Putyin–Bush-csúcstalálkozó a kandalló mellett

Mérföldkőnek bizonyulhatnak az elmúlt hetek fejleményei Oroszország és a Nyugat kapcsolatában. Putyin elnök külpolitikai lépéseit egész Amerika és Európa üdvözölte, és sokan már arról beszélnek, hogy Oroszország integrációja a nyugati világba drámaian felgyorsulhat. Az orosz elnöknek az elmúlt hetekben hozott döntései azonban nem élvezik az orosz elit osztatlan támogatását. Az ország nyugati integrációja valójában nem az amerikai–orosz csúcstalálkozókon fog eldőlni, hanem az orosz belpolitikában. A kérdés tehát, hogy mennyire képes Putyin uralni a belpolitikai helyzetet és keresztül vinni külpolitikáját az egyre növekvő ellenállással szemben.

Szeptember tizenegyedike óta Oroszország külpolitikája 180 fokos fordulatot vett, és Moszkva Amerika egyik egyes számú szövetségesévé vált a terrorizmus elleni háborúban. Putyin engedélyezte, hogy amerikai gépek az orosz légteret használják, és – példátlan módon – a tradicionálisan orosz befolyási övezetnek számító Közép-Ázsiába is beengedte az amerikai csapatokat. Egy ilyen lépés akár pár hónappal ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna. Ráadásul az orosz elnök más, korábban feszültségforrásnak számító kérdésekben is, mint a NATO-bővítés vagy a rakétapajzs, nyitottabbnak tűnik. Putyin azonban ennél is tovább ment és bejelentette, hogy bezárják a hidegháború egyik szimbólumának számító kubai orosz lehallgatóállomást, amit mind ez idáig Amerika elleni kémkedésre használtak. E lépések sorozata váltotta ki az Oroszország gyors nyugati integrálódásával kapcsolatos bizakodást az amerikai és az európai fővárosokban. Ez a hirtelen lelkesedés azonban elsiklik afelett, hogy Putyin elnök cselekedetei nem tükrözik az orosz elit és az orosz emberek akaratát. Így közel sem biztos, hogy az új orosz külpolitikai irányvonal tartóssá válik.
Putyin Nyugat- és elsősorban Amerika-barát külpolitikája ellenállást vált ki a katonai, gazdasági és politikai elit tagjai körében. A katonaság jelenlegi vezetése még a szovjet hadsereg doktrínáin nevelkedett. Ugyanígy a gazdasági és politikai elit tagjainak egy része is osztja a szovjet világképet és gondolkodást. Ezt az örökséget még tovább terheli, hogy a 90-es évek második felére komoly Amerika-ellenesség ütötte fel fejét az orosz elit köreiben. E nézet képviselői Amerikát vádolták és vádolják a 90-es években kialakult gazdasági káoszért, valamint az elveszett szuperhatalmi státusért. Ezért aztán az orosz elit egy jelentős része nem üdvözli Putyin kezdeményezését.
A tábornoki kar rossz szemmel nézi az amerikai csapatok tádzsikisztáni és üzbegisztáni jelenlétét. Ezen országok ugyanis korábban a Szovjetunió részei voltak, s annak összeomlása után is orosz érdekszférának számítottak. Ezt a tényt az is alátámasztja, hogy az amerikai katonai tervezők eredetileg nem is számoltak azzal a lehetőséggel, hogy tádzsik vagy üzbég légitámaszpontokat használhatnának az afganisztáni katonai akciók támogatására. Az orosz hadsereg vezetését különösen felháborította az a tény, hogy a közép-ázsiai amerikai jelenlétet nem az USA erőszakolta ki, hanem Putyin ajánlotta fel.
Oroszország nyugati integrációja negatívan érintheti az orosz hadiipart is. Putyin hatalomra kerülése óta Moszkva felélesztette kapcsolatait több, a Szovjetunióval korábban szövetséges országgal, hogy új piacot teremtsen az orosz fegyvereknek. Az orosz hadiipar ügyfelei között azonban több Amerikával ellenséges rezsim is van, például Észak-Korea, Irán vagy Irak. Oroszországnak előbb-utóbb meg kell szakítania kapcsolatait ezekkel az országokkal, ha a Nyugathoz kíván csatlakozni. Ez azonban komoly érvágást jelentene az orosz hadiiparnak. Nehezíti a problémát, hogy az orosz fegyverexport az össznemzeti export szintjén is jelentős. Ráadásul a fegyvergyártók érdekeit komoly erők védik a dumában, az orosz parlamentben.
A dumában balról és jobbról is támadják Putyint új külpolitikája miatt, sőt még a demokratikus erők is fenntartásukat hangoztatják. Zjuganov kommunista pártja és Zsirinovszkij szélsőjobboldali erői Amerikának történő behódolást látnak az elnök lépéseiben. Szerintük az USA csak játszik Oroszországgal és nem ad semmit az orosz engedményekért cserébe. A demokraták egy része pedig attól tart, hogy az orosz elnök a terrorizmus elleni háború égisze alatt csorbítani fogja a demokratikus szabadságjogokat Oroszországban. Bár az orosz közvélemény támogatja Putyint – az elnök népszerűsége még mindig 70 százalék körül mozog –, nem ért egyet Amerika afganisztáni háborújával. Az orosz lakosság már nem tart úgy Amerikától, mint pár éve, de még nem készült fel arra, hogy barátot lásson benne. Míg 1999-ben a lakosság 48 százaléka tekintette az USA-t Oroszország legkomolyabb külső ellenségének, addig ma már csak 13 százalékuk van ezen a véleményen. Ennek ellenére az oroszok 47 százaléka úgy gondolja, hogy Oroszországnak semlegesnek kellene maradnia az USA afganisztáni háborújában, azaz a közvélemény mintegy fele Putyinnál óvatosabb lenne.
