A bővítés folyamata Nizza után is folytatódik

Az utóbbi években kevés EU-csúcskonferenciát előztek meg olyan nagy elvárások és remények, mint a tavaly decemberben lezajlott nizzait. Két nagy aktuális és egymással szorosan összefüggő témakörben kellett dönteni és előrelépést felmutatni. Az egyik fő tárgykör az EU esedékes szervezeti reformjának a kérdése volt. A másik téma pedig a 90-es évek kezdete óta megindult keleti kibővítés folyamatáról szóló esedékes döntések, amelyeknek célja az volt, hogy belátható időn belül végleges belépési perspektívákat adjanak a jelölt országok számára.Az 1993-as koppenhágai EU-csúcskonferencia meghívta a szovjet uralom alól felszabadult közép- és kelet-európai országokat az EU-ba való belépésre, amennyiben ők az előírt feltételeknek, mint például jogállam, működő piacgazdaság, versenyképesség és még néhány más kritériumnak megfelelnek. De Koppenhágában elhangzott még egy másik feltétel is, amely kezdetben nem tűnt nagyon szembe, de az elmúlt években egyre nagyobb jelentőségre tett szert. Ugyanis a dán fővárosban kimondták azt is, hogy az EU csak akkor vehet fel új tagokat, ha az unió maga is képes lesz az új államok befogadására és a kibővülés folyamatának a végrehajtására. Ennek megvalósítása pedig – amint ez az elmúlt években egyre inkább világossá vált – rendkívül nehéz feladat. Nem csak azért, mert jó néhány problematikus kérdésben – mint például a belépés finanszírozásában, illetőleg az EU pénzügyi elosztási rendszerében – kell jelentős reformokat megvalósítani. De azért is, mert az unió jelenlegi szervezeti felépítése, ami kitűnően megfelelt a hat alapító állam igényeinek, a mostani tizenöt tagállam esetében nehézkes, és ezért alapvető reformokra szorul. A további kibővítés esetében pedig ez a rendszer reformok nélkül egyszerűen nem alkalmas a megnövekedett feladatok elvégzésére.Az unió államaiban az elmúlt években elhangzott politikai nyilatkozatok és tudományos viták egyre inkább tudatosították a megvalósítandó reformok szükségszerűségét. Így világossá vált, hogy ezek a lépések nemcsak a várható kibővítés miatt, hanem az unió jövőbeli hatásos működése érdekében is egyszerűen kikerülhetetlenek. Az EU reformjait a tagállamok eddig azonban csak nagyon lassan, óvatosan, sőt szinte vonakodva kezdték meg. Így a legfontosabb kérdésekben az elmúlt években alig volt lényeges előrelépés. A lassú haladás nem valami konzervatív nehézkes szemléletből adódott, hanem azért is, mert a megoldandó feladatok alapvető problémákat érintettek. Itt nem egyszerűen adminisztratív reformintézkedésekről van szó, amelyeket a brüsszeli európai szervezeteknél végre kell hajtani. A döntések meghatározzák a jelenlegi és a jövőbeli tagállamok egymáshoz való kapcsolatát, ahol a nemzeti érzékenységek és érdekek is jelentős szerepet játszanak.A Nizzában napirendre került szervezeti döntéseknek három jelentős súlypontja volt. Az unió legfontosabb döntési szerve az Európai Miniszteri Tanács, amelyben a tagországok miniszterei helyet foglalnak, és eddig összesen nyolcvan szavazattal rendelkeztek. A nagyoknak, mint Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és Olaszország, egyenként tíz szavazatuk van. A kisebb államoknak kevesebb. A döntéseket az ügyek nagy részében általában kétharmados többséggel vagy egyhangúan hozzák. De alapvető kérdésekben minden tagállamnak vétójoga is van. Évtizedekkel ezelőtt az Európai Közösség kezdetén Adenauer és De Gaulle megegyeztek abban, hogy Franciaország és Németország egyenlő súllyal és szavazatokkal vesz részt az európai döntésekben. Ez egyben alappillére lett az eddig kitűnően működő német–francia együttműködésnek és barátságnak.A német újraegyesítés azonban magával hozta, hogy Németország Nyugat-Európa legnépesebb államává vált, és jelenleg 23 millióval több lakosa van, mint Franciaországnak. Schröder német szövetségi kancellár ezért felvetette azt a gondolatot, hogy a jövőben Németország lakossága számának megfelelően, tehát erősebben legyen képviselve a miniszteri tanácsban, mint eddig. Tehát több szavazata legyen, mint Franciaországnak. Ez a gondolat azonban nem talált osztatlan lelkesedésre Párizsban. Röviddel a nizzai EU-csúcs előtt Schröder német kancellár és Jacques Chirac francia államelnök Hannoverben találkoztak, ahol ebben a kérdésben nem sikerült megegyezniük, de Schröder kijelentette, hogy úgy váltak el, hogy meg akarnak egyezni. Miután a szavazatok számának újraelosztása az Európai Tanácsban az EU kisebb országait is érintette, ez a kérdés éles vita tárgya lett, mert ők sem akarták, hogy eddigi jogaikat és befolyásukat csökkentsék.Ugyanolyan