Lengyel László jó királyunk, haja német népe – énekeltem boldog ifjúkoromban a Szegedi Egyetemi Énekkar középszólamának tagjaként, Kodály Zoltán daljátékát. Bocsásson meg a kedves olvasó, amiért erre asszociálok Lengyel László kiváló közírónk Kis magyar bestiárium című, 31 írásból összeállított és a Helikon Kiadó által kiadott könyvét olvasván. A jeles szerző ugyanis könyvének első fejezetében kinyilatkoztatja, „ki s ki népe” is a magyar nép – szerinte. Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben nem Bocskai, Rákóczi, Kossuth vagy Nagy Imre népe. Hanem a három öregé: Habsburg Ferenc Józsefé, Horthy Miklósé és Kádár Jánosé. Eme értékítéletét a szerző tényként kezelvén mint magyar ember, pironkodik miatta. Én viszont mint magyar ember és értelmiségi, Lengyel László méltánytalan minősítése miatt tiltakozom. Sem én, sem azok a körök, amelyekhez kapcsolat fűz, nem tartozunk sem a három öreg csodálói, sem mentalitásának elfogadói, sem szellemi örökösei közé. És ez igaz azokra az egyszerű emberekre is, akiket van szerencsém szép számban ismerni. Ha Lengyel szellemes lenne, talán megbocsátható lenne aforizmája. (A humor egyébként sem erős oldala – saját szellemeskedésein általában ő maga derül csupán jóízűen, más nem. Az a fajta ember, akiről Karinthy azt írta, hogy humorban nem ismer tréfát.) Egyébként alig akad olyan fejezete a könyvnek, amelyben ne fejtené ki a szerző, hogy mennyire szégyelli magyarságát és Magyarországot mint olyat.Torzó portrékA fenti „hazafias” ars poeticával bevezetett mű írásaiból 16 a Népszabadságban, 4 a Magyar Hírlapban jelent meg – elfogulatlanságot tehát nem várhat tőlük az olvasó. Politikai témákban a közíró, egyébként, azt hiszem, képtelen mindenfajta tárgyilagosságra. Szinte megható kedvességgel szól azokról, akiket kedvel. Például a szerinte plebejus demokrata Kuncze Gáborról („Dirmeg-dörmög”) és néhány hajdani kollégájáról, valamint művészeti életünk néhány képviselőjéről. Ám szinte eltorzul az arca, görcsbe szorulnak tollat markoló ujjai, amikor az általa gyűlölt emberek, például a polgári kormány miniszterelnökének portréját kíséreli meg lefesteni. Ezek a portrék ugyanis rendre torzók. Nem karikatúrák, hanem torzók, mert a leírás sohasem a leírt személyről, hanem kizárólag Lengyel László lelkének háborgásáról szól.Mindez nem jelenti azt, hogy a könyv a papírkosárba való értéktelen PR-anyag. Lengyel elég művelt és elég jó tollú ember. Ez akkor derül ki, amikor egyetlen jól sikerült mondatban az Ószövetség csaknem minden prófétáját egy-egy találó jelzővel minősíti. Törekszik is talán az objektivitásra, a maga módján, ám erőfeszítései a legritkább esetben járnak sikerrel. Elfogultságai ugyanis mindig a felszínre törnek, és hiteltelenné teszik írásait, elsősorban jellemrajzait. Különösen feltűnő ez Antall Józsefről szóló két írásában (Az Antall-rejtély, A kegyelmes úr olvas). Ezekben a tudatalatti elismerés mondatait átszövi némi tagadhatatlan lelkiismeret-furdalás (Lengyel egyike azoknak, akik a halálos beteg miniszterelnököt a legminősíthetetlenebb módon gyalázták a sajtóban és a televízióban), majd ezek ellensúlyozásaként önmagát valamiféle archimedesi pontba helyezve afféle csalhatatlan ítélőbíróként – elég alpárian – gúnyolódva sorolja fel Antall „korlátait” és „gyengeségeit”. Nem tudom, ki hogy van vele, de ahogyan Lengyel László Antallt bírálja, nekem mindig az a kép ugrik be, amikor a Liliput földjére lépő Gullivert a törpék részéről elkeseredett gombostűzápor fogadja. Egy pszichiáter számára valószínűleg érdekes tanulmány lenne elemezni: mi játszódhatott le Lengyel lelkében, amikor Antall Józsefről szóló írásait készítette. Vagy akkor, amikor Boross Péter volt kormányfő ellen azzal uszította a honi és nemzetközi közvéleményt, hogy nem lesznek megtartva az 1994-es parlamenti választások; mert tudniillik azok helyett MDF-es katonai puccs lesz. (Ez természetesen hazugság volt. Mégsem emlékszem rá, hogy miatta Lengyel megkövette volna Boross Pétert.)Mi volt Bokros valódi célja?De vissza a könyvhöz! Annak legtartalmasabb fejezetei azok, amelyek olyan emberekről