A választások közeledtével szorosabbá válik a pártok és a polgárok közötti kapcsolat, és előtérbe kerül párbeszédük. Ennek fő témája nyilvánvalóan életszínvonalunk alakulása, gazdasági előrelépésünk, felzárkózásunk üteme. A siker szempontjából döntő lehet, hogy a pártok milyen jövőképet tudnak felvázolni. A vezető kormánypárt helyzete különbözik az ellenzékétől, mivel meggyőzően be kell mutatnia azokat az ország fejlődését elősegítő eredményeket, amelyeket neki köszönhetünk. Nehezíti feladatát, hogy bármennyire is ártatlan a rendszerváltozás előtti korszak okozta gazdasági lemaradásunkban, majd a két legutóbbi kormány intézkedéseiben, a következményekért, a még meg nem oldott gondokért a társadalom hajlamos a mindenkori kormányt felelőssé tenni.
Kitörhetünk-e az adósságcsapdából?
Mindenki előtt ismert, hogy adósságállományunk milyen óriási tehertételt jelent az ország számára, amelyből – sokak szerint – évtizedekig sem tudunk kikecmeregni. Közgazdászok tanulmányaiban megtalálható az az adat, hogy a hetvenes–nyolcvanas években felvett kölcsönöket a kamatokkal már többszörösen visszafizettük, anélkül, hogy a kölcsön mértéke jelentősen csökkent volna. Nem véletlen, hogy év eleji országértékelő beszédeiben Orbán Viktor miniszterelnök is számtalanszor felhívja a figyelmet adósságunkra. Két évvel ezelőtt, januárban kijelentette: „…tovább kell cipelnünk hátunkon a múltat, a korábbról maradt államadósság súlyát.” Az új kormányzati ciklus első évében 769, míg a következőben 803 milliárd forintot fizettünk ki a hitelek kamatainak fedezésére. Megemlítette, hogy ennyi pénzből számos beruházást tudtunk volna megvalósítani és emelhettük volna a béreket, vagy megduplázhattuk volna a nyugdíjakat. Idei beszéde már optimistább kicsengésű volt: „…sikerült kivergődnünk az adósságcsapdából, bár a teher még nagy” – mondta.
Amennyiben a felvett hitelek, a kamatok és a törlesztés ilyen nagy mértékben befolyásolja a lakosság életkörülményeit, a fejlődésünket megalapozó beruházásokat, mindenképpen szükséges a társadalmat tájékoztatni a „kivergődés” mértékéről, tartozásunk jelenlegi állásáról, a törlesztés lehetőségeiről. És arról is, hogy előreláthatólag mikor tudunk végérvényesen megszabadulni ettől a tehertől.
Extraprofit, várakozáson felül
Köztudott, hogy nagyvállalataink túlnyomó része nyugati cégek birtokában van. Az elért magas GDP elsősorban már az ő termelésüknek köszönhető. A vállalatok egy része a privatizáció során került hozzájuk, míg a többi teljesen új, „zöldmezős” beruházás. Az utóbbiak – köztudottan – számos kedvezményben részesültek letelepedésükkor, például meghatározott ideig nem fizetnek nyereségadót, ezzel szemben hozzájuthatnak a gazdasági fejlesztési támogatásokhoz. Nyereségüket korlátozás nélkül vihetik ki az országból, és ott fektethetik be, ahol akarják. Mindez azt jelenti, hogy azok a vállalatok, amelyek nagyobb értéket termelnek, nem a mi tulajdonunkban vannak. Azon túlmenően, hogy munkaalkalmat teremtenek, fizetik a bérek járulékterheit, optimális esetben a magyar kis- és középvállalatok munkáját is igénybe veszik, viszonylag kisebb mértékben járulnak hozzá hazánk gazdagodásához. Ezek a vállalatok azonban a magyar szakmunkásoktól éppen olyan hatékonyságot és minőségi munkát kívánnak meg, mint Nyugaton. Egyetlen cég sem engedheti meg magának, hogy a nevével jelzett termék minősége romoljék. Ugyanakkor dolgozóiknak hatszor-tízszer alacsonyabb bért fizetnek, mint a nyugati országokban működő üzemeikben. Következésképpen: az itt letelepedett vállalatok lényegesen magasabb profitot érnek el, mint Nyugaton: feltehetően ez volt letelepedésük egyik indítéka. Ehhez kapcsolódva megemlítem az egyik osztrák gazdaságkutató intézetnek a hazai lapokban megjelent értékelését, amely szerint míg 1993-ban a hét rendszerváltó ország között a bérek tekintetében a második helyen álltunk, 1999-ben már az utolsók közé kerültünk. Feltehetően ennek (is) lehet a következménye, hogy a távközlési berendezéseket gyártó finn Elcoteq cég Lengyelországból Magyarországra telepíti egységeit, és eladja wroclawi üzemeit (Magyar Nemzet, augusztus 28.). A nyugati cégek kelet-európai mozgásának másik lehetséges oka, hogy az adókedvezmények lejárása után keresik az új előnyöket kínáló országokat. Egyik magyarázat sem szívderítő.
