kell rendelkezni, bár egyelőre a törvénykezés ennek a kötelezettségnek nem tett eleget.Meglepőnek tűnhet, hogy más országok, amelyekben a kisebbségi kérdés távolról sem számít olyan fontos közügynek, mint Magyarországon, gyorsabbak voltak nálunk. Valójában ennek éppen a kisebbségi probléma súlya az oka. Hiszen a kevésbé súlyos kérdéseket mindig könnyebb kezelni, mint az elsöprő erejűeket. Hárommillió határon túli magyar egy tízmilliós országhoz képest óriási szám. Érdemes belegondolni, hogy az erdélyi magyarság lélekszáma a többi, kisebbségben élő nemzetrész nélkül is meghaladja Észtország teljes lakosságát, úgy, hogy abban az oroszok is benne vannak, és nagyobb Szlovénia egész lakosságánál. Magyarországnak így egy egész „csinos” kis ország népességét kitevő embertömeg számára kell kedvezményeket biztosítania, ami nem kicsi és pláne nem olcsó feladat. Ezért egy gazdasági recesszión áteső ország nehezen vághatta ilyen nagy fába a fejszéjét. A gazdasági recesszió azonban a kilencvenes évek utolsó harmadában az újságok lapjairól átkerült a történelemkönyvekbe.A polgári kormánynak sikerült bőven a nyugat-európai átlag többszörösére növelnie Magyarország gazdasági növekedését. Ez lehetőséget kínál arra, hogy anyagilag is számottevő áldozatot hozzunk egy olyan morális kötelezettség érdekében, amelyet a rendszerváltozás óta mind a három kormány külpolitikai prioritásnak vallott; hogy befektessünk egy olyan probléma megoldásába, amellyel hazánk évtizedek óta növekvő mértékben néz szembe; és hogy olyan megoldást találjunk, amely hosszabb távon nemcsak a határon túli magyarok, hanem a magyarországi társadalom számára is bőven kifizetődik – gazdaságilag is. A helyzet jelenleg az, hogy egy kisebb országnyi tömeg, a határon túli magyarság, nagyon kormoly elvárásokat támaszt Magyarországgal szemben. Ha az elvárások nem teljesülnek, akkor ezek az emberek veszélyben érzik nemzeti önazonosságukat. Egy többmilliós, nemzeti identitását veszélyben érző tömeg közvetlen szomszédságunkban akkor is óriási kihívást jelentene számunkra (elsősorban biztonsági téren), ha az ország lakosságát nem kötné számtalan erős érzelmi szál, családi és baráti kötelék ezekhez az emberekhez. De esetünkben ilyen kötelékek is élnek. Sőt, a magyar kisebbségek elvárásai irántunk éppen abból táplálkoznak, hogy identitásuk nagyon erősen kötődik Magyar-országhoz. S ez óriási kincs, óriási szellemi tőke egy ország számára, még ha problémák származnak is belőle.A kincset meg kell őrizni, a problémákat pedig kezelni kell. Annál is inkább, mert mind a magyarországi társadalom jelentős része, mind a határon túli magyar közösségek alapvető szükségletnek érzik ennek a közös kincsnek a gyarapítását és a szellemi és anyagi profitálást belőle. A határon túli magyarok elvárása kettős. Egyrészt érzelmileg feldolgozhatatlan számukra, hogy ha ők ugyanolyan magyarok, mint mi vagyunk itt, az anyaországban, akkor miért kell nekik – többnyire – sokkal nehezebb gazdasági körülmények között és sokkal bizonytalanabb helyzetben élniük, úgy, hogy közben még egyesek anyanyelvük használatának a jogát is elvitatják tőlük. Másrészt megemészthetetlen az az élményük, hogy Magyarországra érkezve „másodrendű magyarnak” kell érezniük magukat, mert nem részesülhetnek ugyanazokban a kulturális, szociális és egészségügyi szolgáltatásokban, mint a magyarországi magyarok. Miért kell nekik éhbérért – ami így is jobb kereset otthoni fizetéseiknél – „rabszolgamunkát” végezniük szűkkeblű vállalkozóknak kiszolgáltatva, és félve, hogy mindezért még a rendőr is elkapja őket? Miért kezelik idegenként őket éppen annak az országnak a hatóságai, amellyel ők érzelmileg messzemenően azonosulnak. A határon túli magyarok