szólnak, akik iránt viszonylag ambivalens érzelmeket táplál a szerző. Ezekből a fejezetekből sok mindent meg lehet tudni. Az általa elismert és ugyanakkor alig leplezetten irigyelt Bokros Lajosról szóló fejezetekből (Don Luis, Don Luis elmegy című írások) például azt, hogy Bokros pályakezdőként „hívő marxista (…) túl merev, túlságosan elvi marxista” volt, aki hatalmas „lendülettel KISZ-ezett, ámulatba és rémületbe kergetve csoport- és évfolyamtársait”. Eredetileg nem pénzügyes, hanem tervhivatalba szánt káder volt, akit nehezen fogadott be a Pénzügyi Kutató (Lengyel László akkori munkahelye) közössége. Képzelhetjük, miféle figura lehetett! Egy pozőr, aki „az argentin” szerepét játszotta, amit az egyetem elvégzése (?) után Panamában tudatosan vett fel. „Megbabonázta a (latin-amerikai) férfiak viselkedési formája egészen attól kezdve, hogy hogyan kell átszelni egy szobát (…), miként kell tíz perccel a tréfa csattanója után teli szájjal felröhögni.” Hát nem hátborzongató, hogy erre az infantilisen pózoló, primitív KISZ-káderre bízta a Horn-kormány Magyarország gazdasági életét? Lengyel szelektív objektivitására, relativizált erkölcsi-szakmai mércéjére jellemző, hogy miután ily módon meztelenre vetkőztetve bemutatta a csomagkészítő embert, krokodilkönnyeket hullat e „nagy tehetség” bukásán, akit nem értett meg kora. Lengyel írása azért tanulságos, mert egyértelműen bizonyítja azt, amit korábban csak sejtettem: Bokros tudatos célja Magyarország latin-amerikanizálása volt. Túltéve magát „a nyomor, az egyenlőtlenség, a drasztikus elnyomás” képein (amely „lelkifurdalást” ébresztett benne) elfogadta az „IMF-boyok logikáját: Latin-Amerika csak akkor működik, ha követi a piacosítás receptjeit”. Bokros éppúgy lelkesedett Pinochet „piacosító” módszereiért, mint a baloldali gerillákért. Mi tagadás: nemcsak marxista, materialista, hanem dialektikus személyiség is lehet.Bár pozitíve elfogult, mégis elég találó az MSZP vezetőiről szóló írások egy része. Különösen a Horn Gyuláról szóló rész (Róka), amely kifejti, hogy a rókaság új műfaj a magyar politikai életben. Tetszik Nagy Sándor (A borz) és Vitányi Iván (Teve kék szemmel) jellemzése. Némi elégtétellel tölt el, ahogyan – akarata ellenére – bizonygatja: mennyire szerény képességű ember szegény Kovács László, aki ugyan maga a csigavér, ám eredeti gondolat még életében nem született a fejében. A lucid koponyának a legjobb indulattal sem tekinthető Németh Miklós iránti nosztalgiája azonban azt bizonyítja, hogy a szerző értékítéleteiben – bármilyen tetszetősek is legyenek azok – egyszerűen nem lehet megbízni.Szegény édesapám annak idején azt mondta, hogy a zenekritikus az, aki abból él, hogy mások énekelnek. Azt hiszem, hogy a politológusok és közírók jelentős hányada – tisztelet a kivételnek – abból él, hogy mások politizálnak. Kávéházi Konrádok ők, akik ülnek az általuk archimedesi pontnak tekintett íróasztal mellett, s fellebbezhetetlen véleményeket fogalmaznak meg politikusokról, politikáról, mindenkiről – minden felelősség nélkül. Lengyel László azok közé (is) tartozik, akik jövendőmondással is foglalkoznak. Vajon mennyire hitelesek Lengyel jövendölései?A Parkinson törvénye című könyvben olvashatjuk, hogy egy okos főnök mindig kétféle szakértőt vesz maga mellé. Az egyik, aki mindig helyesen jövendöl és a másik, aki mindig téved. Az a szakértő, aki hol téved, hol nem, nem használható semmire. Játsszunk el a bizarr gondolattal: érdemes lenne-e Lengyel Lászlót gazdasági vagy politikai szakértőként, netán jövendőmondóként alkalmaznia a kormánynak? Ennek eldöntésére idézzük őt magát. Méghozzá az Orbán Viktorról szóló fejezetek alapján, amelyek a könyv terjedelmes hányadát (216–270 oldalak) teszik ki. Az Antall Józseffel kapcsolatban elmondott elfogultsági tényezők miatt nem sokat idézek azokból a fejezetekből, amelyek (a megtisztelő módon Tigrisnek – tehát nem sakálnak – titulált) Orbán Viktor személyiségének fejlődéséről és politikai pályájának alakulásáról szólnak. Ezekben a szerző, időnkint elfeledkezvén önmagáról, kifejezetten elismeréssel szól a fiatal