Törökország kanyargós útja az Európai Unióba

Az Európai Unió nizzai csúcsértekezletét előkészítő tanácskozások egyikén az unió tagállamainak külügyminiszterei elfogadták Törökország csatlakozási partnerségének a bizottság által előterjesztett tervezetét, amelyről két hete tartott legutóbbi ülésükön még nem tudtak megállapodni. Időközben feszültség keletkezett az EU és Ankara között, mert az unió a ciprusi probléma rendezésének szükségességére is utalást tett a megállapodástervezetben, amit török részről nagyon rossz néven vettek.Az EU-tagságra várakozó országok közül bizonyára többen szeretnék végre látni csatlakozásuk pontos menetrendjét. Mielőtt végképp elcsüggednének, tekintsenek Törökországra, amelynek esete vigasz lehet a számukra és egyben figyelmeztetés: az az ország sem dőlhet elégedetten hátra a székében, amelyiknek van ilyen.Ankara 1963-ban kérte felvételét az akkori Európai Közösségbe. A csatlakozási szándékot rögzítő ankarai egyezmény (1964) felvételének pontos ütemtervét is tartalmazta. Efölött azonban mára jócskán eljárt az idő, ezt mi sem bizonyítja szemléletesebben, mint hogy Törökország 2000-ben még mindig az eredetileg 1972-ig tervezett felkészülési időszaknál tart. Hosszú, jóllehet egyre kevésbé türelmes várakozását az unió 1996-ban vámunió megkötésével jutalmazta. Ebből az „előszobából” azonban nem volt hajlandó a törököket beljebb ereszteni. A tavalyi csúcson, Helsinkiben már-már felcsillant a fény az alagút végén, amikor is Törökországot minden ellenvetés nélkül elfogadták tizenharmadik tagjelölt országként. A mostani éves „bizonyítványosztás” idején azonban kiderült: a régi kifogások nem merültek feledésbe, csupán átmenetileg kerültek le a napirendről.A mostani értékelés Törökország csatlakozási előmeneteléről általános neheztelést váltott ki vezető török körökben. Azt már megszokták Ankarában, hogy például az emberi és kisebbségi jogok korlátozott érvényesülését, a büntetésvégrehajtó intézetek állapotát és a halálbüntetés alkalmazását Európa boldogabbik fele rendre kifogásolja. A mostani dokumentum azonban újra olyan súlyos kérdések megoldásához köti Törökország előrelépését a csatlakozási folyamatban, amelyeket évtizedek óta nem sikerült kimozdítani a holtpontról. A török kormányt hidegzuhanyként érte ez a szigor, azok után, hogy tavaly Helsinkiben már úgy tűnt, szabad az út.Ezen sarkalatos kérdések egyike a ciprusi probléma. November elején Genfben találkozott a görög és a török közösség vezetője, hogy az ENSZ-közvetítők segítségével tárgyaljon az évtizedek óta megosztott szigetország jövőjéről. Átütő sikerben senki nem reménykedett, hiszen ahhoz az általános görög–török viszonynak kellene megváltoznia. (Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy genfi utazása előtt mind a két vezető ellátogatott anyaországa fővárosába, hogy még utoljára konzultáljon, mielőtt a tárgyalóasztalhoz ül.) Nyilvánvalóan nem Rauf Denktas és Glafkosz Kleridesz makacssága az oka, hogy az álláspontok ezúttal sem közeledtek. A török fél változatlanul két nemzetközileg elismert állam (az úgynevezett Észak-ciprusi Török Köztársaságot eddig csak Törökország ismerte el) konföderációját látja a török közösség számára egyedül elfogadható megoldásnak. Görög részről viszont ragaszkodnak a föderációhoz. A tárgyalások megkezdésekor még volt némi remény, hogy mindkét félnek sürgős a megoldás, mert akkor a szigetország előtt megnyílik az út az EU-ba. Törökország azonban a gyors csatlakozást nem ígérő országjelentés után aligha fog kapkodni a megállapodással Ciprus ügyében.Hasonlóképpen fogas kérdés az égei-tengeri területi viták rendezése. A görög–török szembenállás e térségben nemegyszer kis híján fegyveres összecsapáshoz vezetett, ami több mint kínos az észak-atlanti szövetség számára, amelynek mindkét ország tagja, s következésképpen egymást védelmezni hivatottak, nem pedig támadni. Mindez azonban korántsem borzolta fel annyira a kedélyeket Ankarában, mint az, hogy az Európai Parlament egészen odáig merészkedett – az örmény kisebbség fokozott védelmére szólítva fel –, hogy Törökország orra alá dörgölje a századfordulón, tehát még az oszmán török birodalomban esett örmény népirtást. Ezt az eseményt ugyanis a török történetírásban egészen