A politika már nem irányít, lehetőséget ad

Két év előkészítő munkája után körvonalazódik a kultusztárca konkrét elképzelése a nemzeti filmművészet megújításáról. Az előzmények mindenki előtt ismeretesek, hiszen a nyolcvanas évek végétől a közönség egyre kilátástalanabbul szemlélhette a szebb napokat látott magyar filmművészet vesszőfutását. Csak címszavakban: 1999-ig folyamatosan értékét vesztő állami támogatás, eladásra kerülő gyártóbázis, a forgalmazás teljes kiszolgáltatottsága, egyre mélyülő szakmai depresszió. Ezek jellemezték a filmművészetet, miközben egy-két szomszédos ország komolyan vette lehetőségeit, s mind a gyártásban, mind az alkotásban világraszóló sikereket ért el. A magyar kultúrpolitika azonban másként gondolkodott. Számára a film talán csak szép emlékeket jelentett, s nem megcélozható jövőt, a sikerek lehetőségét. Sőt magukban a filmesekben is csak politikai PR-t láttak, s nem alkotót. Az évezred végére oda jutott a szakma anyagi és morális állapota, hogy már a láthatóban sem hittek, s az eltelt két esztendő többletforintjait sem vették észre. Makk Károly 1998 végén keresett meg azzal a gondolattal, hogy teljes áttörésre van szükség. Felmérni a lehetőségeket, új elosztási rendszert teremteni, létrehozni a koordinációt, s szakmai alapokra helyezni a bírálatot. Más formában ugyan, de ezt erősítette meg Szabó István, Koltay Lajos, Bacsó Péter, Sándor Pál, Gothár Péter, Mészáros Márta, Tímár Péter és olyan producerek, mint Kálomista Gábor, aki maga is többször nyilatkozott az ügyben. Lényegében ezzel indult el az előkészítés, amely mostanra beérni látszik. Közben Andy Vajnától Ian Smithig több külföldi is megerősítette a szándékot, így nem maradt más hátra, mint formába önteni a szakmai elvárásokat, kialakítani azt a koncepciót, amely korántsem teljes ugyan, de előrevetíti a kibontakozás lehetőségét.A három pillérA szakmában a francia modellre szoktak leginkább hivatkozni, s ebben van is valami. Mi azonban áttekintettük a dán, az angol, sőt a skót modellt is, hiszen a mi feladatunk, hogy a tapasztalatok alapján ugyan, de magunknak alakítsuk ki a magunk rendszerét. Néhány alapkövet kellett biztosítanunk első lépésként. Az első pillér a Mafilm megtartása volt. Az új kormánynak azonnal meg kellett állítania az eladást, ha egyáltalán meg akarta őrizni az építkezés lehetőségét. A Mafilm megtartása ugyanis nemcsak szimbolikus ügy, hanem szakmai kérdés. A nemzeti filmgyártásnak ugyanis kell egy biztos kapacitás, egy elérhető árú komplex szolgáltatás, hiszen ellenkező esetben olyan költségnövekedés következne be a filmek gyártásában, amely ellehetetlenítené új produkciók elkészítését. A Mafilm ma megújítás előtt áll. A Széchenyi-terv részeként költségvetési források, a PHARE-programban uniós támogatások és a tulajdonosokkal (ÁPV Rt. és Mozgókép Közalapítvány) olyan pénz kerülhet a rendszerbe, amely biztosítja, hogy a cég mind technikailag, mind a szolgáltatások színvonalában megfelel majd a nemzetközi elvárásoknak is. Januárra elkészülhet az a terv, amely stúdiók építését teszi lehetővé, s az MTV Rt.