A jobbközép már tervezheti a stratégiát

Ahogy közelednek a jövő évi országgyűlési képviselő-választások, úgy szaporodnak a sajtó hasábjain a különböző esélylatolgatások, amelyek rendre azzal az eredménnyel zárulnak, miszerint két kiemelkedően erős párt – az MSZP és a Fidesz – párharca dönti majd el, hogy ki alakíthat kormányt, és mellettük a kisebb pártok labdába sem rúghatnak. Ezt igazolják a különböző közvélemény-kutató intézetek felmérései is, amelyek a Fidesz és a szocialisták várható első fordulós listás eredményét 40 százalék fölé helyezik, míg a többi párt az 5 százalékos küszöb környékén vegetál, vagy még attól is nagyon messze az 1 százalékos eredményért, és így a túlélést jelentő költségvetési támogatásért küzd. Mindez a politológusok „hivatalos” álláspontja szerint magával hozhatja a kétpártrendszert, és egy sor, egykor dicsőséges politikai erő eltűnését a süllyesztőben. Amennyiben elhisszük ezt, akkor valóban kijelenthető, hogy a szabad demokraták és a békejobbos magyar demokraták napjai meg vannak számlálva, mivel pártjaik nem lesznek képesek útját állni a kétpárti gőzhengernek, és szegény választópolgár ezután már csak azért imádkozhat, hogy Kádár János egykori szárnysegédei ugyan nyerjék már meg a választást, mert ha ők csődöt mondanak 2002-ben, akkor semmi sem menti meg az országot az újabb négyéves orbánizmustól, Lengyel László és Kéri László rémálmától.A kérdés jelen esetben az, hogy valóban csupán a területi listákon várható szavazatokkal érdemes-e csupán kalkulálni, vagy vannak ennél fontosabb tényezők is? Szintén érdemes elgondolkodni azon, hogy a Fidesz várható jobboldali szavazatmaximalizálása felőrli-e a kis pártokat, konzerválja-e a kétpárti struktúrát? A második kérdésre könnyebb választ adni, mivel 1998-ban nem a Fidesz nyerte meg a választást, hanem a Fidesz, az MDF és az MKDSZ sajátos választási szövetsége, amelyik a hagyományos konzervatív szavazótábor mellett tömegesen vonzotta magához a korábban SZDSZ kötődésű szabadelvű választókat, valamint a második fordulóra megszerezte a kisgazdák akkor igen széles táborának voksait is. Az így létrejött együttműködés valósággal kiütötte az MSZP és az SZDSZ jelöltjeit a második körben, abszolút többséget biztosítva a polgári erőknek. Ha valaki figyelmesen megvizsgálja a választások után megalakult kormány összetételét, valamint az azóta lezajlott minisztercseréket, akkor azt láthatja, hogy hiába esett ki a parlamentből a KDNP a ’98-as megmérettetésen, ugyanannyi kormányzati posztot kaptak az egykori kereszténydemokratákból álló MKDSZ politikusai, mint amikor önálló pártként vettek részt az Antall József vezette kormánykoalícióban. Bár az MDF látszólag rosszul járt, hiszen egykori kormányzópártként csak egy miniszteri széket kapott, arról se feledkezzünk el, hogy a Fidesz által delegált kormánytagok és vezető államigazgatási funkcionáriusok és közjogi méltóságok között seregnyi egykori MDF-es, vagy egykoron annak szellemi holdudvarába tartozó politikus és értelmiségi van. A teljesség igénye nélkül idesorolható a jelenlegi köztársasági elnök, az állampolgári jogok frissen megválasztott országgyűlési biztosa (a legutóbbi HVG-interjúból derül ki, hogy Lenkovics Barnabás még a párttá alakulás előtt tagja volt a Magyar Demokrata Fórumnak), a külügyminiszter, a gazdasági miniszter vagy az új oktatási miniszter. Mindez sok