A pénzromlást a média nagyban befolyásolhatja

Magyarországon a rendszerváltás óta az inflációnak csak mintegy fele vezethető le közgazdaságilag is racionális érvekkel. Ilyenek például a gazdasági transzformációval összefüggő intézkedések, illetve – nyitott gazdaság lévén – a külpiaci hatások. A másik fele tisztán az inflációs várakozásokkal függ össze. Indokolt tehát közelebbről is megvizsgálni, mi az oka az inflációs pszichózis kialakulásának, s mi annak a természete. Az antiinflációs gazdaságpolitikának ugyanis csak ez utóbbi tekintetében van mozgástere, hiszen sem a piacgazdaságra való átállás, sem az Európai Unióhoz való felzárkózás többletkiadásai nem spórolhatók meg. Ugyancsak nincs befolyásunk a külpiaci árak alakulására sem.Az elmúlt egy évtized alatt bekövetkezett jelentős árszínvonal-emelkedés közvetlen oka a reálgazdaságban megvalósult mélyreható strukturális változásokban és a várakozásokat előidéző determinációknak az elsődleges költségtényezőkre (a bérekre, a kamatokra, az árfolyamra és az energiaárakra) irányuló várakozások (részben indexációs rendszerek közvetítésével történő) beteljesülésében keresendő.Elvileg ugyanis semmilyen kormányzati intézkedés (adóemelés, támogatásmegvonás, jelentős forintleértékelés vagy az államháztartási reform keretében a korábban ingyenes szolgáltatások „árasítása” és így tovább) nem jár szükségképpen az árszínvonal emelkedésével, ha az adott körben jelentkező kiadási többleteket a jövedelmek növekedése nem fedezi. Ebben az esetben nem az árszint nő, hanem csak az árarányok rendeződnek át. A gyakorlatban azonban a piacgazdaságra való átállással kapcsolatban felmerülő költségek, illetve az ezzel összefüggésben álló hatalmas jövedelemátrendeződési folyamat súlyos konfliktusai – szociális robbanás nélkül – láthatóan csak az inflációs folyamatban voltak eliminálhatók. Mit nevezünk inflációs várakozásoknak?Ha a gazdaság szereplői (államháztartás, gazdasági vállalkozások, lakosság) arra számítanak, hogy az árszínvonal a közgazdaságilag (racionálisan) indokolhatónál is gyorsabban fog emelkedni. Milyen tényezők befolyásolják az inflációs várakozásokat Magyarországon?1. Szubjektív tényező, mint a kormány, illetve a jegybank és a piaci szereplők (elsősorban a gazdasági vállalkozások) közötti bizalmi viszony. Ha a gazdaságpolitika kiszámítható és szavahihető, akkor a piaci szereplők ezt akceptálják. Ilyenkor az árszínvonal növekedése elméletileg csak a közgazdaságilag is számszerűsíthető tényezőkre (okokra) vezethető vissza. Ha azonban a bizalom megrendül, a piaci szereplők magatartása is irracionálissá válik, minthogy az áremelkedés mögött nem valós költségnövekedések, hanem pszichológiai tényezők (a félelem) játsszák a döntő szerepet. Ez utóbbiakban a média jelentős szerepet tölthet be. Az inflációs pszichózis a lakosságra is hatást gyakorol. A lakosság érthetően és szükségképpen szubjektív, hiszen – a tapasztalatok szerint – az őt érintő kedvező változásokat nem, a kedvezőtleneket pedig felerősítve érzi. (Erre számtalan példát lehetne felsorolni.) Ez utóbbiaknak a megalapozatlan bérköveteléseknél van inflációs hatásuk.2. „Objektív tényező”, minthogy – a tapasztalatok szerint – vannak olyan, a fogyasztás szempontjából rugalmatlan termékek és szolgáltatások, amelyek árainak kiugró emelkedése önmagában is hat az inflációs várakozásokra. Ilyenek elsősorban az energia, az infrastrukturális szolgáltatások és részben egyes élelmiszerek. (Lásd a 3. számú táblázatot!)Ezen belül egy nyitott gazdaságban – mint a magyar – az inflációs várakozásokat külső és belső tényezők egyaránt fűthetik vagy hűthetik. Külső tényezők között elsősorban az energia- és a mezőgazdasági árak – nemegyszer nagy amplitúdót leíró – változásai említhetők. Ezek ugyan a piaci szereplők előtt is ismert adottságok, mégis hatást gyakorolnak az inflációs várakozásokra.A belső tényezők között kell említeni (a 90-es évek végéig) a piacgazdaságra való átállással öszszefüggő intézkedéseket (például a támogatásmegvonásokat, az elmaradt infrastruktúrafejlesztés miatt szükséges nagyarányú