-vel együttműködve talán egyéb szcenikai, technikai és más szolgáltatásokat nyújthat. Mindezt átlátható szerkezetben, szakmailag vezetetten, gazdaságilag ellenőrizhetően. S ezzel együtt meg kell óvni a múlt értékeit is, ezért például a kulturális tárca még az idén húszmillió forintot bocsát a Mafilm rendelkezésére, hogy a tárakban fellelhető filmművészeti értékeket konzerválják, feldolgozzák, s más produkcióknak is elérhetővé tegyék.A Mokép helyzetének rendezése a második pillér. A Mokép az előző évtizedben folyamatosan elveszítette pozícióit. A belföldi forgalmazási piacnak alig egy-két százalékát „birtokolja”, és fennmaradt a ma már érthetetlen kettősség a Hungarofilmmel (ez a társaság a külföldi forgalmazást intézte az „átkosban”). A Mokép komoly vagyonnal rendelkezik a régi magyar filmek jogát illetően, de ezek alig-alig jelentek meg a vásznon vagy a képernyőn. E második, nem kevésbé fontos pillér megújítása megtörtént. Ma már nyereséges a tevékenysége, rövidesen megszűnik a bel- és a külföld kettőssége a Hungarofilm beolvadásával. A Nemzeti Filmszínház kialakítása mellett azonban máson is gondolkodnia kell. Vidékről fokozatosan eltűnt a mozi. Így nem csoda, ha a magyar filmek nézőszáma alacsony, hiszen lehetőség sincs a megfelelő számú vetítésre, a közönség nem is találkozhat a magyar filmmel. (Hogy a multiplexekben miért nem vetítenek kellő számú magyar filmet, annak elemzése nem ezen írás tárgya.) A Mokép feladata tehát, hogy a nem túl távoli jövőben a filmek forgalmazása mellett kiérlelje azt a koncepciót, hogy önkormányzatokkal, moziüzemeltetőkkel és/vagy vállalkozókkal létrehozza azt a hálózatot, amely a vidék számára érdekessé és elérhetővé teszi a magyar filmeket (az európai filmművészet alkotásai mellett). Nyilván hosszú távon kell gondolkodnia, s az is természetes, hogy egy ilyen program nem nélkülözheti az állami támogatást. Az art mozihálózat támogatása, fejlesztése mellett azonban gondolni kell a közösségi és a művelődési házak bevonására is.A harmadik pillér a Filmközpont Rt., amelynek megalakítása igazi és áttörő segítséget nyújtott a francia vagy a dán filmművészetnek. Ezek a rendszerek ugyanis részben piaci alapúvá tették az alkotást, ugyanakkor az állam nem mondott le arról, hogy a kultúra tényleges részeként támogassa e ma egyébként a világ minden részén virágzó művészeti ágat. Magyarországon is ebbe az irányba haladtak a folyamatok, a szakmai viták. Ma szétaprózott a támogatási rendszer. Az állam a Nemzeti Kulturális Alapprogramon, a Mozgókép Közalapítványon, a minisztériumon, a Történelmi Film Alapítványon keresztül támogat, műsorkészítésre ad pénzt az ORTT Műsorszolgáltatási Alapja, adnak a közszolgálati és a kereskedelmi televíziók. Az atomizálódás nem egyszerre zajlott le, hanem folyamatosan. Mindez talán szükségszerű is volt, hiszen egy állampárti kontrollt nem lehetett egyik napról a másikra megváltoztatni. A rendszernek darabokra kellett hullania, hogy újjáépüljön belőle egy új rendszer felépítésének lehetősége és szükségessége. Ezt látták meg az „öregek” 1998-ra, hiszen maguk már megtapasztalhatták egy működőképes modell előnyeit, amikor nem egy esetben koprodukcióban dolgoztak európai vagy amerikai kollégáikkal.A baj ugyanis nem a forráshelyek sokasága, hanem azok koordinálatlansága, ami nemcsak a döntésekben, hanem a finanszírozás módjának különbségében, a szerződéses feltételek másságában mutatkozik meg elsősorban, s akkor még nem beszéltünk a piac bevonásának lehetőségeiről, amelyek egyre inkább fontosak kell legyenek, hiszen csak és kizárólag az állam nem vállalhatja a filmek elkészítésének támogatását.Filmközpont