ennek ellenére – szerencsénkre – nem adják fel Magyarországhoz való kötődésüket, és foggal-körömmel ragaszkodnak a vele fenntartott, személyes, gazdasági és kulturális kapcsolatokhoz. Úgy, ahogy tették a múltban is.Amióta határon túli magyarok vannak, mindig is tömegesen tartottak fenn kapcsolatokat az anyaországgal, és amíg lesznek, ez így is marad. A kérdés csak az, hogy ezek szabályozott, áttekinthető és ezért a külső szemlélő számára bizalomgerjesztő kapcsolatok lesznek, vagy megmaradnak fű alatti, a külvilág számára értelmezhetetlen és ezért gyanús jelenségnek. Gazdaságilag pedig a fekete és szürke zónához fognak tartozni, vagy sikerül őket „kifehéríteni”? A határon túli magyarság és a magyarországi társadalom közös érdeke, hogy csökkenjenek a Magyarországgal szembeni fenntartások a magyar kisebbségek körében, azaz a lehetőségek keretei között menjünk elébe a velünk szemben támasztott elvárásoknak. Erre vállalkozik a polgári kormány, amikor törvénytervezetet terjeszt az Országgyűlés elé a határon túli magyarok számára nyújtandó kedvezményekről. A juttatásokat részben Magyarországon, részben otthon vehetik majd igénybe a kedvezményezettek, részben pedig olyan közszolgáltatásokat fogunk biztosítani, amelyek átterjednek az országhatárokon.Ha van valami, ami eurokonform, akkor a határon átnyúló közszolgáltatás igazán az, úgyhogy ezek fogadása jelentős mértékben hozzá fog járulni a szomszédos országok európai integrációjához. A Magyarországra látogató határon túli magyarok elsősorban oktatási és kulturális téren fognak előnyöket élvezni más külföl-diekhez képest, például tanulmányaik során, vagy amikor könyvtárba mennek. Ezen kívül saját hozzájárulásukat is feltételezve kedvezményesen vagy az igazán rászorulók ingyen, alapítványok támogatásával jutnak majd egészségügyi ellátáshoz, és munkavállalásukat is legalizáljuk. A fenntartásokat nem utolsósorban maga a kedvezményekre feljogosító igazolvány fogja csökkenteni, amelyet – egy-egy ezzel megbízott, határon túli magyar szervezet ajánlása alapján – a Magyar Köztársaság hatósága állít ki. Így kézzelfoghatóan teljesül a szomszédos országokban élő magyarok igen régi elvárása, hogy Magyarország vállaljon velük közösséget. De azért az igazolvány nem csak szimbolikus érték lesz. Ez az igazolvány képezheti az alapját a beutazási könnyítéseknek, ha ezeket Magyarország európai integrációja, a schengeni megállapodás szükségessé teszi.A törvény kerettörvény lesz, amely elsősorban elveket fog leszögezni, és kijelöli azokat a területeket, amelyeken a kedvezményeket biztosítjuk. A törvényben leszögezett elveket és iránymutatásokat a kormány végrehajtási rendelkezései fogják átültetni a gyakorlatba. Ez azt jelenti, hogy a státustörvény – más nevén: a kedvezménytörvény – nem szünteti meg és nem is helyettesíti, hanem kiegészíti azokat a támogatásokat, amelyeket Magyarország alapítványok, kormányzati és nem kormányzati szervezetek útján eddig is folyósított a szomszéd országok magyarságának. Ugyanakkor törvényes hátteret fog adni ezeknek a támogatásoknak. A törvény keretjellegét az is indokolja, hogy az ország jelenlegi állapota már lehetővé teszi néhány alapkedvezmény biztosítását, de ezek egyelőre még elmaradnak az elvárásoktól.Nyilvánvaló, hogy nem „nyújtózhatunk tovább, mint ameddig a takarónk ér”, azaz teljesítőképességünket meghaladó vagy a magyar adófizető állampolgárt károsító kedvezményeket nem biztosíthatunk a határon túliaknak. A magyar gazdaság teljesítménye azonban minden előrejelzés szerint tartósan emelkedni fog. Ezért a koncepció magában foglalja a kedvezmények fokozatos bővítésének lehetőségét. A kedvezmények minden bizonnyal még vonzóbbá fogják tenni az anyaországot. Ez