A földkérdés túlmutat a mezőgazdaságon

A mezőgazdaság Magyarországon megkülönböztetett figyelmet érdemel. E közkeletű igazságra jóformán annyi nézőpontból lehet rávilágítani, ahány ágazata van az agráriumnak. A termőföldterület szempontjából már a legfőbb statisztikai adatok is mutatják a kérdés jelentőségét. A 2001. január 1-jei adatok szerint a termőterület – ami a mezőgazdasági területeket, az erdőket, nádasokat és halastavakat öleli fel – 7888 ezer hektár, a mezőgazdasági terület 6044 ezer hektár, és ebből 4680 ezer hektár szántóként művelt föld. Az ország területének kétharmada mezőgazdasági terület. Már a területarányok is mutatják a mezőgazdaság meghatározó szerepét.
A földterület nagysága – bármennyire alapvető is – csak az egyik összetevője a lényegi kérdésnek, a mezőgazdasági termelés eredményességének. És még mindig csak a földkérdésre figyelve sorjáznak a termelés hatékonyságát eldöntő kérdések: miként állja meg a helyét a mezőgazdasági termelés a piaci versenyben és miként fogja megállni az EU-csatlakozás után, milyen szereplői a piacnak a termőföldek tulajdonosai, milyen méretűek, szerkezetűek birtokaik, lehetséges-e azokon gazdaságosan termelni?
Mielőtt e részletek felé fordulnánk, fontossága okán – mint a parlamenti vitanapon több kormánypárti honatya is megtette – emeljünk ki egy gyakran elfelejtett, de minden másnál lényegesebb mérlegelési szempontot, pontosabban feltételt. A termőföld korlátozott mértékben rendelkezésre álló természeti erőforrásnak számít. Éppen ezért nem lehet a versenyszférához tartozó árupiac kizárólagos tárgya, nem biztosíthatja a társadalom valamennyi tagjának a feltétel nélküli és korlátlan mértékű tulajdonszerzést. Ezt a korlátozott természeti erőforrást, legfontosabb nemzeti kincsünket, a termőföldet védeni kell, és itt a közérdek előbbrevaló, mint a piaci viszonyok általános és korlátok nélküli térnyerése. A hozzáértők egyértelműen fogalmaznak: a földkérdés túlmutat a mezőgazdaságon, nemzetgazdasági jelentőségű, ezért hangsúlyosan szükség van a földtulajdoni viszonyok állami ellenőrzéssel történő formálására. Kizárólag közgazdasági szempontok érvényesítése itt több mint hiba. Az európai mértékkel is jelentős termőterület csak akkor szolgálja a közösség hasznát, ha eredményes rajta a gazdálkodás, ha a birtokpolitika a földtulajdon és földhasználat intézményeit a hazai agrárnépesség és egyben a fenntartható fejlődés szolgálatába állítja.
A rendszerváltozást követően az alapvető cél a magántulajdonra épülő piacgazdaság kialakítása volt. A kárpótlási törvények, a szövetkezeti és átmeneti törvények, a földkiadásra vonatkozó, valamint a termőföldről szóló törvény megteremtette a tulajdoni viszonyok átalakításának jogi hátterét, és ennek eredményeként a termőföld döntően magántulajdonba került. Ismét az év eleji adatok szerint a mezőgazdasági terület 86,6 százaléka magántulajdon, 7,1 százaléka szövetkezeti, s csupán 6,3 százalék maradt a magyar állam tulajdonában.
