Mennyiség és minőség a felsőoktatásban

Kiss Ádám, az Oktatási Minisztérium felsőoktatási és tudományos ügyekért felelős helyettes államtitkára Szabó S. Sándor professzorral vitatkozva nyilvánvalóvá tette, hogy a polgári kormány felsőoktatási politikája a tömegképzés kontra minőség vitában olyan feltételek megteremtésére irányul, amelyek összeegyeztetik a tömegképzést a tehetségek kiemelt támogatásával. Tetszik vagy sem (nekem tetszik): el kell fogadnunk a tényt, hogy a felsőoktatás tömegesedése nemzeti érdek, korparancs. Nem kell tehát bizonyítanom, hogy a két professzor vitájában Kiss Ádám oldalán állok.Az igazi kérdés az, hogy vajon mindaz, amit a tárca a minőség megőrzéséért eddig tett és tenni kíván, valóban megteremti-e a feltételeket a tömegképzés mellett a tehetségek kiemelt támogatásához. Mint az ELTE molekuláris biológia szakirányú képzés koordinátora, szeretném felhívni a figyelmet néhány potenciális veszélyforrásra. A probléma a minőség megfogalmazásával kezdődik. Ellentétben a szolgáltatószektorral, a felsőoktatásban a minőség nem definiálható úgy, hogy „a szolgáltató milyen mértékig képes megfelelni a vele szemben támasztott elvárásoknak”. Az egyetemi oktatásban a minőség azt jelenti, hogy adott szakon a képzés színvonala megfelel a szakterület nemzetközi tudományos színvonalának. Más definíciónak aligha lehet létjogosultsága.A minőség megőrzése csak egyféleképpen képzelhető el: a valóban tehetséges diákok kiemelésével és nemzetközi színvonalú szakirányú képzésük személyi és dologi költségeinek maradéktalan biztosításával. Nem merülhet ki az ösztöndíjrendszer optimalizálásában. Hiába adok tisztességes ösztöndíjat a tehetséges fiatalnak, ha gyakorlati képzését megoldani nem tudom, még ha mozijegyre több jut is neki. Nem ezért jött egyetemre. A minőség biztosítását a normatív finanszírozási rendszerrel lehetne elvben megoldani, ám jelenleg a normatív finanszírozási rendszer köszönő viszonyban sincs a szakterületek valós igényeivel. Ennek nem a pénzhiány, hanem a szakmai szempontokat figyelmen kívül hagyó elosztási rendszer az oka. A normatív finanszírozás tekintetében a helyettes államtitkár optimista szavai sajnos a legkevésbé sem indokoltak.A polgári kormány hatalomra kerülésekor például a természettudományi karok normatíváit egyik első intézkedésként orvosolták. Ám 2000-ben csaknem a régi, elfogadhatatlan normatívát állították viszsza – indoklás nélkül és érthetetlenül a helyettes államtitkárság csendes asszisztálásával. Miért? Mert az egyes szakok normatíváit nem szakmai szempontok, hanem pillanatnyi erőviszonyok alapján dönti el egy, a Horn-kormány idején e célból életre hívott sóhivatal, amelyet nem szívesen neveznék a nevén. E fórumon bemondásra dőlnek el a prioritások. Ha valaki kijelenti, hogy a jövő évezredben az élettudományok szerepe csökken, akkor e pillanattól ez a nyilvánvalóan buta kijelentés – anélkül, hogy valaki ellenőrizné valóságtartalmát – megcáfolhatatlan tényként szerepel a vitákban. E testületben kizárólag lobbiérdekek érvényesülnek. Az, hogy a tárca a normatívát a diákhoz és nem az intézményhez kapcsolja, szép; ám nem veszi figyelembe, hogy a diák képzésének költsége mennyit kóstál, ha tudományos fejlődése a könyvtározáson és a komputerhasználaton túlmenően a laboratóriumi gyakorlatot is magában foglalja.A normatívák megfogalmazóinak fogalmuk sincs arról, hogy a gyakorlati képzés költségei – szakterületen belül is – milyen mértékben különböznek. Fogalmuk sincs arról, hogy amikor a fejlett országokban társadalomtudományok oktatására egy egység pénzösszeget szánnak, akkor élettelen természettudományokra négy, élettudományokra hét egységet. Arról sem, hogy kiemelt támogatást kap az informatika és az élettudományok (elsődlegesen a biotechnológia és a környezettudományok), tehát azok a területek, ahol a szakemberek képzésébe fektetett összegek a leggyorsabban térülnek meg. Konkrétumok helyett átlagban és általában gondolkodnak. A normatívarendszer legcélszerűbb reformja sokak szerint talán az lenne, ha megszüntetnék, s helyette a konkrét és tényleges igényeket vennék figyelembe. Ha elfogadjuk is a gondolatmenetet, miszerint a mennyiség növekedése nem jelenti a tehetségeloszlás változását, a Gauss-görbén a nagyobb létszám miatt magasabb lesz a gyengék, de a tehetségek száma is, ez akkor sem jelenti azt, hogy a tehetségek száma olyan mértékben nőne, hogy ne lehetne számukra a szakirányú képzéssel a legszínvonalasabb oktatást biztosítani – ha a szent normarendszer fétise lehetővé tenné ezt.De nem teszi. A mesterképzés a tömegoktatás és a minőségi