RészvénytársaságEgy sok száz oldalas interjúkötet készült a szakma képviselőivel, s szinte valamennyien két elvárást fogalmaztak meg az elosztási rendszer megújításával kapcsolatban. Az egyik – inkább javaslat –, hogy jöjjön létre a Filmközpont, míg a másik, hogy ez ne jelentse a politikai beleszólás növekedését, sőt éppen ellenkezőleg. Átlátható elosztási szempontokat kell kialakítani – mondták többen. Ekkor kellett dönteni a Filmközpont formájáról, hiszen lehetne például költségvetési intézmény is, s némi magyarázatra szorul a részvénytársasági forma. Meglátásunk szerint – a jelenleg érvényes jogszabályi keretek között – csak egy gazdasági társasági forma képes azokat az előnyöket nyújtani, amelyek a Filmközpont létrehozását indokolják. E formában megszűnhet az utófinanszírozás, ez képes tényleges hozzájárulást biztosítani állami forrásból, egyszerre érvényesíthet normatív és szelektív szempontokat, egyszerűsítheti az adminisztrációt, nemcsak egy évre számolhat forrásokkal, így több évre tervezhet. S ami a legfontosabb, hogy tevékenysége és formája révén banki hátteret is megnyerhet az ügynek, vagyis kielégíti a részben piacivá válás követelményeit. A Filmközpont mint teljes egészében állami tulajdonú társaság állami garanciával működhet, így a legerősebb biztosítékot szolgáltatja partnereinek. Mindez persze nem teszi mellékessé a készülő filmtörvényt, sőt éppen ellenkezőleg. A regisztráció, a filmbesorolás hatósági jogosítványai csak törvénnyel biztosíthatók a társaság számára, vagyis megkerülhetetlenné válik annak a törvénynek a megalkotása, amelyre éppen tíz esztendeje vár és készül a szakma. Hogy honnan lesz pénze? A játékfilmekre – mint említettem – különféle források állnak rendelkezésre. Értelemszerű, hogy e központ csak azon forrásokra számíthat, amelyek jövőre adottak lesznek a költségvetésben. Ilyen pénz mindenekelőtt a kulturális tárcánál található (milliárdos millenniumi keret, Mozgókép közalapítványi és kulturális alapbeli támogatás). S ez egészíthető ki megfelelő koordinációval más szervezeteknél meglévő forrásokkal. Nyilván óvatosan kell eljárni, hiszen a nem játékfilmes funkciók nem sérülhetnek például a közalapítványnál, így e változás annak létét nem veszélyeztetheti. Viszont a központnak fel kell vállalnia azokat a funkciókat, amelyeket eddig az állam nem létezőnek tekintett, viszont a politika büszkén hangoztatta, hogy az esetleges sikerek az ő tevékenységének sikerei. Ilyen a fesztiválokon való megjelenés vagy éppen új fesztivál létrehozása, a nemzetközi szervezetekben a tagdíjak fizetése és a képviselet ellátása, s még sorolhatnánk tovább.A jövőA múlt ismert, a jövő körvonalazódik. A kulturális miniszter rövidesen megalapítja a Filmközpont Részvénytársaságot kétszázmillió forintos tőkével, a Mafilm Rt. belekezd a fóti fejlesztésekbe, a Mokép kidolgozza hoszszú távú koncepcióját a magyar filmek forgalmazásának elősegítésére, az Országgyűlés elé kerül a filmtörvény tervezete, az ÁPV Rt. rendezi a tulajdonában lévő stúdiók jogait és működését, megrendezik a visegrádi országok filmfesztiválját, s a politika e téren is háttérbe vonul, vagyis nem irányít, hanem lehetőséget ad a működésre és az alkotásra. Helyét átveszi a szakma és a közönség. Az egyik dönt, a másik ítél. Végül is minden a helyére kerül. Ha közösen, szakma, politika és közönség akarjuk.