A lényegében befejezettnek tekinthető földprivatizáció azonban erősen megosztott, eltérő gazdasági és eltérő társadalmi helyzetű népességcsoportokat juttatott földtulajdonhoz. A kárpótlást követő részarány-földkiadás során sajnos tovább nőtt a termőföldek elaprózódása. Mint sajátos kategória, fennmaradt az osztatlan közös földtulajdoni használat, ami a mezőgazdasági földterület mintegy negyedrészén ma is létező földhasználati forma. Ez a forma inkább a földet használó szövetkezetek, illetve társaságok számára kínál előnyöket a tulajdonosokkal szemben, ezért nem történt érdemleges elmozdulás a Ptk.-ban meghatározott tulajdoni teljesség megteremtésére. Sőt, a földrendezési és földkiadó bizottságokról szóló törvény 1995. évi, politikai célzatú módosítása által a korábban húsz tulajdonosban maximált határt feloldották, ami a gyakorlatban teljes anarchiát okozott máig hatóan mind földtulajdonilag, mind pedig a földhasználat vonatkozásában. Az így keletkezett és fennmaradt földrészleteknél általában irreálisan nagy a tulajdonközösségben lévő tulajdonosok száma, s az ilyen kényszerközösségek többségében a tulajdonostársak nem is ismerik egymást.
A termőföld forgalmának folyamatos növekedése, a vásárlás lehetősége a külföldi jogi és magánszemélyek figyelmét is felkeltette. A törvényi szabályozás pedig a privatizáció befejeztéig nem korlátozta a részaránytulajdon (aranykorona) forgalmát és 1994. július 27-ig a külföldiek termőföldvásárlását sem. Ugyanakkor a mezőgazdasággal élethivatásszerűen foglalkozók köre nem tudta megjeleníteni fizetőképes keresletet. Egyes régiókban a magyar gazdáknál jóval tőkeerősebb külföldi gazdák jutottak a települések meghatározó földterületeihez, gyakorlatilag kizárva a helyben lakó gazdák versenyesélyeit. A magyar termőföld éveken keresztül ki volt szolgáltatva a spekulációs tőkének.
A jogszabályi lehetőségek időközbeni szűkülése eredményeként a spekulációs tőke új utakat keresett. Mégpedig a termőföld használatát bújtatott tulajdonként, bérleti szerződéssel, haszonélvezeti jog alapításával és még számos más jogi kiskapu kihasználásával próbálják biztosítani. A külföldi tőke földszerzése sokkolta a hazai közvéleményt, különösen abban az időszakban, amikor az EU-tagjelölt államok csatlakozási tárgyalásai be sem fejeződtek ebben a vitatott kérdésben. Mindezt érzékelve tette meg a kormány és az agrártárca jogilag megalapozott, piaci mechanizmust igénybe vevő konkrét lépéseit az úgynevezett zsebszerződések visszaszorítására.

A nagytömegű magánosítás révén kialakult birtokstruktúra fő jellemzője, hogy az új tulajdonosok nyolcvan százaléka egy hektár vagy annál kisebb – gyakran több tagban, szétszórtan elhelyezkedő – földterülettel rendelkezik. Márpedig ilyen adottságokkal aligha lehet akárcsak önfenntartó gazdálkodást is folytatni. Nem véletlenül adták ki nagyon sokan földjeiket haszonbérbe korábbi nagyüzemek jogutódjainak, nagyobb földterülettel rendelkező gazdálkodóknak, újonnan alakult mezőgazdasági vállalkozásoknak. Ezzel azonban átláthatatlanná vált a földhasználat és a racionális földhasznosítás kérdésköre.
A kormányprogram az agrárszektor stabil alapon való harmonikus fejlődése érdekében kiemelt feladatnak tekinti a tulajdonviszonyokbeli bizonytalanság csökkentését és az optimális birtokméretek kialakítását. Az előző kormányok adósak maradtak vele, de a jelenlegi elkészítette az általános birtokrendezésről szóló törvény tervezetét. A birtokrendezés egyik formája az önkéntes földcsere, amelyre a termőföldről szóló törvény ma is lehetőséget ad. A fent idézett statisztikai adatokból látható, hogy ezen a módon, spontán nem oldódott meg az összességében több mint ötmillió hektár nagyságú földterület megfelelő méretű és alakú táblákba való rendeződése. A birtokstruktúra hatékonyabb javítása csak átfogó birtokrendezéssel lehetséges – ez az új törvénytervezet jelentősége.
