A jó ponzichterek magyarok akartak lenni, lehet, így tettek volna a szabadkai bunyevácok, a zombori sokácok, az ungvári rutének, nem beszélve Erdély nemzeteiről, ha lett volna, ki megkérdezi őket az önrendelkezés elve szellemében. E nyolcvan évvel ezelőtti nap még fájdalmasabban jelzi azt az elvett esélyt, amely sosem adatik meg újra. Ezen a napon, amikor a Trianonban aláírt, a magyar törvényhozás által az 1921. évi XXXIII. törvénnyel kihirdetett békeszerződés de facto is életbe lépett, ekkor lett vége az első háborúnak.
Ennek éppen nyolcvan esztendeje, az akkor született gyerekek ma tiszteletre méltó öreg emberek. Az idő, mely persze spirituális fogalom, könyörtelenül halad a maga útján, és a magyar társadalom 1945-ig hivatalos, azt követően pedig magánbeszélgetésekben megnyilvánuló szándéka, a trianoni határok megszüntetése nem teljesült, nem hiszem, hogy nagyot kockáztatnék, ha kijelentem, nem is fog. Bár ha Európa térképeit gyermekeink történelmi atlaszaiban évszázadokra visszamenően átlapozzuk, láthatjuk, hogy az országhatárok voltak a legmozgékonyabbak. Országok néha évszázadokra eltűntek majd, mint a búvópatak, felbukkantak, birodalmak nőttek ki és omlottak össze, semmi más nem volt stabil, mint a határok instabilitása. Ha rossz lapot kaptál és vesztettél, pár évtized vagy évszázad múlva módod nyílt újra beülni egy másik játszmába, és az újabb lapok most lehettek jobbak, s te mindent visszanyerhettél. Az utolsó parti, ahol nagyot lehetett nyerni és veszteni, a versailles-i békerendszer volt, ahol a mi lapjaink cviklik voltak, s ráment majdnem a teljes családi vagyon. Az 1947-es már csak emelt és helybenhagyott.
A világ errefelé nagyot változott, a ’47-es párizsival megerősített versailles-i békékkel létrehozott államok a szocialista, bolsevista kísérlet végső kudarcával szétestek, Magyarország, Csehország, Lengyelország a NATO tagja lett, de a határok nem változtak, s nincs az a nagy- vagy kishatalom, amelyik ezt felvetni is akarná. Megváltozott a politika természete, ma már Európában nem lehet országhatárokat adni-venni. Ennek sok oka van. Egyike, hogy azok a nagyhatalmak, amelyek a békeszerződéseket egykor kötötték, már nem nagyhatalmak. Még akkor sem, ha felfújt békához hasonlóan – mint a franciák – még mindig ezt a víziót hitetik el magukkal. A Szovjetunió megszűnt, Nagy-Britannia elvesztette a nagyságát adó gyarmatait, nemkülönben a gallok. Az olaszok sosem voltak azok, még akkor sem, amikor máig érthetetlenül Trianonban ekként tárgyaltak a sorsunkról. Japán valóban nagyhatalom, de nem politikai, hanem gazdasági értelemben. Politikailag egy valódi nagyhatalom maradt, az Amerikai Egyesült Államok, de ő épp most törölte meg a homlokát a Jugoszlávia szétesése folytán keletkezett háború nem könnyű befejezése után, ahol elég baja volt a határokkal, s már új kihívással, a terrorizmussal van elfoglalva.
Demokratikus elvek, nyers erő
Másik oka, hogy Európa a nemzetállami lét felől az integráció irányába halad. „A múltat végképp eltöröljük – énekelték 1918-ban az internacionalisták –, vagy ha nem, hát tévedtünk” – tette hozzá Karinthy a maga szarkazmusával, de most tényleg efelé haladunk. A la recherche de temps perdu? A múlt visszavétele nem lehetséges, meneküljünk előre. Ha az asszonynak szeretője van, s nem hajlandó a kapcsolatot megszakítani, akkor a bölcs férj felajánlja, éljenek csendes hármasban. A nem túl távoli jövőben – valamennyi szomszédunkkal együtt – tagjai leszünk az Európai Uniónak, a határok spiritualizálódnak, a gazdasági kapcsolatok át- meg átszövik az országokat. A világ amúgy is abba az irányba halad, hogy ilyen ódivatú szavak, mint nemzet, anyaföld, honfitárs, elfelejtődnek, s már csak olyan praktikus fogalmakat fogunk használni, mint vámmentes övezet, közös vállalat, adókedvezmény, multinacionalitás.