Stabil személyes népszerűsége azonban erős hátteret biztosít Putyinnak ahhoz, hogy megpróbálja az elit ellenállását megtörni. Az orosz elnök nyíltan a tábornoki kar ellen lépett október végén, amikor a csecsen konfliktus tárgyalásos úton történő rendezésére tett javaslatot. Putyin annak ellenére kezdeményezte a tárgyalásokat a csecsen vezetéssel, hogy szeptember tizenegyedike után Amerika valószínűleg szemet hunyt volna az újabb csecsenföldi orosz atrocitások felett. Az orosz lépés hátterében két felismerés húzódik meg. Egyrészt Putyin megértette, hogy az orosz hadsereg képtelen a háború megnyerésére. Másrészt az orosz elnök rájött arra, hogy a csecsenföldi iszlám fundamentalisták ellen úgy lehet a legjobban küzdeni, ha Moszkva kiegyezik a csecsen nemzeti ellenállókkal. A konfliktus tárgyalásos úton való rendezése azonban komoly presztízsveszteséget jelent a tiszti karnak, mert az a külvilág felé is nyilvánvalóvá teszi, hogy a hadműveletek nem érték el céljukat. Ráadásul az orosz katonaság számára a csecsen háború más okok miatt is fontos. Egyrészt a Csecsenföldön állomásozó tiszti kar illegális üzletek révén anyagilag is profitál a háborúból; másrészt, amíg a háború tart, addig eltolódik a régóta esedékes hadseregreform, ami pedig valószínűleg a jelenlegi vezetői gárda nyugdíjazásával járna.
Putyin szintén hadat üzent a politikai elit több vele szemben álló tagjának. Első lépésként vizsgálatot indított a vasútügyi miniszter ellen. Ezután az államügyészség nyomozást kezdeményezett a Rendkívüli Helyzetek Minisztériuma ellen is, ami miatt Szergej Sojgu miniszter kórházba távozott. Sojgu egyben Putyint az elnöki székbe juttató Egység Pártjának is vezetője, ezért esetleges eltávolítása mindenképpen jelentős esemény lenne. A Sajtóminisztérium elleni vizsgálódások pedig oda vezettek, hogy az orosz független sajtó elleni állami támadást levezényelő Lesin miniszter vakációra utazott. A kórházban vagy vakáción tartózkodó tisztviselők ugyanis nem távolíthatók el posztjukról. Putyin minden valószínűség szerint azért indította el a korrupció elleni harc ezen hullámát, hogy megakadályozzon bármilyen szervezett ellenállást Nyugat-barát külpolitikája ellen. Erre mutat az is, hogy a minisztériumok átvilágításának eredményei már hónapokkal ezelőtt elkészültek, de az ügyészség csak most mutatott érdeklődést irántuk.
Míg úgy tűnik, hogy Putyin szembeszáll a hadsereggel és politikai ellenfeleivel, addig egyelőre hagyja érvényesülni a hadiipar érdekeit, mert azok egybeesnek az orosz kincstár rövid távú érdekeivel. George W. Bush amerikai elnök és Tony Blair brit miniszterelnök tiltakozása ellenére Putyin a közeljövőben találkozni fog Szaddám Huszein iraki elnökkel. Ráadásul az orosz elnök lesz az Öböl-háború óta az első prominens államfő, aki találkozik Huszeinnel. A találkozó egyik célja további fegyverüzletek megkötése. Ugyan az iraki kapcsolat szálka Amerika szemében, Putyin azt egyelőre nem hajlandó feladni.
Az orosz elnök csak nagyon komoly belpolitikai küzdelmek árán valósíthatja meg külpolitikáját. Közvetlenül szeptember tizenegyedike után sokan úgy gondolták, hogy Oroszország azért segíti Amerikát a terrorizmus elleni háborúban, hogy szabad kezet kapjon csecsenföldi kampányában. Moszkva megkapta a szabad kezet, de nem élt vele, hanem tárgyalásos úton kívánja rendezni a konfliktust. Putyin ugyanis szemmel láthatóan megértette, hogy nem használhatja el a Nyugatnál szerzett tőkéjét a Kaukázusban, mert arra sokkal nagyobb szüksége lesz az orosz gazdaság megerősítéséhez, ami pedig elengedhetetlen a belpolitikai harcok megnyeréséhez. Nem Putyin azonban az első orosz vezető, aki Oroszországot a nyugati világba szeretné integrálni. Elődei azért bizonyultak sikertelennek, mert képtelenek voltak külpolitikájukat tartósan elfogadtatni belföldön. Ez Putyin számára is a legnagyobb kihívás.
A szerző a bostoni Fletcher School of Law and Diplomacy PhD hallgatója és a washingtoni Hudson Institute volt munkatársa