A birtokszerkezet előnyösebbé válásának támogatásán túlmenő, széles körű agrárpolitikai célok megvalósítását is lehetővé teszi a Nemzeti Földalap létrehozatala. A Nemzeti Földalap az állam tulajdonában álló, folyamatosan változó mennyiségű és elhelyezkedésű földvagyon, amelyet az állam részben mező- és erdőgazdasági céllal hasznosít, részben sajátos földbirtok-politikai és közcélok érvényesítése érdekében hoz létre: a termőföldek rendeltetésszerű hasznosításának széles körű biztosítására, a birtokszerkezet fejlesztésére, működőképes családi gazdaságok kialakításának elősegítésére, a kialakuló reális földáraknak és haszonbéreknek az agrárium és a köz szempontjából kedvező irányú befolyásolására. Nemcsak a földpiac élénkítésében lesz jelentős szerepe, de a gyenge termőképességű területek racionális hasznosításának terén is, így kapcsolódva a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Programhoz. A Nemzeti Földalap az Európai Unióhoz való integrálódás küszöbén olyan piackonform intézménynek tekintendő, amely lehetővé teszi, hogy a földjüket megművelni nem tudó vagy gazdálkodni nem akaró földtulajdonosok megfelelő áron eladhassák földjeiket, a mező- és erdőgazdasági tevékenységre vállalkozók pedig az így kialakult földkészletből kedvező áron földet vásárolhassanak.
A kormány szakmai érvekkel alátámasztott meggyőződése, hogy a hazai mezőgazdaság jövőjét – hasonlóan az Európai Unióban kialakult megoldásokhoz – a gazdaságosan termelni képes családi gazdaságok jelentik. Tapasztaltuk, a termőföld privatizációja önmagában nem volt elegendő a hatékony családi gazdaságok kialakulásához. A hazai átlagos birtokméret két-három hektár. Ez még egy nagyon kis családi gazdaság működéséhez sem elegendő! Növelni kell az egy-egy gazdasági egység által megművelt földterület nagyságát. A versenyképes mezőgazdasági termelés, a mezőgazdaságból élni kívánó és tudó magántulajdonosi réteg kialakulásához, gazdasági megerősödéséhez birtokkoncentrációra van szükség. A családi gazdálkodás zavartalanságának, akadálytalanságának biztosítása, valamint a helyben lakó agrártermelők földszükségleteinek kielégítése, az egészséges birtokszerkezet kialakítása érdekében módosításra szorulnak a termőföldet érintő elővásárlási jogokra vonatkozó szabályozások is. A földkérdést tekintve mindenképpen a családi gazdaságok kialakításának eszköze az általános birtokrendezés és a Nemzeti Földalap.
Az Európai Unió talán legszigorúbban szabályozott területe az agrárgazdaság, de különösen a földhasználat. A termelés közvetlen támogatása egyre inkább háttérbe szorul, erősödik viszont az a tendencia, hogy az agrártermelést a vidékfejlesztés részeként kezeljék, és ennek megfelelően közvetett úton támogassák. De még az európai uniós földalapú támogatások körében is alap az az ellenőrzési rendszer (IIER), amely óhatatlanul a földtulajdon és földhasználat nyilvántartására épül. A tiszta viszonyok megteremtése – mint látható – közel sem csak morális kötelességünk.
Írásom elején kormánypárti képviselők véleményét idéztem. Most álljon itt egy ellenzéki kijelentés a földkérdésről: „A magyar agrárium legkritikusabb kérdéséről van szó.” Ilyen mondatok alapján állapíthattam meg a parlamenti vitanap végén, hogy a földkérdés ügyében nem léteznek a korábban emlegetett éles ellentétek az ellenzék és a kormány között. Sőt, az ellenzéki oldal nagyon sok esetben olyan elképzelésekről tett tanúbizonyságot, amelyek megvalósítását a polgári kormány már el is kezdte. Talán eljött az ideje, hogy mindannyian egyforma komolysággal idézzük fel Teleki Pál intelmét: „...a magyar földről való intézkedéshez éppen olyan kötelességérzettel és áhítattal kell hozzányúlni, mint a magyar föld megmunkálásához.”

A szerző földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter