Még egyszer és utoljára

Na már megint. Beindult az össznépi turbósítás, habosítás, fütyülőpumpálás. Nincs új a nap alatt, déja vu érzet. Már csak Bánó András montírozott hungaristái hiányoznak. Az interneten mozgósított internacionalisták itt ólálkodnak a kert alatt, a kamrában a kompó mögött Charles Gatival az élen. Rágják a gittet. Minden ugyanolyan, mint egykoron az Országház előtt, csak kicsiben. Mécs nem Göncz. Nincs már új forgatókönyv, plagizálnak önmaguktól. A sározási technika közismert: handabandázó MIÉP-es csőcselék, közpénzen kormányoldali utaztatás (vajon mennyibe került?), felheccelt szélsőjobb, fasiszta meeting, nemzetközi szégyenérzet. Ismerős, ugye? Ezt tudják egyesek, több mint tízévnyi keserves demokrácia után. De nézzük a tényeket, a gyalázatot.
Szegény Mécs Imre. Néha már sajnálom. Hogyan lehet egy szépen ívelő életutat ilyen szédítő mélységbe taszítani. Butaságból, önhittségből, hatalomvágyból, netán a népszerűség kisszerű kenyeréért? Ki tudja? Mindez nem előzmények nélküli. Mi, fiatalok, az egykori ellenzékben Imrét magunk között csak Mókuskának becézgettük. Türelmes, nyájas, rokonszenves, joviális, többgyermekes családapaként tiszteltük, nem volt benne semmi rendkívüli. Csokornyakkendős forradalmár, a szürke évek túlélője. Az akkori szürreális történelem produkált hasonlókat. A Mindszentyt kiszabadító Pallavichini őrnagy kötelet kapott, Nagy Imre személyi titkára, Vásárhelyi Miklós budai villát. Az árulásoknak szabott ára volt. Az egyiket a bíróság mondta ki, a másikat a megtartó emlékezet. De hősünk esetében a füttyök már korán felharsantak. Rácz Sándor, a Nagy-Budapesti Munkástanácsok elnöke volt az első barát, aki fütyült. Hangtalanul és zokogva. Aztán fütyült Fónay Jenő, a Pofosz elnöke is magába fordulva, líraian. Később fütyült Wittner Mária is a parlamenti beszéd során. Ez kellemetlen lehetett. Elmentek örökre az egykori barátok. Elfordították arcukat. Közben fütyültünk mi is, újak és régiek, akik megfogadtuk: soha, semmilyen körülmények között sem áruljuk el ’56 szellemét. Antikommunista szellem ez, kár tagadni. Itt bolyonganak közöttünk a temetetlen holtak, akiket pártérdekekért nem lehet lecserélni. Az egykori pesti srácok vagányságával mondjuk: egyetlen politikai prostituált se csodálkozzék, ha szájra veszik, kifütyülik, izélgetik. Nem Mécs Imre volt akkor jelen a temetőben, hanem amit képviselt, amire nincs mentség, amire kevés a füttyszó. A nagy átverés pártja imádja a logókat. Mécs Imre ötvenhatos halálraítélt is, az idők folyamán, szimpla logóvá silányult, akár Kuncze kunos bajusza, Magyar Bálint szakértelme. Szellemes ez, csak már nem vesszük be.
Jöhet a szelektív hallású és látású Nyilvánosság Klub, jöhet az amerikai „nyitott társadalom” fenyítése, jöhet a Tízentúliaktól az ötlettelen Szili Katalin, jöhet a Tégy a fütyülés ellen című liberális népmozgalom, jöhet Károlyi, a vörös gróf, jöhet a holtában szép Kossuth, jöhetnek az ortodox Sorosok, lelankadt, kipukkant már az egykori elnöki fütyülő. Pedig liberális barátaink mindenre képesek a hatalomért. Egy kis provokációra is. Leporolják Szabó Albert társutasait, bevágják a kettős mércét, lenyomják a szónoki pult alá az egykor, általuk felmagasztalt Dávid Ibolyát. Szégyellje magát… Hiteltelenek a sajtós fantomklub héjái. Még egy Roman Polanski-horrorba sem férnének bele. Ők – no comment – nem beszélnek Vastagh Pál istentagadó kinyilatkoztatása kapcsán (köztisztviselők esküje), nem reagálnak a Heti Hetesből Havas hamvas zsidózására, Friderikusz intellektuálisan csücsörített csőcselékezésére, a Beszélő miniszterelnökünket minősítő „politikai gecizmusára”, a Magyar Hírlap a kormányfőt likvidálásra felszólító cikkére, az Orbán család apai anyázására, a miniszterelnök sportstadionbéli kifütyülésére, a Princz által VIP-hitellel kitartottakra, az MTV–MR 1994-es megszállására, az újságírók kiebrudalására, a Pesti Hírlap és az Új Magyarország ellehetetlenítésére, a Demokrata című folyóirat terrorista szétverésére. Sorolhatnánk még, de nincs mit hozzátennünk. Szétmálló párt, áfaképes hírvivői. A kisbíró egykor legalább a dobját verte. Ők a mai közéletet.
