Az állam elnöke nem lehet politikai eszköz

November 4-én a Fiumei úti temetőben, az ’56-os síremlékek megkoszorúzásának állami ünnepségén a jelenlévők kisebb része az esemény emelkedettségéhez, a résztvevők rangjához képest illetlenül viselkedett, az ott megjelent szocialista és baloldali liberális politikusokat kifütyülte, megjelenésük és koszorúzásuk miatt hangos nemtetszését fejezte ki.
Az esemény után az egyik érintett politikus, az őt és társait ért verbális inzultus után az abban résztvevőket csőcseléknek minősítette, négy nap múlva huszonketted magával nyílt levelet írt és jelentetett meg az egyik napilapban, amelyben az aláírók az eseményeket „a köztársaság vezetői elleni gyalázatos támadásnak” minősítették, amellyel a „szélsőjobboldal militáns hívei meg akarják akadályozni a baloldal és a centrum személyiségeit”, hogy „hozzáférjenek a köztársaság legfontosabb jelképeihez”, egyben felszólították Mádl Ferenc köztársasági elnököt: „Nincs más hátra. Önnek kell megszólalnia, ha Ön még becsüli 1956 örökségét, a politikai pluralizmust, a köztársaság belső békéjének, a kisebbség – olykor többség – jogainak gondolatát.”
A 2001. november 13-ai napilapokban újabb harminc személy reagált a közleményre, „arcátlannak” nevezte a baloldali politikusokat, felemlegetve múltjukat és annak a pártnak a felelősségét, amelynek elődje az 1956-os forradalmat eltiporni segített a szovjet megszálló csapatoknak.
Az események és a reakciók számbavétele után célszerűnek látjuk, hogy higgadtan és józanul, a kellő önmérsékletet és az európai politikai kultúrát szem előtt tartva néhány megállapítást tegyünk.
A rendszerváltozás nem forradalmi, hanem jogállami úton ment végbe, ennek megfelelően elmaradt a forradalmi katarzis. Ez a társadalomnak előnyt jelentett, mert a forradalommal együtt járó emberi és anyagi áldozatok megtakarítódtak, a társadalom békében, szabad választásokon cserélhette ki a politikai vezetőket, tárgyalásokkal és parlamenti határozatokkal alkothatta meg a jogállam alapvető jogintézményeit. Ugyanakkor elmaradt a leváltott rendszer politikai bűneit elkövető személyek felelősségre vonása, nem születtek meg azok a társadalom igazságérzetét kielégítő ítéletek, amelyek minden rendszerváltozás után eleget tesznek a jogi és természeti igazságérzet alapvető követelményeinek, a bűnösöket felelősségre vonják, az áldozatok előtt fejet hajtanak, s akik még élnek közülük, azokat kárpótolják.
Tekintettel arra, hogy még azt a jogszabályt sem tartják be az érintettek, amely a politikai élet tisztaságának megóvása érdekében a nyilvánosságot kívánta szankcióként felhasználni, kiküszöbölendő a társadalmi-politikai élet vezető személyei közül mindazokat, akik a fasiszta vagy bolsevista államrendszer vezetői vagy ügynökei voltak, megállapítható, hogy az elmúlt rendszer prominens képviselői nem éreznek bűntudatot azon magatartásuk miatt, amely közvetlen összefüggésben állt az állampárt által uralt államgépezet antidemokratikus, esetenként terrorisztikus, de mindenképpen jogellenes és erkölcstelen megnyilvánulásával. Viselkedésük a rendszerváltozás után kezdetben a hallgatás, majd a „na, és akkor mi van” attitűdje volt, amelyből következik, hogy a bűnbánatra, az általuk képviselt rendszer bűneinek megvallására, az áldozatok megkövetésére és a társadalom bocsánatának elnyerésére nem láttak okot, s ennek megfelelően nem találtak alkalmat sem.
E személyek visszatérése 1994-ben a politikai élet vezetésébe és az ezt lehetővé tevő, korábban legélesebben antikommunista politikusok kollaboráló magatartása egyaránt ellentmond a természetjogi igazságosság elvének.