másként emlegetik. A határ mindkét oldalán gondoskodnak arról, hogy az akkori véres események ne menjenek feledésbe, ám a bűnösök és az áldozatok itt és ott nem ugyanazok. A kellemetlen, s fölöttébb igazságtalannak ítélt kitételért széltében-hosszában a mindenütt jelen lévő örmény lobbit okolták. Még a kormánykoalíció nacionalista tagja, a Nemzeti Mozgalom Pártja (MHP) sem merészkedett odáig, hogy történelemórát tartson az EU illetékeseinek, csupán azzal a megjegyzéssel élt, hogy a modern török állam nem vállalhat magára olyan bűnt, amelyet nem követett el.Ahmet Needet Sezer államfő és Bülent Ecevit miniszterelnök egyaránt tiltakoztak a ciprusi kérdés, a görög–török viszony és az EU-tagság Törökország számára hátrányos összekapcsolása ellen. Mindazonáltal siettek megnyugtatni Brüsszelt: Törökország mindent megtesz, hogy egyébként megfeleljen az EU támasztotta követelményeknek.Aligha tesz majd jót Ankara és Brüsszel viszonyának Abdullah Öcalan Törökországban halálra ítélt kurd vezető ügyének hágai újratárgyalása, legkivált, ha a taláros testület Öcalan javára dönt. Öcalanon annak idején csak erős uniós nyomásra nem hajtották végre az ítéletet. Mintegy kétszáz oldalra rúg a kurd vezető ügyvédei által a hágai bírósághoz benyújtott jogorvoslati kérelem, védői azonban szám szerint kevesebben vannak, mint ahányan a vádat (ti. a török államot) képviselik.Ankarában az az általános nézet, hogy Törökország jobb bánásmódot érdemelne az EU-tól, hiszen gyorsított ütemben próbál javítani emberi jogi bizonyítványán, a kisebbségek, legkivált a kurdok helyzetén. Folynak a parlamenti egyeztetések a közszolgálati televízióban a kurd kisebbség nyelvén beindítandó műsorokról. Amnesztiatörvényt készít elő, amelynek egyik deklarált célja, hogy enyhítsen a börtönök hovatovább elviselhetetlen zsúfoltságán.Mindezek azonban még kozmetikai beavatkozásnak sem minősülnek azokhoz képest, amelyekre Törökország gazdaságában lenne szükség a várva várt EU-tagság elnyeréséhez. Az EU ajánlásai között hosszú ideje első helyen szerepel a török makrogazdasági mutatók javítása, a költségvetési deficit lefaragása, a vágtató infláció megfékezése. Ez utóbbi téren a jelenlegi kormánykoalíció némi eredményt könyvelhet el (a jelenlegi infláció közelítőleg negyven százalék). Változatlan viszont a csaknem hetvenmilliós ország keleti és nyugati részének gazdasági fejlettsége közötti óriási aránytalanság. A kurd kisebbség nagy részének is otthont adó Délkelet-Törökország fejlesztésére közel egy évtizede beindított nagyszabású GAP-program azonban lassan halad. A kormányzatnak e téren különösen nagy szüksége lenne az EU fejlesztési alapjaiból érkező támogatásra.Éppen ez az, ami az EU-t meggondolásra készteti, hiszen a megkezdett ambiciózus beruházások befejezéséhez az egész kelet- és közép-európai régió felzárkóztatására szánt pénz többszörösét igényelné. A másik bökkenő a munkaerőpiac helyzete Törökországban. Az ipar jelentős része még mindig állami kézben van, s ezekben a nem túl gazdaságosan működő gyáróriásokban jelentős a túlfoglalkoztatottság. A privatizáció vontatottan halad, de a kormányzat óvakodik is minden drasztikus lépéstől, amelylyel drámaian megnövelné az amúgy is nagy munka nélküli tömeget (25-30 százalék). A munkaerő-piaci feszültségeket csak fokozza, hogy a török állampolgárok eddig viszonylag korán nyugdíjba mehettek. A munkanélküliek számát az iskolapadból viszonylag hamar kikerülő, nagy létszámú török ifjúság is jelentősen gyarapítja; a korábban kötelező ötosztályos elemi iskolai oktatást nemrég emelték fel nyolcosztályosra, és még csak most folyik a parlamenti vita a tizenegy osztályos kötelező elemi iskola bevezetéséről. A meglehetősen magas népszaporulat miatt a fiatal munkavállalók – nagyjából 14 éves kortól – is hatalmas megterhelést jelentenek a török munkaerőpiacnak. Az EU óvakodik megnyitni határait e hatalmas tömeg előtt. Arról, hogy a török vendégmunkások mennyire hajlandók beilleszkedni a befogadóország életébe, kultúrájába, már bőséges tapasztalata van például Németországnak. (Németország már hárommillió török vendégmunkásnak ad otthont.) A fentiek alapján aligha tévedünk, ha azt állítjuk, hogy Törökországnak még várnia kell néhány évet az EU-csatlakozásra.