Romsics Ignác kitűnő könyvét, A trianoni békeszerződést olvastam. Tekintve, hogy a szerző nem, vagy csak nagyon óvatosan mond ítéletet, inkább csak bemutat és utal a tényekre, e könyv alkalmas olyan tanulságok levonására, melyeket a trianoni békefolyamat tartogat számunkra, s amelyek talán a jövőben is hasznosíthatók, de mindenképpen elgondolkodtatók. Azt már eddig is tudtuk, mert megtanultuk, hogy mindig a győztesnek van igaza, s természetesen azt is: a győztes mindent elvisz. Így volt ez évezredeken át, a különbség csupán annyi, hogy e század elején a felvilágosult és demokratikusan működő kormányok ezt a nyers elvet hangzatos jelszavakba csomagolták, mint az önrendelkezés elve meg az etnikai elv, de a végeredmény mégis ugyanaz lett. Ezek az elvek kifelé jól csengenek, de a valóságban, amikor alkalmazni kellett volna őket, kipukkadtak, s maradt a nyers erő. (Mint az 1949-es magyar alkotmány. De szép mondatok voltak abban a gyakorlat legkisebb próbája nélkül!)
Az etnikai elv ellenére színmagyar területeket adtak át éhes szomszédainknak a győztesek, mint a Csallóközt gazdasági megfontolásokra hivatkozva, mintha ez utóbbi überelné az előzőt? Az önrendelkezés elvének deklarálása ellenére csak egyetlen népszavazást tartottak, 1921. december 14-én Sopronban, de azt is csak azért engedték, mert itt két vesztes vitáját volt hivatva eldönteni, ahol győztes szembesült vesztessel, ott az önrendelkezés szóba sem került. Pedig, mint a soproni verdikt jelzi, még a német többségű terület is Magyarországhoz csatlakozott. Vajha máshol is lehetett volna gyakorolni az önrendelkezés jogát!? És az audiatur et altera pars elve, a hallgattassék meg a másik fél klaszszikus, évezredekre visszanyúló szabálya hová lett? 1919-ben úgy tárgyalták le a békeszerződést a győztesek, hogy a nagyhatalmak csak a szövetséges utódállamokat hallgatták meg, a magyarok 1920-ban már a letárgyalt és eldöntött anyagot kapták meg, erre mondjatok valamit, amely válasz akkor már semmit sem jelentett. Fait accompli volt ez a javából.
Külső országképünk, belső rombolás
De ne csak a győztesek hibáira vessük szemünket, hisz hajlamosak vagyunk más szemében a szálkát hamarabb észrevenni, mint magunkéban a gerendát. Romsics is kellő súllyal tárgyalja Seton-Watson szerepét, akinek a brit külügyminisztériumhoz fűződő befolyásos kapcsolatai oda vezettek, hogy Lloyd George miniszterelnök lojálisabb szándékai rendre megtörtek a külügy ellenállásán, mely élesen magyarellenes volt mindvégig a béketárgyalásokon. Seton-Watson 1905-ban azzal utazott Magyarországra, hogy a „Habsburg-monarchia az európai béke és egyensúly legértékesebb öszszetevője”. (Itt és most is R. I. jelzett könyvéből idézek.) Pár hónapos ittlét után véleménye anynyira megváltozott, hogy 1908-ban kiadott könyvében már így írt hazánkról: „Benyomásaim Magyarországról még kedvezőtlenebbek, mint valaha… Egész politikai életük korrupt és rohadt, és a magyar hegemónia épülete lassan, de biztosan összeomlóban van.” Gondoljuk el, hány taxishiéna, hány hamisan számlázó, majd a reklamáló vendéget megverő étteremtulajdonos van emögött? Hány olyan ellenzéki politikus, aki összetéveszti belpolitikai érdekeit a haza érdekével? Hány millió kenőpénz átadásáról tudott e skót úr állami megrendelések fejében? Miért, hogy nemzetpropagandánk évszázada is ilyen pocsék volt? Miért nem tudtunk mosolygós és szimpatikus arcot mutatni, amikor a nemzeti kisebbségeket érintő törvényeink nem voltak alábbvalók az utódállamok majdan kihirdetett és alkalmazott jogszabályainál? Miért, hogy 1906-ban, amikor már Budapest prosperáló világváros volt, az irodalom, a zene, a festészet és az építészet terén európai színvonalon álltunk, amikor tudományunk már Nobel-díjat kapott, amikor Wampetics étterme fogalom volt a ligetben, akkor hagytunk elmenni egy Scotus Viatort úgy, hogy majd másfél évtized múltán emiatt is elússzon az ország kétharmada? Miért jelenik meg manapság holland újságban éppen magyar rendőrök brutalitását ábrázoló reklám? Miért, hogy a szlovén tv éppen magyar rendőr rugdosását adja példának egy emberjogi szervezet megrendelésében? Miért, hogy négy tucat roma ma is országimázst tud rombolni Strasbourgban? Tanultunk mi száz év alatt valamit?