mindenre utal, csak arra nem, hogy a Fidesz egyes helyeken sokat bírált fiatal generációja minden létező pozíciót magának akar „lerabolni”, sőt, inkább az látható, hogy az antalli konzervativizmus mai reprezentánsai olyan tiszteletben és bizalomban részesülnek valamennyi koalíciós erő részéről, amelyben még nem volt részük a rendszerváltás óta. Gondoljunk csak arra, hogy ugyanezen személyiségek némelyike szinte űzött vad volt a médiában vagy éppen a radikális jobboldal tájékán 1994 táján, ma pedig a Szonda Ipsostól kezdve a Magyar Fórumig nincs közvélemény-formáló médium, amelyik negatív hangon szólna vagy írna az „emdéefesség” mai megtestesítőiről. Mielőtt a jelenlegi MDF politikusai – akik korántsem a kizárólagos örökösei az antallizmusnak – a várható választási egyezkedés előtt belekezdenének a mostanában megszokott „Abcúg kétpártrendszer!”, illetve „Ide a 44 körzetünket, vagy Békejobbozunk!” jellegű szónoklataikba, vegyék azt is figyelembe, hogy a Fidesz nélkül soha nem kerülhettek volna a mostani kényelmes pozícióba, hiszen úgy befolyásolhatják szinte minden esetben a kormány munkáját – gondoljunk csak arra, hogy nélkülük nincs abszolút többség –, hogy az ellenzéki sajtó célkeresztjeiben egyikük feje sem tűnik fel.Szóval az biztosnak látszik, hogy a Fidesz erősödése csak látszólag vezethet a kétpártrendszer felé, mert a fiatal demokraták a közvélemény előtt is hiteles kereszténydemokratákkal már megállapodtak a választási együttműködésről, és az ajtó az MDF előtt sincs becsukva. Mindez pedig azt jelenti, hogy amennyiben az 1998-ban látványos sikert arató „hármas szövetség” újra összeáll – esetleg más formában –, akkor bátran kijelenthetjük, hogy aki a Fideszre szavaz, mindjárt három pártot is kap, azaz semmi nem nyújt biztosabb garanciát a némi veszélyt valóban hordozó kétpártrendszer elkerülésére, mint a Fideszre leadott szavazat.Van azonban még egy megválaszolandó kérdés: vajon csupán a várható listás szavazatok arányát érdemes-e megvizsgálni, vagy nem árt némi figyelmet szentelni az egyéni körzetekre is. Nem alaptalan ez a felvetés, hiszen az arányos választási rendszert megtestesítő területi listákon az MSZP valóban megelőzte néhány százalékkal a Fideszt 1998-ban, viszont az egyéni választókerületekben a jobboldali jelöltek összesített eredménye már az első fordulóban jócskán fölülmúlta az MSZP-ét, míg a második körben a kiválóan időzített visszaléptetések nyomán a polgári erők valósággal lemosták a baloldali jelölteket. Mindezt úgy, hogy még a legelfogulatlanabb közvéleményfürkészeket is meglepte az MSZP összeomlása. Emlékezzünk csak Levendel Ádámra, a Szonda Ipsos elnökére, aki még a második forduló estéjén is azt jósolta, hogy az MSZP szerzi majd a legtöbb mandátumot. Mint tudjuk, tévedett...Igazán átfogó felmérések, amelyek havi rendszerességgel jeleznék az erőviszonyokat, azóta sem születtek, ezért célszerű a négy időközi parlamenti választás eredményeit megvizsgálni. 