Célkeresztben a minimálbér-emelés

Nem könnyű eldönteni, boszszankodjon-e vagy mosolyogjon az ember a baloldali ellenzék és a hozzá közel álló szakszervezeti vezetők és újságírók görcsös erőlködésén. Nap nap után arról a rémlátomásukról igyekeznek meggyőzni a közvéleményt: amiatt, hogy a kormány 25 500-ról negyvenezer forintra emeli jövőre a minimálbért, szinte mindenki rosszul jár. Mégpedig nemcsak a munkaadók, akiknek – elsősorban a mikro- és kisvállalkozóknak – az 57 százalékkal magasabb legkisebb bér számottevő többletterhet jelent, hanem a munkavállalók is, akiknek – jósolják szinte minden nap egyes médiumokban – a jövő év elejétől magasabb minimálbér helyett sok esetben elbocsátó (nem szép) üzenetet fognak kézbesíteni. Amit, ha esetleg meg is úsznak, akkor a munkáltatók tényleges vagy névleges részmunkaidőbe, „feketemunkába”, esetleg vállalkozásba kényszerítik őket, és/vagy más praktikákkal bújnak ki a kötelező minimálbér-emelés alól. Végső soron azt sugallják tehát a tréfás kedvű vészmadarak, hogy az bizony egyáltalán nem jó a bérből élőknek, ha a kormány felemeli a legalacsonyabb bért. E kifordított logika szerint az lenne jó a minimálbéren foglalkoztatottaknak (minden negyedik munkavállalónak), ha csökkenne vagy legalábbis nem emelkedne a bérük.Ám az emberek a jelek szerint nemigen dőlnek be a rossz tréfának. Ezt erősíti meg az a friss közvélemény-kutatás is, amely szerint a megkérdezettek több mint négyötöde helyesli a minimálbér-emelést, és 62 százaléka egyetért a kormány által eldöntött negyvenezer forintos mértékkel is. A negatív propaganda ellenére még az MSZP támogatói körében is többségben vannak (55 százaléknyian) azok, akik a 40 ezer forintos minimálbérrel – vagyis a kormány döntésével – elégedettek. A megkérdezettek többsége a jelentős emelés következtében tart ugyan a bérfeszültségek és a feketegazdaság növekedésétől, de az emberek kevesebb mint fele osztja csak többé-kevésbé azt a vélekedést, hogy emiatt a vállalkozók tömegesen csődbe mennek majd. Ugyanakkor a megkérdezettek több mint háromnegyede hazánk EU-csatlakozásának szempontjából fontos lépésnek tartja a minimálbér jelentős emelését.Ez utóbbi szempontból érdemes megállni egy szóra. A baloldali szakszervezetek némely vezetőinek ugyanis az az egyik kényszerképzete, hogy a jelenlegi kormány a magyar munkást „modern rabszolgaságba akarja dönteni”, és „az Európai Unió helyett Kelet felé taszigálni”. Többen felbőszültek azon a kormányfői rádiós nyilatkozaton (is), miszerint a polgári kormány olyan szakszervezeti követelést visz most diadalra, amit az előző, baloldali koalíció nem teljesített. Éppen e (most) harcias szakszervezeti vezetők ne emlékeznének arra, amit évek óta követeltek a korábbi kormánytól és a munkaadóktól, azaz hogy fel kell emelni a minimálbért az átlagkereset (az EU-ban elvárt, bár ott sem minden országban teljesített) 60 százalékos szintjére? Ezt a követelést azonban az MSZP– SZDSZ-kormány nem teljesítette, hanem olyan kis mértékben emelte évről évre a minimálbér nominális összegét, hogy annak az egyébként is csökkenő vásárlóértékű átlagkeresethez viszonyított aránya 1998-ra 30 százalék alá esett. Ezzel szemben a polgári koalíció kormányzása alatt évről évre emelkedik a keresetek vásárlóértéke, és 2002-re várhatóan az 1998-as összeg több mint két és félszeresére nő a minimálbér nominális összege, amelynek nettó értéke így eléri a hazai átlagbér felét. Azaz (a kétkeresős gyermekes családokban) már megközelíti a hazai létminimum küszöbértékét és az EU-konform szintet egyaránt. A minimálbér és az átlagkereset 1998–2002 közötti emelkedése következtében a munkavállalói társadalom többsége a kilencvenes évek közepének gazdasági-szociális gödréből – ahová az MSZP–SZDSZ-kormány kíméletlen sokkterápiája taszította – az új évszázad elejére visszaemelkedhet a felszínre: arra a szintre, ahol több mint tíz éve, a gazdasági átalakulás előtt tartott. Ami még nem elegendő ok a megelégedettségre – de már az elkeseredésre sem.Más országokban a szakszervezetek valószínűleg akkor is helyeselnének és üdvözölnének egy ilyen társadalmilag-gazdaságilag kedvező kormányzati döntést, ha egyébként – politikai és személyi okokból – „őfelsége ellenzékéhez” állnak közelebb. Nálunk azonban a szakszervezetek elégedetlenek, dühösek és harciasak. Csak éppen azt nem tudják eldönteni – és hitelesen kommunikálni –, miért is. Az egyik pillanatban helyeslik a radikális minimálbér-emelést, „csak” azt kifogásolják, hogy a kormány ugyan jó célt szolgál, de rossz eszközökkel, mert előzetesen nem folytatott velük érdemi érdekegyeztetést – ami, ugye, egyszerűen nem felel meg a tényeknek: tessék fellapozni az Országos Munkaügyi Tanács plenáris és szakbizottsági üléseiről készült idei híradásokat, tudósításokat. A másik pillanatban – mintha átültek volna a tárgyalóasztal munkaadói oldalára – azért aggódnak, hogy a túl drasztikus emelés miatt főként a kisebb cégek és vállalkozók tömegesen elbocsátják a dolgozókat, de legalábbis feketén, részmunkaidőben vagy kényszervállalkozóként foglalkoztatják tovább őket. Aztán a következő pillanatban – visszaülvén saját helyükre – azt követelik, hogy a kormány még jobban emelje fel a minimálbért, mert az még így sem éri el a létminimum szintjét. Ügyeskednek hát a szakszervezetek, de a költő macskájához hasonlóan ők sem foghatnak „egyszerre kint s bent egeret”.Miért nem enged a kormány a „40-ből”? A kérdés pontosabb úgy, hogy mivégett és kinek az érdekében? Itt három fontos szempont – szociális, gazdasági és integrációs – szerencsés találkozásáról beszélhetünk. Szociális szempontból nem lehet elfogadható, hogy az egy főre eső GDP tekintetében a világ huszonöt leggazdagabb országa közé tartozó Magyarországon olyan szégyenletesen alacsony vásárlóértékű bérért dolgozzanak emberek napi nyolc órában, ami messze nem elég a megélhetéshez, illetve a létminimumhoz. Az a kormány, amely ezen a helyzeten érdemlegesen javít, támogatást és nem támadást érdemel, világnézettől, társadalmi helyzettől, pártállástól függetlenül. Nem lehet nem pártpolitikai és személyi ambíciókat észrevenni olyan ágazat érdekvédelmi vezetőjénél, ahol a dolgozók negyven (!) százaléka kap januártól lényegesen magasabb minimálbért a kormány döntésének köszönhetően. Különös, hogy ugyanaz a politikus asszony próbálja most meglovagolni és tovább fűteni az egészségügyi ellátásban dolgozók jogos elégedetlenségét, aki az Országos Egészségbiztosítási Pénztár korábbi főigazgatójaként nem annyira az egészségügyi ágazat, mint inkább a saját bérhelyzetének javításával volt elfoglalva – emellett maga is közreműködött a társadalombiztosítási közpénzek elszivárogtatásában...Integrációs szempontból sem szorul különösebb magyarázatra, hogy olyan országnak, amelyik be szeretne jutni az Európai Unióba, minden tekintetben közelednie kell az ottani normákhoz, elvárásokhoz, beleértve az életminőséget, életszínvonalat is. A gazdag EU-országokban ugyanis aligha vágyakoznak szegény „rokonok” tömegeire, akiket úgymond nekik kellene eltartaniuk. EU-csatlakozásunkat tovább késleltetheti, ha nem sikerül a hazai béreket, kereseteket gyors ütemben közelíteni az uniós átlaghoz. Az egy főre jutó gazdasági teljesítményünk (GDP) vásárlóerő-paritáson már meghaladja az uniós átlag 50 százalékát, de a hazai keresetszínvonal még alig éri el az uniós átlag negyedét-harmadát. A javuló hazai gazdasági teljesítmény és a kormány társadalomfilozófiája (jólétet mindenkinek belátható időn belül) együtt lehetővé teszi a keresetek – ezen belül a minimálbér – vásárlóértékének jelentős emelését, európai felzárkóztatásának gyorsítását.A komolyabb ellenérvek gazdasági szempontból fogalmazódtak meg a radikális minimálbér-emeléssel szemben. A hazai vállalkozások védelmében lobbizók és cikkezők azt állítják, hogy főleg a kisvállalkozók nem bírnak ki ilyen nagy mértékű emelést, mert – szerintük – kevés az a kompenzáció, amit a kormány közterheik csökkentése érdekében jövőre bevezet. A számháború nem áttekinthető, mert nehéz tárgyilagosan, pontosan és hitelesen összevetni, hogy amit a minimálbér-emelés következtében a munkaadók (és önfoglalkoztató kisvállalkozók) veszítenek a réven, abból a két százalékpontos általános tb-járulék-csökkentés, a kisvállalkozások új társaságiadó-kedvezménye, a beruházási hitelekhez biztosított kamatkedvezmény, a számviteli szabályok változása, továbbá a januártól induló Széchenyi-terv új lehetőségei következtében mennyit nyernek vissza a vámon. Azt azonban egyre inkább be kell látni minden hazai vállalkozónak, ami nem csupán a kormány vesszőparipája, hogy az Európai Unióban – amelybe gazdaságunk már de facto integrálódott! – nem lehetünk versenyképesek olcsó munkaerőre alapozó, alacsony hozzáadott értéket előállító termeléssel és szolgáltatással. Éppen ellenkezőleg: a világ legfejlettebb, leggazdagabb országaiban foglalkoztatják a legjobban megfizetett – mert magasan képzett, rugalmas és innovatív – munkaerőt. Ha a magyar gazdaság fel akar zárkózni a legfejlettebb országokhoz, akkor csak a magasan képzett, magas bérköltségű munkaerőt (ha úgy tetszik: a tudástőkét) nagy arányban és jól hasznosító hazai közép- és kisvállalkozások megerősödése és térnyerése révén juthat célba. (Ezt erősítik azok a tapasztalatok is, amelyek szerint ma már – szemben a kilencvenes évek első felével – a külföldi befektetők nem elsősorban az olcsó, szakképzetlen munkaerőre alapoznak magyarországi vállalkozásaik beindításakor, hanem egyre inkább a magasan képzett, rugalmas, innovatív, s azért drágább humán erőforrás vonzza őket ide.) Középtávon az kerülne többe az országnak, ha az állam és a munkáltatók nem költenének a jelenleginél sokkal több pénzt a munkaerő (tovább)képzésére, foglalkoztatására, nem utolsósorban bérezésére! Ezért sem érdemes korokodilkönnyeket hullatni azon vállalkozásokért, munkaadókért, amelyek kizárólag a minimálbér felemelése miatt mennek tönkre. Hogy hányan lesznek ilyenek, azt legkorábban csak néhány hónap múlva lehet megmondani, de nem valószínű, hogy a versenyképes vállalkozások (itt nem az önfoglalkoztató kényszervállalkozókról van szó, az övék egy más történet) többsége ne tudná elviselni ezt a – kompenzációkkal enyhített – többletterhet.Kétségkívül korszakváltás előtt áll a magyar gazdaság és társadalom, s nem csak a század- és ezredforduló szimbolikus határjelzője miatt. Magyarországon sok minden megváltozott az elmúlt évtizedben, de egyvalami sajnos nem változott: a társadalom nagyobbik fele még mindig a gazdasági átalakulás vesztese. A most kezdődő új évtizedben azonban jó esélyünk van arra, hogy a többség a nyertesek közé kerüljön – és egyúttal közelebb az európai életminőséghez és színvonalhoz. A polgári kormány növekedéscentrikus és mindinkább az innovációra, a regionális és helyi erőforrásokra építő gazdaságpolitikájával, a családok megerősítésével, a versenyképes tudás megszerzésére és a minőségi munkára ösztönző új feltételekkel és eszközökkel is igyekszik gyorsítani ezt a folyamatot. A minimálbér-emelés körüli vitákat és propagandaakciókat ebben az öszszefüggésben is célszerű nézni és minősíteni. Bosszankodva, avagy mosolyogva – kinek hogy tetszik.