áremelkedéseket) és mostantól kezdve az EU-hoz való csatlakozás, illetve felzárkózás többletkiadásaival (környezetvédelemmel, árarány-átrendeződéssel) kapcsolatos inflációs hatásokat.Szerencsétlen esetben az 1–2. pontokban említett tényezők részben vagy egészben egybe is eshetnek.Most vizsgáljuk meg az egyes tényezőket abból a szempontból, hogyan befolyásolták az inflációs várakozásokat, mi is történt az elmúlt évtized alatt.A tárgyilagos elemzés nem tekinthet el attól, hogy a kormány számára vannak bizonyos „mentő körülmények”, amelyek ugyan a piaci szereplőket – az inflációs várakozások szempontjából – „hidegen hagyják”, de a mélyebb közgazdasági kutatás számára segítséget nyújtanak. Hiszen még egy oly gondosan összeállított gazdaságpolitikai programhoz rendelt inflációs ráta teljesülését is rendre keresztülhúzzák azok a később világossá váló és elkerülhetetlen intézkedések, amelyeket rendszerint vagy a váratlanul megváltozott külpiaci árakhoz való igazodás vagy a megbomlott pénzügyi egyensúly helyreállítása kényszeríti ki. Ad 1.: Nézzük meg, hogy az egyes ciklusokban a piaci szereplők kormányhoz fűződő bizalmi státusát, magatartását, a mentő körülményeket is figyelembe véve, évente és ciklusonként milyen inflációs ígéretek befolyásolták.(Lásd az 1. számú táblázatot!)Itt jegyzem meg, hogy a hivatalos kormányprognózis soha nem azonos a költségvetés számításánál figyelembe vett árindexszel. A gazdaságpolitikai programban prognosztizált globális, inflációs adat ettől eltérhet, és rendszerint el is tér, hiszen a gazdaság egészét más inflációs hatások is érhetik, mint például egy költségvetési szerv kiadásait. Emellett a gazdaság egészére vonatkozó inflációs prognózist természeténél fogva mindig sávosan adják meg, ellentétben a költségvetésben szereplő árindextől, amely szükségképpen mindig egy konkrét számadat.A táblázat kizárólag az inflációs várakozások elemzése szempontjából készült, ezért a piaci szereplők gondolkodásából indul ki. Eszerint a ciklus elején adott az árszint növekedési üteme. Ezt követően a kormány (és legtöbbször a jegybank is) a piac szereplői felé évente ígéretet tesz egy bizonyos mértékű ütemváltozásra, rendszerint csökkenésre. A piac szereplői így gondolkodnak: ha a kormány minden évben (az előző évhez képest) ígért inflációcsökkentése megvalósult volna, akkor egy-egy ciklus végén már egy sokkal alacsonyabb inflációs közegben élünk. Például a második ciklus végén már szinte árstabilitásnak kellett volna érvényesülnie. Ezért a gazdaság szereplői ármagatartását nem a kormány inflációs ígéretei, hanem sokkal inkább a valós piaci várakozások (és persze a versenyhelyzet) befolyásolják. A csalódottság pedig a kormánnyal szemben szükségképpen bizalmatlanná teszi a piaci szereplőket, s ezért, ha tehetik, élnek az anticipációs – tehát a még be sem következett költségnövekedések ellentételezését szolgáló, előrehozott – áremelés lehetőségével. A félelem ugyanis nagy úr. „Ha lemaradok az áremelési versenyben, kíméletlenül kiszorulok a piacról.” Ha a kormány inflációs ígéretei rendre nem teljesülnek, akkor a piacon más tényezők kezdik „szabályozni” az áralakulás működési mechanizmusát. Itt jegyzem meg, hogy több száz százalékos inflációnak nincs közgazdaságilag racionálisan magyarázható oka.Az inflációs várakozások szempontjából különösen veszélyes a helyzet, ha a be nem tartott ígéretek és egy jelentősebb energiaár-emelés egybeesik. Az energiaár-emelés ugyanis a piaci szereplők között – egy pillanatra – felfüggeszti a versenyt, s a szállítók ezen a címen bejelentett áremeléseit elfogadják. (Ez történt az idén Nyugat-Európában, ahol kizárólag az energia világpiaci árának drasztikus emelkedése miatt mintegy megduplázódott az infláció.) Ilyenkor egyfelől az indokolt költségnövekedéseknél nagyobb áremelések is megvalósulhatnak, másfelől olyan piaci szereplők is – átmenetileg – „talpon maradhatnak”, akiknek egyébként a versenyben már „el kellett volna bukniuk”. Ők szinte várják az energiaár-emelést, amely számukra rövid távú túlélést biztosít, s ezáltal ellene hat az egészséges strukturális változásoknak. (Ugyanakkor kétségtelen, hogy az energiaár-emelés takarékosságra ösztönöz, csökkenti az importfüggőséget.)A kormány szavahihetősége és a tényleges inflációcsökkenés között van összefüggés. Ezt mutatja az alábbi összefoglaló táblázat is.