miniszterelnökről. Szinte elbűvölik az Orbán-kormány első száz napjának lehengerlő sikerei („Micsoda 100 nap!”). Szinte elismerés Lengyel szájából, hogy a „kormány szakmailag és politikailag nem roszszabb minőségű, mint az előző kormányok; helyes és fontos lépés volt a Postabank vezetésének leváltása; a kormány sikerrel kezel egy nagyon fontos szereplőt, a szervezett alvilágot”, hogy azután, némi hitelt keltő kiegyenlítés következtében, övön aluli ütésekkel próbálja meg eltávolítani Orbánt a piedesztálról. Ezek nem túl érdekes részek, mert csupán Lengyel László írásainak unalomig ismert petárdái pufognak, amikor általa nem kedvelt politikusról ír, „tárgyilagosan”. Ennél sokkal érdekesebbek Lengyel jóslatai, amelyeket 1998. október 24-én tett:„A kormány (…) rosszul viseli a válságot, illetve nincs kellően felkészülve hosszú távú reformokra.” Itt a külső és belső gazdasági háttér (orosz válság) kedvezőtlen hatásaira utal kárörvendően, mondván, hogy azok megállították a „rohamozó kormányzatot”. Ezután Lengyel a szokásos fölényeskedő stílusában elmagyarázza, hogy a „kormánynak nincs összehangolt gazdaságpolitikája”. Azt hiszem, felesleges magyarázni, hogy a GDP látványos növekedése, a minimálbér 40, majd 50 ezer forintra emelése, a reaktiváltak nyugdíjának adómentesítése, a kedvezményes kamatozású lakáshitelek, a tandíjmentesség és tandíjhitel, a forint konvertibilitása vagy a Széchenyi-terv nem olyan tények, amelyek Lengyel László eredeti jóstehetségét igazolnák.A másik ’98-as kijelentés: „Az egészségügy nagyon is szükséges, az egész ciklust igénybe vevő reformjára még célzások sem történtek.” Ez a kritika három évig sajnos igaz volt. Ám ez a jóslat is csak addig volt érvényben, most ugyanis már nemcsak célzások történnek, hanem konkrét lépések is. Megváltozni látszik valami – igaz, az egészségügyi dolgozók ennek csupán két-három év múlva érzik majd jótékony hatását. Ugyanis időközben lett egy Mikola István nevű miniszterünk, születőben van egy népegészségügyi programunk, és ősztől Lengyel László is ingyért járhat a fogorvosához. A harmadik, Lengyel László és elvtársai (például Petschnig Mária Zita) részéről megfogalmazott cassandrai jóslat a jóval több mint hétszázalékos éves inflációról és egyre csak növekvő munkanélküliségről szólt. Ennek is az ellenkezője történt.Tanácsadó, cassandrai minőségbenNos, nem folytatom, pedig lehetne. Például olyan pozitív változások felsorolásával, mint a népességcsökkenés lelassulása, a gyermekvállalási kedv növekedése, a tudományos kutatás és fejlesztés kiemelt támogatása, vagyis olyan területek rendbetétele, amelyeket az előző kormány juttatott a teljes csőd szélére, és amelyek rendbehozatalának igénye és szükségessége meg sem fordult Lengyel László és kiváló szakértő társai fejében. Nem is említve Lengyel álságos méltatlankodását, hogy miért csökkentek az alvilági leszámolások és robbantások az Orbán-kormány hatalomra lépése óta. „Talán nem véletlenül” – fogalmaz sokat sejtetően. Úgy látszik, a sugallt maffiás kormány-összefonódás víziójának papírra vetésénél Lengyel olykor maga is állatbőrbe bújik. Persze lehet, hogy e megjegyzését csak tréfának szánta. Nála soha nem lehet tudni.Mindezek alapján javaslom a Magyar Köztársaság kormányának Lengyel László azonnali alkalmazását cassandrai minőségben, első számú gazdasági és politikai tanácsadóként, kiemelt fizetéssel. A kormány ezentúl mindenben kérje ki Lengyel László tanácsát – és cselekedjen azzal ellentétesen. S a Haza – fényre derül.
Utóirat. Ha Lengyel Lászlón (joggal) kérjük számon a hiányzó objektivitást, könyvének kritikusa sem eshet hasonló hibába. A bírált könyvnek van egy fejezete. Ez a fejezet Vekerdi Lászlóról szól, a ma élő egyetlen magyar polihisztorról. Címe: Az értelem prófétája. Ez az írás azt bizonyítja, hogy bár Lengyel politikai jósként és politológusként hihetetlen önbizalma ellenére bizony elég középszerű vagy inkább gyengus, de közíróként tehetséges. A Vekerdi Lászlóról szóló méltatás minden bizonnyal túléli a szerzőt. Talán mondani sem kell, hogy ez az írás természetesen nem a Népszabadságban jelent meg.
