A baloldal ismét a ’98-as választási zsákutcába hátrál

Az elmúlt hetekben a magyarországi ellenzéki sajtó az osztrák Zur Zeit hetilap által rendezett politikai találkozóról kiemelt helyen tudósított, amelyen több európai politikuson kívül megjelent a hazai jobboldali radikálisok pártja is. A média valójában nem magára a találkozóra kívánt „csapást mérni” (sőt, felszínes híradásokon túl nem is volt rá kíváncsi), hanem tálalásával a jelenlegi polgári kormányt akarta olyan színben feltüntetni, hogy az bizony „sutytyomban” szélsőjobboldali körökkel szimpatizál, sugallván, hogy a polgári erők valószínű győzelme a 2002-es országgyűlési választásokon nem más, mint nemzetiszocialista veszélyek hordozója lehet.
Tulajdonképpen ebben a taktikában már semmi új nincsen, ugyanis a baloldal minden esetben, amikor vesztésre áll, előhúzza az antiszemita kártyát. Erre jó példa volt Kurt Waldheim ország-világ előtti meghurcoltatása is csak azért, mert az osztrák köztársasági elnöki választáson 1986-ban az ENSZ volt főtitkára biztos esélyesként indult Kurt Steyer szocialista politikussal szemben. S miközben a baloldali propaganda igyekezett antiszemita, rasszista tendenciákat hordozó sajtóorgánumnak feltüntetni a Zur Zeitet, hallgat róla, hogy e lap oldalain számos liberális, szociáldemokrata, konzervatív politikus fejti ki interjú formájában nézeteit aktuális politikai kérdésekről. Ezek között megtalálhatók a palesztin nép képviselői is, akik jogosan tesznek említést azon nemzetközi egyezmények megsértéséről, melyeket Izrael ugyan minden esetben aláírt, de nem tartott be.
A koncepciónak megfelelően persze nem maradhatott ki az osztrák Szabadságpárt, az FPÖ újbóli megtámadása sem, amely párt segítségével sikerült az osztrák szocialistákat – a magyar posztkommunista erők lelkes támogatóit – egy demokratikus választások eredményeként a hatalomból leváltani. Hiába követte az új kormány megalakulását egy éven keresztül minden csütörtökön – sok esetben rombolással összekötött – tüntetés úgymond a náci veszélyre hivatkozva (melyekhez egyébként készségesen asszisztált az SZDSZ és az MSZP holdudvara is), végül nem sikerült az osztrák nép választásokon kifejezett döntését megváltoztatni. Ennek a szélsőjobboldalinak kikiáltott kormánynak az ideje alatt például Grazban új zsinagóga épült, illetve döntés született a második világháború idején Ausztriába hurcolt munkaszolgálatosok kártalanításáról, jóllehet az Osztrák Köztársaság nem volt erre kötelezhető, mivel a náci megszállás nyomán az osztrák államiság akkoriban megszűnt létezni.
A sajtó hallgat arról is, hogy a szélsőjobboldalinak beállított FPÖ főtitkára, Peter Sichrovsky zsidó származású, akit a szocialisták hatalmi érdekeit szolgáló Muzicant „Haider zsidójának” nevezett, amiért őt antiszemitizmus vádjával bíróság elé állították. Az antiszemitizmus hangoztatása úgy tűnik, már megint csak ürügyként szolgál, ugyanis a média egyetlen szót sem szólt akkor, amikor a hetvenes években hatalomra került szocialisták vezető körei tele voltak náci kollaboránsokkal. Így lett belügy- és honvédelmi miniszter az az Otto Rösch, akit még 1945 után is egy újnáci „mozgolódás” résztvevőjeként lepleztek le vagy Leopold Graz – aki Kreisky egyik utódjának volt kiszemelve –, Ausztria külügyminisztere, akit az Országgyűlés elnökének és Bécs polgármesterének jelöltek az SPÖ központjában, jóllehet olyan iskolában végzett, amely a náci ifjúsági káderképzés központja volt. Az 1970-es első Kreisky-kormány földművelésügyi minisztere az a karintiai Öllinger volt, aki mint SS-katona szerzett „elévülhetetlen érdemeket” a náci megszállók szolgálatában. A Hitlerjugend tagja volt Zilk, Bécs volt polgármestere is, aki 1945 után egy kis kitérővel kommunistaként tevékenykedett, majd egy hirtelen váltással az SPÖ-höz váltott át. A Czettel testvérek is régi nemzetiszocialisták voltak, az egyik belügyminiszter volt a hatvanas években, a másik szocialista színekben szakszervezeti vezetőként tevékenykedett.
Az osztrák baloldal képmutatására jellemző volt, hogy amíg titokban befogadta a legkülönbözőbb nácikat, addig Simon Wiesenthalt, a nemzetközi hírű nácivadászt a Gestapo ügynökeként denunciálta, mert nem volt hajlandó a szocialisták hatalmi érdekei szerint cselekedni. Rejtélyes, hogy miért nem tesznek említést arról, miként történhetett meg, hogy Heinrich Gross, aki a nácik vezető orvosaként a fajelmélet jegyében embereket pusztított el, 1945 után bírósági pszichiáter szakértőként az osztrák főváros egyik legnagyobb gyógyintézetének lett a vezetője – éppen szocialista segítséggel. Hiába követelik a részben életben maradt áldozatok vagy halálba küldött gyerekek hozzátartozói a felelősségre vonást, Heinrich Gross, szocialista tagkönyvvel a zsebében, zavartalanul éldegél Bécsben…
A támadás valódi oka sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk. A magyar baloldalra is jellemző az, hogy érdemi társadalmi mondanivaló hiányában a jobboldallal szemben utolsó kártyáját, a szélsőjobbos veszély állandó felemlegetését tartja melegen. Csakhogy ezt a taktikát már jól ismerik ideát is: az 1998-as választási kampányban az agresszív módon „szélsőjobbozó” Horn Gyulából a választók hamar kiábrándultak, s e szerfölött kétes értékű stratégia már akkor sem hozott győzelmet a szocialistáknak Magyarországon. Valószínűleg jövőre sem lesz másként.

A szerző újságíró (Bécs)