paradox módon gondot okozna, ha nem fordítanánk különös figyelmet az ebből eredő problémákra. Tudományos felmérések mutatják ki ugyanis, hogy a végeken élő magyarság jelentős hányada úgy gondolja: ha már Magyarország nem megy oda – márpedig nem megy –, akkor ők jönnének ide, ha csak lehet. Minket viszont mind a kormányprogramban vállalt elvek, mind az euroatlanti közösség értékrendszere arra késztettek, hogy ezzel a törvénnyel azokat segítsük, akik otthon kívánnak maradni.A kedvezményből csak azok részesülhetnek, akik nem készülnek áttelepedni Magyarországra. Az ő számukra azonban a mainál fokozatosan egyre kedvezőbb körülményeket teremtünk, akár ideiglenesen az anyaországban tartózkodnak, akár szülőföldjükön vannak (többek között azzal, hogy támogatjuk lakóhelyük bekapcsolását az információs társadalom világába). A koncepció kritikusainak kedvenc kifejezése az „illúzió”, illetve az „illúziókeltés”. Hát persze, illúzió azt várni ettől a törvénytől, hogy teljesen megszünteti a magyar kisebbségek minden gondját, és megold minden problémát. (Bár a polgári kormány számára határozottan megtisztelő, hogy egyesek ezt várják el tőlünk, azaz még erre is képesnek tartanak minket.) Önmagában véve ez a törvény nem fogja a probléma egészét megoldani. A határon túli magyar és az itthoni közvéleményre, de külföldi partnereinkre is kedvező benyomást gyakorol, hogy Magyarország végre nemcsak beszél a határon túli magyar kérdésről, hanem konkrét intézkedéseket hoz saját hatáskörében és saját kontójára.Jó lenne, ha a készülő törvényről kibontakozó vita véletlenül sem csökkentené ezt a kedvező benyomást. Az eddig nyilvánosságra került vélemények (és ellenvélemények) alapján úgy tűnik, hogy nem a törvény célszerűsége áll a disputa kereszttüzében, hanem konkrét tartalma: a kedvezmények köre, finanszírozása, a kedvezményezettek megállapításának a részletei. Illetve az, hogy kié az érdem: a miénk vagy az előző kormányoké? Végül is nem bánom, ha mások is ugyanezt akarták, csak nekik akkor nem sikerült. Most sikerülni fog. Az is belefér, ha egyes kritikusaink túlzó magyarkodással vádolnak minket, miközben olyan konkrét javaslatokat tesznek (például a határon túli magyarok országgyűlési szószólójára vonatkozóan), amelyek a leendő törvény szellemétől egyáltalán nem idegenek. A kedvezménytörvényről szóló vita kitűnő alkalom lesz annak a bizonyítására, hogy a külpolitika alapkérdéseiben Magyarországon konszenzus uralkodik, bár részletkérdésekben és árnyalatokban véleménykülönbségek vannak.Az alapkérdésekben való egyetértés kedvező benyomást kelt Magyarországról a világban. Mint ahogy az is, hogy magunk látunk a problémáink megoldásához, és még pénzt is hajlandók vagyunk áldozni rá. Befektetés ez, amely igen rövid távon megtérül, hiszen kevés dologgal lehet nagyobb bizalmat ébreszteni a befektetőkben, mint azzal, ha egy ország képes a környezetébe invesztálni. Képes anyagi forrásokat megmozgatni azért, hogy stabilizálja a környezetét. Ez nem magyar találmány.Magyarország számára két olyan problémaegyüttes kínálkozik, amelynek megoldásába pénzt lehet és kell fektetnie, mert ha ezt megteszi, akkor annak sokrétű és egyértelműen pozitív következményei lesznek, nemcsak számunkra, hanem az egész térség számára. Az egyik a Balkán, a másik a határon túli magyarság. A szegedi folyamat sikeressége, amelynek keretében a szerbiai demokratikus erőknek nyújtunk támogatást, azt bizonyítja, hogy megéri ezen az úton haladni. A határon túli magyaroknak nyújtott kedvezmények, a státustörvény célja persze nemcsak a presztízs és a presztízzsel járó anyagi haszon, hanem elsősorban egy alapvető társadalmi szükséglet kielégítése.A szerző a Külügyminisztériumpolitikai államtitkára