1999 és 2001 tavasza között négy körzetben – Székesfehérváron, Siófokon, Fehérgyarmaton és Dabason – kellett új képviselőt megválasztani. Mind a négy helyen elhunyt az addigi képviselő, és az is közös, hogy mind a négyen – Rajcsányi Péter, Gyuricza Béla, Zilahi József és Buza Attila – kormánypártiak voltak.Siófokon 1999 őszén és Székesfehérváron 2000 tavaszán az MSZP jelöltjei nyertek – név szerint Házas József és Molnár Albert; míg 2000 tavaszán Fehérgyarmaton az FKGP és a Fidesz közös jelöltje, Lengyel János, ez év tavaszán pedig Dabason Szűcs Lajos, a három koalíciós párt közös jelöltje nyert. Látszólag ez az MSZP diadala, hiszen két, korábban konzervatívnak elkönyvelt körzetben is diadalmaskodtak, ráadásul mindkét helyen a teljes koalíció által támogatott jelöltet győzték le. Ha valaki ezen tényekre építi az esetleges jövőbeli reményeit – ahogy például ezt tette nyilatkozataiban a szocialisták teljes vezérkara –, akkor valóban arra a következtetésre juthat, hogy 2002-ben a baloldal lesz a befutó. Mielőtt azonban elkönyvelnénk ezt a várható eredményt, érdemes némileg összegezni a négy voksolás adatait. A négy körzetben közel hatvanezer választópolgár vett részt a választásokon az első fordulóban, míg a második fordulóban ez a szám meghaladja a hatvankétezret. Ez messze felülmúlja a legnagyobb vételi mintával dolgozó közvélemény-kutató intézet megkérdezettjeinek a számát is. Mivel az elmúlt három évben kiélezett belpolitikai légkör jellemezte az országot, minden korábbinál nyíltabb és áttekinthetőbb erőviszonyokkal, ezért nincs okunk kételkedni abban, hogy szavazatával valamennyi választópolgár egyértelmű véleményt mondott a kormányról és az ellenzékről is. Magyarul szavazatuk úgy is értelmezhető, hogy akarnak-e kormányváltást, vagy nem akarnak.Nos, amennyiben megvizsgáljuk a négy körzet összesített eredményeit, az első fordulókban azt látjuk, hogy a Fidesz (és partnerei) által támogatott jelöltekre 22 432 szavazat jutott, míg a szocialisták jelöltjeire mindössze20 192. A második fordulókra tovább nyílt az olló, mert a Fidesz (és szövetségesei) által indított jelöltek 30 922 szavazatot kaptak, a szocialistákra pedig mindössze 26 447-en húzták rá a keresztet. Tegyük hozzá, az MSZP jobban „gazdálkodott” ezekkel a voksokkal, mert két kerületben legyőzte a Fideszt, de arról se feledkezzünk meg, hogy mindkét helyen – Székesfehérváron és Siófokon is – alacsony volt a részvételi arány. Fejér megye székhelyén első nekifutásra 1999 őszén nem is volt érvényes a szavazás, ami a kormánypártok számára azért volt fájó, mert ekkor még a koalíciós jelölt, Mikó Péter nyert volna.Nézzük a többi párt jelöltjeit. Az egyéb jobbközép erők – Békejobb, MDNP, KDNP, és több esetben a koalícióval szembehelyezkedő MDF – szintén indítottak jelölteket valamenynyi választókerületben: az első fordulókban 5206 szavazatot kaptak, a másodikban pedig a visszalépések miatt értékelhetetlenül keveset, 391-et. Az első fordulós eredmény a Fidesz– FKGP-voksoknak a negyedét sem teszi ki, ráadásul azt is érdemes figyelembe venni, hogy Székesfehérváron a némi zavart keltő MDF-es Viniczai Tibor kivételével sehol nem tudták befolyásolni a végeredményt – ez ugye az ő esetükben azt jelenti, hogy megfosztani a Fideszt a mandátumtól.A MIÉP mind a négy helyen indított jelöltet, ezek összesen 4364 szavazatot kaptak az első fordulókban. A második megmérettetéseken pedig egyet sem, mivel mindenhol visszaléptek, alku nélkül. Az eredményeket áttekintve egy körzet sincs, ahol pusztán az ő jelöltjeik visszavonása döntötte volna el a végeredményt; ha a választói akarat a kormánynak kedvezett, a Fidesz-jelöltek nélkülük is nyertek. Az SZDSZ jelöltjei 4341 voksot kaptak az első fordulókban – ez kevesebb, mint a MIÉP-re leadott szavazatok száma –, a második