Csattog a tam-tam, de senki sem figyel. Egyedül Erős Ferenc szociálpszichológus és megélhetési antifasiszta a Népszabadságból. Szerinte itt előre megtervezett, szándékos történések voltak, sőt, előre fel is készítették a csoportosan fütyülőket. (Bizonyára a külföldön élő Hacki Tamás.) Az interjú szerint a mai magyar társadalmat áthatja az idegengyűlölet, az antiszemitizmus, a cigányellenesség, a homofóbia, a drogosok kiközösítése. Mondja mindezt egy arab- és afgánbarát. Régi lemez! Védekezik a társadalom, a hétszázát! Micsoda dolog ez? Tessék lapítani.
De nem. Jönnek a választások. Ezt csak a Fidesz veszítheti el. Síbolással, parasztalázással, afrikai nővérekkel. Fütyüléssel nem! Ezt egy életre megtanultuk. Mécs Imrével legutóbb az ATV csatornán szólalkoztam össze. Szóvá tettem önkoszorúzásait, a szerénység hiányát, a visszafogott mértéktartást, a pufajkás, illetlen menetelést. Félresikerült beszélgetés volt, nem értettük egymás szavát, elmentünk egymás mellett. Később telefonon felhívott, és gyalázta Orbán Viktort. Azt mondtam, félreért, nem vagyok párttag, csak egyszerű magyar, aki nem hagyja bántani választott vezetőit. Akkor, ott eszembe jutott 1993 ősze. A Parlament mellett laktam családommal a hetedik albérletemben. Barátaim szóltak, úgy hallották, kitüntettek. Telefonáltam, s valóban hetekkel előbb, az elsők között nekem ajándékozták a Nagy Imre-emlékplakettet. Jóval a hivatalos ünnepség után, az Országház félhomályos kapujában egy Göncz-vitéztől, aláírás ellenében, titokban átvehettem első – azóta is egyetlen – kitüntetésemet. Megalázó volt, de legalább nem kellett lecserélnem érettségiöltönyömet. Akkor nem fütyörészett senki.
Most, a felháborodott tiltakozások során látom, hogy ezzel a díjjal kikkel kerültem egy fedél alá. Nem vagyok már naiv fiatal, nem szeretnék rossz, balliberális társaságba keveredni. Ezért a nyilvánosság eszközeivel szeretném a tisztelt kuratóriumot megkérni, vonja vissza méltató díjazásom odaítélését. Nem vagyok méltó rá. Sem születésem, sem rátermettségem okán. A csőcselékhez tartozom. A megaláztatottakhoz, a kirekesztettekhez, a megtiportakhoz, a titokban, csendben főhajtókhoz, a békületlen lelkületű nyomorultakhoz. Engem ugyan nem akasztottak fel, de máig érzem a hurok szorítását, a törvényszéki tekintetet, az elbukott szabadságharc keserűségét. Ne reménykedjenek, kedves elvtársak, mindezt a tapasztalást átadom gyermekeimnek. Tudják meg ők is, hol lakik a magyarok Istene…
Így hát ismételten kérem a nagyra becsült kuratóriumot, vegye vissza a nekem adományozott díszes érmét a hozzá tartozó emléklappal együtt. Nem kérek mást, mint egy félreeső csendes zugot, félhomályt. Az átvételi ív aláírásától eltekintek.
A szerző az Inconnu csoport tagja, egykori ellenzéki