vitatott kérdés volt a csúcs előtt a brüsszeli bizottságok és a komisszárok száma. Eddig minden tagállamnak volt egy (a nagyoknak kettő) komisszárja Brüszszelben. Az új tagok felvételénél azonban nem lehet a végtelenségig növelni ezek számát. Ezért a reform célkitűzései közé tartozott, hogy kibővítés esetén a komisszárok számát csak kismértékben emeljék. Tehát a csúcstalálkozón napirendre került problémák száma elég terjedelmes volt. A megoldást az is nehezítette, hogy előzőleg nem sikerült sok vitás kérdésekben megegyezésre jutni. Nem is szólva a keleti kibővítésről, amelynek megvalósítása nem kismértékben függ az EU belső reformjainak a végrehajtásától. Ezért a Nizzába érkező kormányfők sikerkényszer alatt álltak, mert tisztában voltak azzal a ténynyel, hogy a konferencia bukása messzemenő politikai kihatással lett volna az EU-ra, de az új közös pénzre, az euróra is. Ezért egy eredménytelen konferencia – minden nemzeti érzékenység ellenére – nem állt senkinek az érdekében. Meghívták megfigyelőként a kandidátus országok képviselőit is, akik itt első kézből tájékozódhattak a vitatott problémákról és a tagállamok sokszor nagyon is eltérő álláspontjairól. Ez egyben jó alkalom is volt új kapcsolatok kiépítésére.A konferencia a viszonylag legkevésbé vitatott döntéssel kezdte munkáját, és elfogadta az ötvennégy cikkelyből álló alaptörvények chartáját, amely a későbbi EU alkotmányának a része is lesz. A törvényeket a neves alkotmányjogász és a volt német államelnök, Roman Herzog vezette bizottság dolgozta ki. Az elfogadott alaptörvény meghatározza az unió polgárainak a szabadság és törvényes jogait, beleértve azt az alapelvet, hogy mindenki egyenlő jogokkal rendelkezik. Lényeges pontja a második cikkely, amely hangsúlyozza az élethez való jogot és megtiltja a halálbüntetést.Az EU reformjairól való egyezkedések azonban a vártnál is hosszabb vitákat váltottak ki. Nizzában nyilvánvalóvá vált, hogy ellentétben az eddigi EU-csúcskonferenciáktól, a résztvevők álláspontja nagyon messze állt egymástól. Így nem is volt meglepő, hogy az itteni csúcs időben az unió leghosszabb találkozója lett. Hosszas és nehéz viták után csak hétfőn hajnalban zárt a konferencia. Minden lényeges pontban messzemenő kompromisszumos megegyezés született. Az EU-tagállamok vezetői egyetértettek abban, hogy a jövőben minden ország maximum egy komisszárt küldhet Brüsszelbe. Sőt, a bővítés esetén pedig nem kap minden új tag egy komisszárt. Ezért a bizottságok számát is valószínűleg korlátozni fogják. De ebben a kérdésben nem történt végleges döntés. Rendkívül vitatott téma volt az egyes tagországok szavazati jogának a száma a Miniszteri Tanácsban. Bár a szavazatok számát megemelik, de a nagy országok – úgy, mint eddig – egyenlő szavazatszámokkal rendelkeznek (29). Így Franciaország és Németor-szág is.Meghatározták a kandidátus államok jövőbeni szavazatainak a számát is. Magyarország itt tizenkét vokssal fog rendelkezni (Ausztria 10). Az Európai Parlamentben viszont a lakosság száma szerint szabták meg a képviselők számát. Ide Franciaország kevesebb képviselőt küldhet, mint Németország. De a parlament hatásköre a brüszszeli komisszióval szemben még elég korlátozott. Az eddigi vétójogokat a Miniszteri Tanácsban az alapvető kérdésekben továbbra is fenntartották. Figyelemre méltó döntés volt, hogy a jövőben vétóval nem lehet megakadályozni, hogy egyes tagállamok az EU keretein belül szorosabban együttműködjenek. Ez a lépés egy többsebességű EU irányába mutat. Döntés született egy 2004-ben lezajló rendkívüli csúcskonferenciáról is, amely többek között a brüsszeli bizottság és tagállamok közötti kapcsolatokat fogja újfent rendezni. Ez az időpont meglehetősen messzinek tűnik.A kisebb EU-államokban és a tagjelölt országokban a kommentárok pozitívan emelik ki Schröder kancellár szerepét, aki az oldalukra állt. A brüsszeli döntések az erős kompromisszumok jegyében születtek meg. Ezért mérföldkövet ugyan nem jelentenek az uniós reformok megvalósításában, de az eredményekkel az egybehangzó politikai vélemények szerint élni lehet, mert szabaddá teszik a bővítés útját. Ugyan ismételten konkrét ígéretek a bővítés időpontjáról nem történtek, de nagy valószínűség szerint már 2004-ben megtörténhetnek az első belépések. Utalni kell azonban arra, hogy a nizzai döntéseket a tagállamok parlamentjeinek is ratifikálni kell. A bővítés esetében a felvételek ügye szintén az EU-országok nemzetgyűlései elé kerül, és még a strasbourgi Európa Parlamentnek is beleegyezését kell adni a belépésekhez.Mindez időbe kerül. De a fontos az, hogy a kibővítés folyamata Nizza után továbbmegy.