körökben pedig 3961-en szavaztak rájuk. Tegyük, hozzá, hogy a Fehérgyarmaton jól szereplő Sértő-Radics István egymaga több vosot kapott, mint az összes többi jelöltjük együttvéve.Az egyéb baloldali vagy balra nyitott erők – Munkáspárt, Szociáldemokrata Párt, Zöld Alternatíva, Harmadik Oldal Magyarországért Egyesület – jelöltjeire az első voksolásokon összesen 898 szavazat jutott, a másodikon pedig 484.Amennyiben összegezzük a fenti adatokat, azt az eredményt kapjuk, hogy a jobbközép erők és a MIÉP együttes szavazóbázisa az első fordulókban 32 002 volt, míg a másodikban31 313. A Thürmer Gyulától Kovács Lászlón át egészen Kuncze Gáborig terjedő baloldal az első fordulókban mindösszesen 25 431 (!) választót mozgósított – ez hat és fél ezerrel kevesebb, mint a jobboldalé –, majd miután sűrű miépezés közben riadót fújtak a hagyományosan alacsony részvételben reménykedő pártvezérek, a másodikban föltornázták magukat30 892-re, de ez sem mentette meg őket két körzetben a súlyos vereségtől.Érdemes még az időpontokra is figyelni: 1999 őszén és 2000 első fél évében még nagy fölénnyel – egyes felmérések szerint 18 százalék előnnyel – vezetett az MSZP, és minden közvélemény-kutató intézet a biztos győzelmüket jósolta, az időközi választások közül pedig hármat ekkor bonyolítottak le: ehhez képest a szocialisták Fehérgyarmaton kikaptak, és ha Székesfehérváron nem osztja meg a kormánytábort a Békejobb kudarcba fulladt kísérlete, valószínűleg ott is veszítettek volna. 2001 elejétől viszont látványosan előretör a Fidesz, és mára még a legbaloldalibb szimpátiájú előrejelzők is kénytelenek bevallani, hogy az MSZP vesztésre áll. Ráadásul a vezető kormánypárt nem csupán beérte riválisát, de a tempót is ő diktálja és még mindig vannak növekedési tartalékai. Ne felejtsük el, hogy az 1998-as győzelem idején az első forduló még 4 százalék körüli MSZP-előnnyel zárult – ez nagyobb volt, mint az MDF előnye 1990-ben a végül súlyos vereséget szenvedő SZDSZ-szel szemben – és a Fidesz, valamint a vele együttműködő jobbközép pártok ezt a hátrányt is be tudták hozni. Főleg az 1999-es és a 2000-es eredmények tükrében azt mondhatjuk, hogy az MSZP győzelmi esélyei csak akkor lehetnének megalapozottak, ha 2002-ben legalább 10 százaléknyi előnyt szerezne az első fordulóban, erre viszont semmi esélyük, hiszen a legutóbbi szabolcsi polgármester-választások is azt mutatják, hogy a nagy médiacsörtetés közepette székébe emelt új miniszterelnök-jelölt neve és állítólagos varázsa sem gyakorolt semmilyen vonzerőt a korábbi választottjaiból egyre inkább kiábránduló baloldali szavazótáborra.A jobbközép erők pedig részben megnyugodhatnak: a két dunántúli kudarc ellenére sem fenyegeti őket a veszély, hogy újra az 1994-eshez hasonló földcsuszamlás temeti maga alá őket, hiszen a fönti elemzés számai is azt bizonyítják, hogy összesített szavazótáboruk jócskán meghaladja a szocialistákét és a szabad demokratákét. És az is bizonyítható, hogy ha közös jelöltekkel, minden értelmetlen különutas politikát mellőzve lépnek fel, szinte bárhol képesek nyerni. Ezek után már csak arra van szükség, hogy az egyéni ambíciókat háttérbe szorítva a jobbközép „politikai mérnökei” megtervezzék a jövő évi választás győzelmi stratégiáját. Dolgozni pedig még sokat kell, mert a baloldal nem fog tétlenkedni, alábecsülni pedig a fönti adatok birtokában sem szabad őket.