A nizzai csúcstalálkozó után – de merre?

Az Európai Unió hagyományainak megfelelően kemény, éjszakába nyúló tárgyalások után ért véget a tizenötök nizzai csúcstalálkozója. Bölcsen senki nem nevezte meg előre, mi az a minimális cél, amit feltétlenül el kell érni. Ezért csak az lett volna nyilvánvaló kudarc, ha az állam- és kormányfők a tárgyalások kényszerű berekesztésével maguk ismerik el a találkozó eredménytelenségét. Így viszont Chirac elnök „bátran” beszélhetett történelmi jelentőségű és eredményes csúcsról, s büszkén jelenthette be, hogy az Európai Unió hatékonyabbá tételéhez és bővítéséhez megtörténtek a szükséges szervezeti reformok. Pedig lenne mit ésszerűsíteni, hiszen annak ellenére, hogy gyakorlatilag gyerekcipőben jár az EU közös kül- és biztonságpolitikája, hárman is e témával foglalkoznak. Így az a „megoldás”, miszerint csak akkor térnek vissza a főbiztosságok számának csökkentésére, ha a szervezet tagjainak száma elérte a huszonhetet, gyakorlatilag a racionalizálás tízéves elhalasztását jelenti. Hiszen még a hivatalból optimista bővítési főbiztos Günther Verheugen sem lát lehetőséget ebben az évtizedben Románia, Bulgária és Törökország tagságára. Nem véletlen tehát, hogy a hivatalból integrációpárti Európai Parlamentben szokatlanul hűvösen fogadták a bizonyítványt magyarázó francia elnököt. S Strasbourgban az egyetlen „eredményt” abban látták, hogy nem történt visszalépés a szervezet elmélyítésében. Jó néhány elemzés született már arról, hogy miért tudott ilyen kevés eredményt felmutatni a francia elnökség. Bár e cikk megírásáig nem hozták nyilvánosságra a megállapodások hivatalos szövegét. S az egyes országoknak tett kedvezmények is viszonylag lassan szivárognak ki, mint például a Belgiumnak tett ígéret, miszerint ezután a csúcstalálkozók többségét Brüsszelben tartják. A soványka eredményekben komoly szerepet játszottak a francia korrupciós botrányok, az előrehozott elnökválasztási kampány, az erősödő euroszkepticizmus Angliában és Dániában, a mélypontra süllyedt német–francia viszony, a kisállamok félelmei, az elhibázott Bécs elleni szankciós politika stb. Valójában a korábbi EU-kompromiszszumokat főként a Kohl-kormány híres csekkfüzet-diplomáciája tette lehetővé, azaz ha elakadt az integráció, akkor Bonn súlyos márkamilliárdokkal tompította az engedménytevő fájdalmát. A Schröder-kormány, amely szóban hirdeti Németország történelmi felelősségét, a gyakorlatban azonban megelégelte azt a ma már semmivel nem magyarázható állapotot, hogy az EU költségvetésének harmadát Berlin fizeti.Másrészt a háború utáni generációból álló új német kormány egyre kevésbé hajlandó megtenni Franciaországgal szemben azokat a gesztusokat, amelyek egy hajdanvolt hatalmat Párizs szerint ma is megilletnek. Ami azonban ennél is fontosabb, hogy kimerültek Jean Monnet nevével fémjelezhető integrációs politika tartalékai. A gazdaság erős támogatását élvezve nem határozta meg az integráció politikai célját, kerülte, hogy pontosan definiálja, milyen EU-t is képzel el hosszú távon. Hiszen tagadhatatlan, hogy a mai Európában a tagállamok kezében az egyik legerősebb befolyásolási eszköz az EU-tagság ígérete. De amikor például Zágrábban Macedónia vagy Bosznia EU-perspektívája is felmerült, egyre nehezebb megkerülni annak megválaszolását, hol húzódnak a szervezet határai. Egy erős intézményekkel és hatáskörökkel rendelkező unió épül, amely az államiság egyre több jegyével bír, ahol a nemzetállamok szuverenitásuk egyre nagyobb részét ruházzák át Brüsszelre? Ebben az esetben ugyanis nem bővíthető a szervezet a végtelenségig, hiszen a különböző érdekeket egy határon túl már képtelenség közös nevezőre hozni. Nem véletlenül hallani egyre gyakrabban: ha az új tagok is olyan kőkemény érdekérvényesítést folytatnak, mint a régiek, akkor az unió könnyen visszafejlődhet egy szabadkereskedelmi övezetté.Lengyelország már most igencsak destruktívan áll hozzá a közös kül- és biztonságpolitikához. Vagy a szoros kooperáció ellenére a fontos kérdésekben a döntő szót a kormányok mondják ki? Valójában ez a szervezet végcélját illető kérdés bújik meg a látszólag presztízsvitának tűnő ellentétek mögött. Hiszen például London hallani sem akar az együttműködés elmélyítéséről, s a Bécs elleni elhibázott szankciós politika következtében azok a kis tagországok – például a Benelux államok –, amelyek az integráció őszinte hívei voltak, mára az érezhető francia dominanciakísérletek hatására jóval óvatosabbá váltak. A nizzai csúcs egyik figyelemre méltó döntése az úgynevezett poszt-Nizza-folyamat elindítása. Ez a gyakorlatban annak beismerését is jelenti, hogy az Európai Unió az Agenda 2000 elfogadásával sem teremtette meg a szervezet keleti bővítésének pénzügyi feltételeit. Azaz a mai struktúrák mellett az új tagok felvétele szétrobbantaná a tizenötök 2006-ig érvényes költségvetését.Azt azért nem árt tudni – amint azt Verheugen is elismerte –, hogy az EU-tagállamok hatalmas exporttöbblete bőségesen finanszírozza a tizenötök bővítési kiadásait. Mivel a tizenötök csak az idő szorításában hajlanak a megegyezésre, 2004-re az első körben taggá válókkal kötött megegyezések ismeretében már nem halogathatják tovább a közösségi kiadások újragondolását. Minden, a hiányosságokat ostorozó jogos kritika ellenére nem szabad feledni, hogy itt egy, a történelemben páratlan kísérletről van szó, ahol szuverén államok tesznek próbát a XXI. század kihívásainak megválaszolására. Ha Nizzának van tanulsága számunkra, az az: nem feledve a közösségi célokat, a leghatározottabban kell képviselnünk nemzeti érdekeinket.