(Lásd a 2. számú táblázatot!)A táblázatokból látható, hogy kapcsolat van az infláció mérséklődése és az ígért csökkenés teljesítése között. (Természetesen az áralakulást még sok más esemény befolyásolja, nem is állítok a két tényező között lineáris összefüggést.) De az bizonyos, hogy hamis volt a korábbi pénzügyi kormányzat (a PM és a jegybank) érvelése, miszerint egy adott gazdaságpolitikai programhoz (nemzetközileg is elfogadott világpiaci prognózisokhoz) rendelt inflációs adatnál jóval kisebb inflációs előrejelzés mérsékli az inflációs várakozásokat. Éppen ellenkezőleg, a rendre becsapott piaci szereplőkben növekszik a bizalmatlanság és ezáltal a pszichológiai indítékú áremelésre való készség. Az inflációs pszichózis – eltekintve egy külpiaci ársokktól – mi másból táplálkozik, ha nem az elvesztett bizalomból, az utóbbiak pedig a be nem tartott ígéretekből.Az első ciklusban az inflációs várakozásokban a piacgazdaságra való átállás drámai intézkedései játszották a főszerepet. Ezt erősítette az 1990. évi Öböl-válság átmeneti hatása. Fékezőleg hatott azonban, hogy a kormány inflációs előirányzatai – egy évet leszámítva – rendre teljesültek. Nem lett háromjegyű az infláció, mint azt oly sokan jósolták, sőt a növekedési ütem 35 százalékról húsz százalék alá esett. Szavahihetőségének fenntartása ezekben az években nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Magyarországon nem „szabadult el az inflációs pokol”.A második ciklusban már rendkívül stabil világgazdasági körülmények között folytatódott a piacgazdaságra való átállás. Ugyanakkor a pénzügyi egyensúlyra törekvő gazdaságpolitika az infláció mesterséges gyorsításának eszközéhez nyúlt, amit a kormány és a jegybank inflációs előirányzatainak teljesülését segítő szavahihetőség feladása mellett hajtott végre. A kettő nyilván szervesen összefüggött, ezért soha nem látott mértékben erősödött az inflációs pszichózis, amely ellene hatott az árszint kedvezőbb alakulásának. Ekkor azonban ez nem is volt cél.A harmadik ciklusban az inflációs várakozásokat elsősorban a kőolaj és a mezőgazdasági termékek hektikus árváltozásai először (1998-ban és 1999 első felében) hűtötték, majd (1999 második felétől, feltehetőleg 2001-ben a fűtési szezon végéig) fűtötték, illetve fűtik. (Bár az utóbbi hetekben kedvező változások kibontakozásának vagyunk tanúi.) Az eddig eltelt időszakban (1999–2000. években) a kormány inflációs ígérete teljesülésének megítélése csak mélyebb elemzés (a külpiaci hatások kvantifikálása) segítségével lehetséges. A táblázatból azonban látható, hogy e harmadik ciklus – az eddig eltelt időszakban – sokkal sikeresebb volt, mint a megelőző.Itt jegyzem meg, hogy a középtávú kormányprogramok is rendre sokkal kisebb árszintet ígértek az egyes ciklusok végén, mint amenynyi végül is megvalósult.Egyértelmű, hogy a szavahihetőséggel összefüggő inflációs várakozások szempontjából a legsikeresebb az első ciklus volt, a legsikertelenebb a második. Ad 2.: Az elmúlt évtized alatt az inflációs várakozások szempontjából nagy horderejű és kitüntetett szerepet betöltő termékek és szolgáltatások árszínvonala az alábbiak szerint alakult.(Lásd a 3. számú táblázatot!)Összefoglalva: Magyarországon az elmúlt évtizedben az infláció oka a piacgazdaságra való átállás, a közelmúlttól már az Európai Unióhoz való felzárkózás többletkiadásaival összefüggő strukturális változásokkal, illetve az ezeknek a jövedelmekben történő ellentételezésére irányuló törekvésekkel áll összefüggésben. A gazdasági transzformáció tehát önmagában is növeli az inflációs pszichózist, amit a kormány és a jegybank teljesítetlen inflációs ígéretei tovább fűtenek. Az inflációs várakozások nem kívánt erősödéséhez – mint a mostani novemberi inflációs adat sajtókommentálása bizonyítja – a média is hozzájárul.