Nem hiszem, hogy ehelyütt bizonyítani kellene azt a tényt, hogy az MSZMP felelőssége az 1956-os forradalom leverésében, a megtorlásokban és a nemzet életének tönkretételében egyértelmű. Nem mentesülhetnek mindezen felelősség alól azok a politikusok sem, akik 1956-tól 1963-ig még gyermekként vagy más területen dolgozóként a közvetlen atrocitásokban nem vettek részt, de életük későbbi szakaszában ezen párt tagjaivá és vezetőivé váltak, s egészen a rendszerváltozásig annak a pártnak a meghatározó személyiségei voltak, amely pártnak a vezetője az a Kádár János volt, aki a forradalmat eltaposó Quisling-szerepet felvállalta, s amely pártnak alapvető tétele volt az ’56-os forradalom ellenforradalommá nyilvánítása, a szovjet megszállók felszabadítókénti aposztrofálása, az események és történtek fejük tetejére állítása. Évtizedekig ezt a pártot szolgálni, ennek a hazugságrendszernek a vezetőjévé válni, s ezzel folyamatosan a nemzet szemébe hazudni nem lehet úgy, hogy ebből, ha már nem jogi, de legalább erkölcsi következmény ne háruljon a nevezettekre.
Megértve, de nem helyeselve azon személyek indulatait, akiknek hangos megnyilvánulása a temetői események alapjául szolgált, meg kell állapítanunk, hogy nem mindenki tud Jób lenni, s nem várható el mindenkitől, hogy szó nélkül vegye tudomásul az elmaradt forradalom hipokrita következményeit. Azt azonban – éppen az 1956-os forradalom méltóságára figyelve – le kell szögeznünk: nem látjuk helyesnek a gyászünnep napján nem odaillő helyen és módon rendezett tüntetést.
Mindezen következtetések levonása mellett fel kell hívni a társadalom közvéleményét formálni képes személyeket, hogy a velük ellentétes gondolkodásúak kritizálásának jogossága nem terjed ki arra, hogy saját érvrendszerük erősítésére a köztársaság elnökét eszközként használják, őt olyan helyzetbe hozva, hogy amennyiben nem szólal meg az elvárásuknak megfelelően, akkor nem is tekinthető a jogállamiság védelmezőjének és 1956 örökösének. Az államfő – az alkotmány 29. §-a szerint – „kifejezi a nemzet egységét és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett”. A köztársaság elnöke minden magyar ember elnöke, és jónak látnánk, ha felelős gondolkodóink nem tekintenének őt politikai akaratuk marionettfigurájának, s a köztársasági elnöki intézményt nem vonnák be napi politikai csatározásaikba. Hogy néhány ember a Nemzeti sírkertben a hősök emlékére rendezett koszorúzáson jogosan, de rosszkor fejezte ki elégedetlenségét, még nem jelenti az államszervezet antidemokratikus működését. Meglehet: a bekiabálók figyelmen kívül hagyták a kegyelet súlyos és nagyszerű érzését, mert fontosabbnak véltek egy másik érzést, az igazságosságét, de ez a megnyilvánulásuk még csak fel sem vetette az államszervezet működésének lehetséges antidemokratikus voltát. A köztársasági elnök kifejezi a nemzet egységét, de ez nem jelenti azt, hogy osztályfőnökként kell viselkednie, hogy rendzavarás esetén le kell szidnia a magukról megfeledkezetteket, és a helyszínen neki kellene fenntartania az erkölcsi rendet. Téved, aki a köztársaság elnökének ilyen kötelezettségeket ró fel, és kér rajta számon, mondván, ha ezt nem teszi meg, akkor „nem becsüli 1956 örökségét”. A köztársaság elnöke egész életével, szavaival és tetteivel egyaránt bizonyította, hogy 1956-nak nemcsak örököse, de szellemének letéteményese, hogy a jogállami gondolkodás élharcosa, a politikai tisztességnek pedig etalonja a mai Magyarországon. A politikai harcok – mert nem kétséges, hogy jelen esetben is erről van szó – megvívásának tere a parlament, a köztársasági elnök pártok fölött áll, személye és tisztsége a nemzet egységét jelképezi. Ne akarja senki eszközként felhasználni.

A szerző ügyvéd, a Nemzeti Kör tagja