Számunkra a nagy kérdés viszont az, hogy a mindenkori kormányzat rá tudja-e venni a nyugati tulajdonban lévő cégeket (vagy bérpolitikai megfontolások miatt egyáltalán akarja-e), hogy dolgozóikat az extraprofitjukból az eddigieknél nagyobb mértékben dotálják? A másik: magyar alkalmazottaik bére mennyire közelítheti meg a nyugati országokban kifizetett illetményeket? E téren nem sok előrehaladásról beszélhetünk, sőt e kérdéssel kapcsolatban meglehetősen lehangoló nyilatkozatokról hallhattunk. A külföldi kézben lévő vállalatok vezetői büszkék az elért eredményekre, elismerő hangon szólnak a magyar munkások teljesítményéről, ugyanakkor aggodalmukat fejezik ki bérköveteléseikkel kapcsolatban, ami veszélyezteti nyereségüket. Ezt hallva az embernek az a benyomása, mintha mi, magyarok – függetlenül munkánk hatékonyságától és minőségétől – alacsony keresetekre, a nyugatival össze nem hasonlítható életkörülményekre lennénk ítélve. Még elgondolkoztatóbb a kép, ha figyelembe vesszük, hogy minden elért vagy nehezen kiharcolt bérfejlesztés potenciálisan hozzájárul ahhoz, hogy a vállalat összepakoljon és más, még nálunknál is szegényebb, alacsonyabb bérszínvonalú országba távozzék. A volt Szovjetunió államai, Kína és India óriási lehetőséget kínálnak számukra. Mi lesz akkor a magyarországi nagyiparral? Arról nem is beszélve, hogy van, amikor a tőlünk megvásárolt gyárakat is lerombolják, gépeinket elszállítják, hogy még esélyünk se legyen arra, hogy az állam vagy bárki más, folytassa a privatizáció előtti termelést. Így kényszerítenek bennünket, hogy még azt a terméket is más országból szerezzük be, amelyet korábban itthon is elő tudtunk állítani (lásd hejőcsabai cementgyár).
Az előrelépés lehetősége: a hazai nagyipar megteremtése, a magyar kézben lévő kis- és középvállalatok erősítése, gazdagítása. Ezt célozza a kormány Széchenyi-terve, amely feltehetőleg már eddig is hozzájárult ahhoz, hogy a nyugati receszszió eddig nem okozott jelentősebb visszaesést a hazai termelésben. Egy ország gazdaságának erősödése, a nemzeti ipar megteremtése – azon kívül, hogy hozzájárul az országról alkotott képhez – növeli a lakosság önbizalmát és nemzeti büszkeségét is. Mindez csupán bérmunkák vállalásával aligha érhető el. Természetesen a magyar kézben lévő vállalatok dolgozói is elvárják, hogy jövedelmük emelkedjék, és fokozatosan megközelítse a hasonló munkát végző nyugati polgárokét. A legnehezebb helyzetben kétségkívül az állam van, hiszen az elmúlt évtizedben elveszítette értékes és kevésbé értékes termelőegységeit, a jól kiépített, a műszakilag rendben lévő szolgáltatóüzemek nagy részét, sőt még az ország működése szempontjából stratégiailag fontos ágazatokat is. Az állam és az önkormányzatok birtokában a vállalatoknak mindössze 10 százaléka maradt. Következésképpen a költségvetés bevételei ma már csaknem kizárólag a különböző adókból, a vámilletékekből, az áfából és a még állami kézben lévő cégek privatizációjából származnak. Ha azonban a legnagyobb termelőknek csak korlátozott adófizetési kötelességeik vannak, és ezen túlmenően még a nyereséget is kiviszik, képes-e a kormányzat az államigazgatásban, az oktatásban, a kultúrában, az egészségügyben ténykedők életkörülményeit megnyugtatóan javítani? Hogyan tudja elérni, hogy keresetük megközelítse a nyugati országokban dolgozókét? Ennek elmaradása komoly veszéllyel jár, hiszen éppen az a magasan kvalifikált értelmiségi tudja eladni képességeit, tudását a gazdag országoknak, akikre az ország előrelépése szempontjából a legnagyobb szükségünk lenne.
Őszinte válaszokra számítunk
A közelmúltban értesülhettünk arról, hogy Norvégia magyar orvosokat kíván alkalmazni a hazai kereseti lehetőségek nyolc-tízszereséért (Népszabadság, augusztus 29.). A norvég munkaügyi államtitkár bejelentette, hogy Norvégia nem kér türelmi időt, Magyarország uniós csatlakozása után azonnal kész más szakmákból is fogadni magyar munkavállalókat. A mindenkori kormány feladatai közé tartozik a leszakadt rétegek felzárkózásának elősegítése, ami alatt nemcsak a megélhetésük javítását, hanem tanításukat, társadalmi beilleszkedésüket és befogadásukat is értem. További kérdés: van-e, lesz-e elégséges bevétele az államnak, hogy az ország fejlődése szempontjából fontos infrastrukturális beruházások költségeit fedezze? Vagy mindezeket – elégséges anyagi fedezet hiányában – csak további kölcsönök felvételével lehet elérni?
Meggyőződésem, hogy ezek a kérdések, felvetések mindannyiunkat foglalkoztatnak, és minden magyar állampolgár joggal számít a közgazdasági szakemberekre, a jövő tervezőire támaszkodó politikusok világos, őszinte válaszaira.
A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja
origo.hu
Menczer Tamás: Nem fognak győzni
