A Trianon-szindróma

Azt mondják, legalább ötven év kell ahhoz, hogy történelmi eseményekben világosan lehessen látni. Trianon körül azonban még ma is sűrű a homály. John Lukacs könyve bátor kísérlet arra, hogy végre tisztán lássunk. Ez ugyanis előfeltétele az előrelépésnek, helyes diagnózis nélkül nincs gyógyulás. Vigh Károly, akinek kitűnő írásait mindig érdemes figyelemmel kísérni, vitába száll a magyar származású amerikai történésszel. Érvelésében továbbra is kísért a múlt: a történelmi helyzet a ’67-es kiegyezés után, mely megkötötte a magyar államférfiak kezét, leszűkítve mozgásterüket. Tény, hogy a magyar külpolitika nem volt független, Bécs irányította, s ma már tudjuk, a teljes összeomlás felé. Két momentum tesz függetlenné egy államot: a politikai szuverenitás és a területi integritás. A ’14 előtti Magyarország ezek közül csak az utóbbival rendelkezett, ’67-ben lemondott a teljes szuverenitásról. Deák kényszerhelyzetben fogadta el a szuverenitás korlátozását ideiglenesen, utódai pedig végcélnak tekintették azt, ami nála kiindulópont volt. Erre lehet következtetni abból a tényből, hogy ’67 után visszavonult, bár a horvát–magyar kiegyezést még ő irányította. Vagyis Deák maga sem volt elégedett a kiegyezéssel.Lukacs három történelmi személyiséget említ könyvében, a török Kemál pasát, a finn Mannerheim és a lengyel Pilsudski tábornokokat. Egyet kell vele értenünk, ilyen személyiségekkel nem rendelkeztünk. Az összeomlás kezdetekor a magyar politikai, katonai elit vidéki birtokára húzódva, passzívan figyelte az eseményeket. Szemlélői és nem alakítói voltak az eseményeknek, amelyek, lehet, évszázadokra újjáalakították Európa arculatát.Amikor megmozdultak, már késő volt, az események túlhaladtak rajtuk. Az uralmon lévő politikai elit nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni, hogy a nagyhatalmak a világ újrafelosztására készülnek. Ebben a nagy tülekedésben helyezkedni kellett volna, olyan szövetségi rendszerbe kapcsolódni be, amelyik sikerrel kecsegtet. Úgy, ahogyan a szuverén Olaszország, Románia vagy Szerbia tette. Pedig volt jelzés, a katasztrófa nem jött váratlanul. A magyar politikai elit két óriása, Széchenyi és Kossuth időben figyelmeztettek: Széchenyi, aki a lipcsei csatában megsebesült, lábadozóként tiszttársai előtt kijelentette: Ausztria fel fog bomlani, mert nem képes megoldani a nemzetiségi kérdést. E kijelentése besúgón keresztül az uralkodóig is eljutott, rákerült káderlapjára, hátráltatta előléptetését, s végül ez indította arra, hogy kilépjen a hadsereg kötelékéből. Kossuth egy Újvilágban elmondott beszédében kijelentette, hogy Amerika a következő európai háborúba be fog avatkozni. Nem lett igaza, amennyiben 1853-ban és 1871-ben még nem avatkozott be Európa ügyeibe, de az 1914-es háborúba már igen, s el is döntötte.Abban is igaza van John Lukacsnak, hogy a magyar politikai elit nem szervezte meg a magyar emigrációt sem az első, sem a második világháború alatt. Nem úgy, mint a cseh emigráció, amely fényesen vizsgázott. 1956 értékelésében is Lukacs lát világosabban: 1848 helyi konfliktus volt, 1956 viszont világtörténelmi esemény. Milovan Gyilasznak van igaza, aki korán kijelentette, hogy 1956-ban a Szovjetunió, a kommunizmus olyan sebet kapott, melyet soha sem tud kiheverni.Sajnos még ma is kísért a magyar politikai közgondolkodásban a franciákra, Clémenceau-ra való mutogatás. Kétségtelen, a franciák súlyosan vétkeztek, főleg önmaguk ellen, hiszen békediktátumukkal előkészítették a második világháborút, de nem szabad elfelejteni, hogy Clémenceau a Párizsba siető románoknak először ajtót mutatott, mivel megszegték a titkos egyezménynek azt a pontját, amely kimondta, hogy Románia nem köt különbékét. Kun Bélának és a Tanácsköztársaságnak kellett jönnie ahhoz, hogy véleménye megváltozzék. A „Tigris” amúgy is elvesztett hatalmát 1920 nyarára, Millerand számunkra kedvező terve pedig nem támaszkodott egy magyar Mannerheimre vagy Kemál Atatürkre. Ha Magyarország megvédi határait ’18 után, más feltételeket kaptunk volna.Lukaccsal tudok egyetérteni a demográfia és a vallásosság kérdésében is. A kettős királyválasztás, utána a török hódoltság sem volt törvényszerű, ahogyan a protestantizmus rohamos elterjedése sem szolgálta akkor az erős központi államhatalmat. Erre ellenpélda éppen Lengyelország. Vannak tehát sikeres nemzetek közelünkben, ezen elgondolkodhatunk. A történelmi tisztánlátáshoz, úgy látszik, nemcsak időbeli, hanem térbeli távolság is szükségeltetik.