oktatás összhangjának kulcseleme. Az EU-országokban és az angolszász világban háromszintű az oktatás: az általában hároméves alap- (bachelor-) képzést kétéves mester- (master-) képzés, majd a PhD-iskola követi. Mindez természetesen hiteles kreditrendszer működésén alapul – erről korábbi írásomban részletesen szóltam. (Egyébként az interneten elérhető például a helsinki egyetem honlapja, s teljesen nyilvánvaló, hogy ez a szisztéma kiválóan működik). Jól-rosszul de facto működik a Budapesti Műszaki Egyetemen, lényegében az orvosi egyetemeken és a tudományegyetemek természettudományi karain is – iszonyú erős ellenszélben.Szabó S. András korábbi írásaiban megkérdőjelezi a mesterképzés létjogosultságát. Éles vitájuk ellenére az államtitkár sem hajlandó letenni a voksot a mesterképzés hivatalos bevezetésének parancsoló szükségessége mellett. Mintha ez a probléma nem is létezne. Pedig a mesterképzés a minőségi oktatás alfája és omegája, ezen dől el minden. A mesterképzést azok az oktatók ellenzik a leghevesebben, akik képtelenek arra, hogy szakterületüket a mai színvonalon oktassák, mert már nem kutatnak, nem olvasnak, kiestek a tudomány vérkeringéséből, évről évre ugyanazt a mind korszerűtlenebbé váló tananyagot adják le hallgatóiknak. Kutatóképzésről – az egyetemi oktatás legfontosabb feladatáról – hallani sem akarnak. Inkább szolgáltatnak. A szakirányú képzés negligálása a kontraszelekció biztos záloga. A jelenlegi normatívarendszer gátja annak, hogy tudományegyetemeinken a mesterképzés polgárjogot nyerhessen, s egyben a biztos garancia arra, hogy az egyetemi képzés szakmai színvonalának biztosítására tett elkeseredett kísérletek kudarcba fulladjanak.Csak egy példa. Az idén a PhD-iskolák több pénzt kaptak a tavalyinál. Azok kapták a legtöbbet, amelyek a legtöbb doktoranduszt bocsátották ki. Márpedig zömükben azok a doktori iskolák bocsátották ki a legtöbb végzett doktort, amelyekben a szakmai követelmények (például publikációs kötelezettségek) a legalacsonyabbak. Ezt jelenti a felmagasztalt versenyhelyzet és az üzleti szempont a felsőoktatásban. Hogy lehet ilyen versenyben helytállni? Úgy, ha csökkentjük a követelményrendszert, azaz a szakmai színvonalat. Valóban ez a cél? A sikeres doktori iskolákban a nemzetközi referált folyóiratokban való közlés nem követelmény, a doktoranduszok munkáját segíteni hivatott pénz (bench money) zömét személyi költségekként (például kiszállási díjak) élik fel. Ugyanakkor a valóban alkotó műhelyekbe kevés doktorjelöltet vehetünk fel, alig jut pénz a szükséges vegyszerekre. A felsőoktatásban tehát nem az üzleti, hanem a nonprofit gondolkodásnak van létjogosultsága.A tömegoktatás szükséges és megoldható – lelkes híve vagyok. De ne a minőségi mesterképzés rovására! Legyen verseny a legjobb hallgatók között a mesterképzésbe való felvételért . Aki bekerül a mesterképzésbe, kapjon nemzetközi színvonalú elméleti és gyakorlati képzést. Nem kell mindenkinek a mesterképzésbe kerülnie, csak a legjobbaknak. De legyen lehetőség a bachelordiplomával való elhelyezkedésre is. Iparban, mezőgazdaságban, szolgáltatásban. Szükség van biológusra, fizikusra, vegyészre, informatikusra az iparban, a mezőgazdaságban, a közigazgatásban – az ehhez szükséges ismereteket egy tisztességes, három plusz egy éves alapképzéssel meg lehet szerezni. A tudomány színvonalas hazai művelésére, a nyugati, tudás-alapú technológiák átvételére és hazai alkalmazására azonban csak olyan tudású szakember képes, aki az adott tudományterületen belül olyan elmélyült tudással bír, amit kizárólag a kétéves szakirányú képzés biztosíthat.A mesterképzés normatívája a negyedik, ötödik évben duplája lehetne a jelenleginek. A minőség szempontjából nagyon kedvezőtlen a mostani divat, a laboratóriumi munka helyettesítése műszeres bemutatással. Tarthatatlan, hogy a hallgatói létszám növelése ma is együtt jár az oktatói létszám csökkentésével, státusok legfeljebb kihalásos alapon létesülnek. Elfogadhatatlan, hogy a frissen végzett doktoranduszok nem kapnak állást. A tanári kar elöregszik, tudományos publikációs tevékenysége stagnál, az oktatási anyag korszerűsödése nem tart lépést az adott tudományterület fejlődésével. Egyetemeken kizárólag aktív kutatóknak szabadna tanítaniuk. Kiemelt támogatásban kell részesíteni a ma még illegális mesterképzést, mert ez a legfontosabb eleme a színvonalas egyetemi oktatásnak. Ez a szíve az egésznek. Adjon a tárca lehetőséget gyakorlati, laboratóriumi és műszeres gyakorlatok külön akkreditálására és finanszírozására, akkor a finanszírozásba a vállalati szféra is bevonhatóvá válik.