Kobzó szaktárs

Kék munkásköpenyében is ordítóan kirítt a többiek közül az alacsony, köpcös, negyvenes éveiben járó férfi . Más volt gondosan fésült frizurája, mások voltak a gesztusai, másként beszélt, mint a gyár forgácsoló műhelyében dolgozó munkások. Áradt belőle a szorongás. Mint a kutyák közé tévedt nyúl, úgy szaladgált a tágas csarnok munkapadjai között, igyekezett megfelelni, elvegyülni, jó benyomást kelteni. A földművelésügyi minisztérium egykori osztálytanácsosa – Vörösvári István méltóságos úr – tulajdonképpen boldog volt. Rákosiék hatalomra kerülése után éveken át kitelepítettként hányódott poros alföldi tanyákon, s bár mindenéből kiforgatták, abban az időben – az ötvenes évek végén – úgy látszott, talán eltűnik homlokáról a Káin-bélyeg. Új életet kezdhetett a valaha nagyhírű mezőváros gépgyárában. Felvették szerszámkiadó segédmunkásnak.
– Vörösvári! Mozogjon már! Jöjjön ide! – intette magához reggeliszünetben a brigádvezető, aki a munkások között igazi tekintélynek számított. Nemcsak a műhelyben, de a kocsmában is ő volt az úr, vaskos, sokszor életveszélyes tréfáiról legendákat meséltek. A gyár vezetése tehetetlen volt vele szemben, miként a pártvezetés is. Tudták, hogy az emberek tűzbe mennek érte, és túl közel volt még ’56. Az egykori osztálytanácsos szolgálatkészen sietett a brigádvezetőhöz. Nem fogott gyanút, pedig a szeme sarkából látta, hogy többen abbahagyták az evést, az arcokon várakozásteli vigyor.
– Látja azt az embert, ott a túloldalon, az ajtó mellett? Az a Kobzó Jóska. Menjen oda, és kérjen tőle egy huszonkettes fúrót. Mondja meg, hogy nekem lesz. De igyekezzen, mert nem érek rá – adta ki az utasítást zord arckifejezéssel a brigádvezető. Vörösvári kapkodta lábait. A szikár, rókaképű, idősödő munkás nem vett tudomást róla, mikor megállt előtte. Az aktatáskájában matatott.
– Elnézést, de a brigádvezető szaktársnak egy huszonkettes fúróra lenne szüksége. Ha tudna egyet kölcsönözni… – szólította meg.
– Nincs énnekem semmiféle fúróm, mit szórakozik velem – válaszolta foghegyről a rókaképű, de továbbra sem nézett fel. Vörösvári tanácstalanul topogott. A csarnokban eközben egyre nagyobb lett a csönd.
– Kobzó szaktárs, én azt az utasítást kaptam…
A férfi, mint akit darázs csípett, úgy kapta fel a fejét.
– Mi vagyok én neked? Kobzó? – bődült el bíborra vált arccal. – Engem Vetenainak hívnak, te rohadt reakciós! Erre ráfázol, te szemét, a magadfajtát annak idején mind ki kellett volna irtani – üvöltötte túlharsogva a szűnni nem akaró, elégedett röhögést. Átkokat szórva viharzott ki a műhelyből, a vaskapu dörrenve csapódott be utána. Vörösvári megsemmisülve bámult. Megfordult körülötte a világ, az orrában érezte a börtönszagot. Pár napja dolgozott a gyárban, nem tudhatta, hogy Vetenai az ötvenes évek elején a helyi padláslesöprők lelkes, városszerte rettegett és gyűlölt vezetője volt. Ott született – ráadásul „kulák” családban –, ismert mindenkit, előle egy cső kukorica sem maradhatott rejtve. Az „aranyidők” elmúltával a régi dicsőségből egy munkapad maradt a forgácsoló sarkában, s magas elvtársi kapcsolatainak védelmet nyújtó, ám egyre foszladozó mítosza.
Az esetből nem lett ügy, „Kobzó Jóskának” több esze volt annál, hogy árulkodjon. Nem akarta, hogy még a pártvezetés is a háta mögött rajta röhögjön. Kidühöngte magát, aztán folytatta végtelen vezeklését: beállt a munkába. Vörösvári és Vetenai is a gyárból ment nyugdíjba. Vetenai a megvetés széttörhetetlen glóriájával a feje körül, Vörösvári pártonkívüli osztályvezetőként. Végül, ha keservesen is, de majdnem visszakapaszkodott oda, ahonnan annak idején letaszították. Egy év múlva elvitte a szíve: a kitelepítés, az ifjúkori éhezések kóros falánkságba kergették. A kacsasült és a körte volt élete nagy szenvedélye.