Noha a mindenkori vezetésre nem elhanyagolható szövetségi és így külpolitikai nyomás nehezedik bizonyos humán- és képzési döntések meghozatala érdekében, nem szabad, hogy a politikai célkitűzések miatt elsikkadjanak a részletek. A magyar tiszt- és tiszthelyettesképzés az elsősorban a Magyarország védelmére hivatott Magyar Honvédségnek képez hivatásos katonákat, akiknek az ország kötelezettségvállalásaiból eredően NATO-kötelékben is képesnek kell lenniük feladatok végrehajtására – a hangsúlyok alighanem érthetők, azaz „magunknak csináljuk, nem másnak”.
Szolgáltam a Magyar Királyi Honvédségben, majd a háború utáni hadseregben – alkalmam volt a hivatásos állományt képző intézményekben, maguknál az alakulatoknál figyelemmel kísérni az utóbbi években bekövetkező változásokat. Saját – egykori – tapasztalataim alapján öszsze tudtam vetni a jelenleg érvényesülő fegyelmi, morális normákat egy olyan korszakéval, amely szigorú követelményrendszeréről máig híres maradt. Az utóbbi évek folyamatain átment katonai képzés értékelésében segítségemre voltak olyan szakemberek tapasztalatai is, akik szolgálati idejük meghatározó részét a néphadseregben töltötték, amelynek intézmény- és szokásrendszere, eljárásai képezik azt a kiindulópontot, amelyből az új honvédséget létre kell hozni.
A tiszthelyettesképzés változásaiban érhető tetten leginkább a NATO-standardok gyors átvételének kényszere és a szakmai-minőségi követelmények között feszülő ellentét. Ismeretes, hogy az eredeti NATO-tagállamok haderőinek személyi állománya a tiszthelyettesekre épül, míg arányuk a változó Magyar Honvédségben ehhez képest rendkívül alacsony. A csatlakozás és az integrálódás, az együttműködés képességének megteremtése tehát azt követeli meg, hogy a honvédség emelje a tiszthelyettesek arányát. Politikai szempontból természetesen az lenne a legegyszerűbb, hogy a képzeletbeli „tiszthelyettes-kapcsolót” egy pillanat alatt a „kevés” állásból a „sok” állásba forgassuk, ám mondanom sem kell, hogy ez a való világában kivitelezhetetlen. Olyan beosztásokra, amelyekbe a NATO tiszthelyettest ültet, ám a honvédség öröklött felépítéséből következően tisztet kénytelen beosztani, nem lehet egyik pillanatról a másikra változtatást eszközölni. A beosztásban szolgáló tisztet nem lehet lefokozni, ha pedig (enyhén szólva) „leépítik”, akkor megfelelő ismeretekkel bíró tiszthelyettest kell a helyére ültetni. Bármilyen irányba történik is az elmozdulás, szociális, gazdasági és szakmai problémák tömkelegével szembesül a felelős tárca.
A problémákra adott megoldásnak a politikai nyomás miatt elsősorban gyorsnak kellett tehát lennie, a rendszertől azt várták, hogy minél több tiszthelyettest „gyártson le” minél rövidebb időn belül. 1999-ig a sorállományú szolgálatot letöltő katonák kétéves képzést követően kapták meg tiszthelyettesi rangjukat, s kerültek az alakulatokhoz. A változást követően ez úgy módosult, hogy középfokú végzettségű civilekből lehet tiszthelyettes egy tanév alatt. A tanultak elsajátítására fordítható idő rendkívül lecsökkent, ám nem a felére, mint azt gondolná az ember. A civil életből érkezők ugyanis lassabban veszik fel a tempót, mint azok, akik letöltötték sorállományú szolgálatukat, másrészt az 1996-ban bevezetett alanyi jogú eltávozás miatt lehetővé vált, hogy szabadidejüket ne katonai környezetben töltsék a katonák.
Összességében megállapítható, hogy a végző tiszthelyettesek felkészültségében, katonás „beidegződéseiben” hiányosságok tapasztalhatók. A friss tiszthelyettesek az alakulatokhoz kikerülve, sorkatonákkal foglalkozva nem bírnak kellő tekintéllyel, ahogy szaktudással sem.
A szerző nyugállományú ezredes,
a Fidesz-frakció külügyi kabinetének katonai szakértője
origo.hu
Menczer Tamás: Hazudós vagy, Peti! - videó