Vagy szembenéztünk azzal a ténnyel, melyről nemigen emlékeztek meg a történelemkönyvek, és nincs is benne a magyar köztudatban, hogy mi, magyarok 1918/19-ben nem akartuk és nem is védtük meg a hazát? A Károlyi-kormány első hadügyminisztere, a szocialista Linder Béla 1918 novemberében úgy nyilatkozott: „Nem kell hadsereg többé. Soha többé katonát nem akarok látni!” Ez a Linder volt az, aki majd 1921 augusztusában Pécs polgármestereként (ezeknek a pécsieknek úgy tűnik, azóta sincs mindig szerencséjük a polgármestereikkel) kikiáltotta a Baranya–Bajai–Szerb–Magyar Köztársaságot, és egyben a délszláv állam védnöksége alá helyezte azt, magyarul: elárulta a hazát.
1918. november végéig 700 ezer, december közepéig 1,2 millió katona szerelt le a Károlyi-kormány rendeletére. Akkor, amikor novemberben a szerb csapatok átlépték a magyar határt, és elfoglalták azt a jelentős déli területet, melyet csak az antant fellépésére ürítettek ki 1921 augusztusában. Ugyanakkor a román csapatok decemberben benyomultak Erdélybe, majd április végéig a Tisza vonaláig jutottak. Ugyanígy jártak el a csehszlovákok északon. Magyarországon 1918 novemberében 22 000, majd december elején 38 000 volt a hadsereg létszáma. A hadsereg harcértékére jellemző, hogy a cseh frontra vezényelt magyar „csapatok egy része ugyanis néhány nap után elhagyta kijelölt állását, visszavonult, sőt egyik-másik alakulat … lerészegedve randalírozásba kezdett”. A Károlyi-kormány behívási parancsának a katonakötelesek jó része egyáltalán nem engedelmeskedett, még az is felvetődött, hogy minden önkéntesnek tíz hold földet adjon a kormány, de ezt a szocdem kormánytagok élesen ellenezték. Az 1919. áprilisi román offenzíva megindulásakor még mindig csak 55-60 ezer fős a magyar haderő. A Stromfeld-féle északi támadás során is a toborzott munkásezredek tagjai „közül sokan egyszerűen vonatra ültek és hazautaztak”. A sorozóbizottságok elől a fiatalok elmenekültek, „különösen a Duna–Tisza közti parasztok…, akik éppen aratásra készültek”.
Akárcsak Mohács előtt a nemesség, most a köznép is megtagadta a haza védelmét. Persze fontos a búza, talán nincs is fontosabb nála, csak egy, és ez a haza. A magyar ember, amikor kellett volna, nem állt a haza védelmére, s ez még akkor is szégyen és gyalázat, ha négy éve már háború volt (de az volt a román, szerb és szlovák bakáknak is), ha a Károlyi-, majd a Kun Béla-féle kormány anarchiába vitte az országot, s ahol a sorozás megtagadása ellen nincs szankció, ott könnyű eltűnni, de hallott már a történelem sorkatonáról, aki vonatra ült és hazautazott? Mit ért hát a századforduló iskolai és családi nevelése, ha a magyar ember az első alkalommal – amikor ezért nem járt főbelövés – inkább eltűnt, mintsem a hazát védje? Már a Kossuth-nóta is jelzi: „Ha még egyszer azt üzeni…”, hogy egy hívás már akkor sem volt elég. Nézzünk szembe a múltunkkal, különösen, mert látható, hogy a kedvezőtlen békefeltételek minden esetben a katonai status quo által determináltattak, s a román, cseh okkupációk folytán megerősített követeléseket mindenkor teljesítette a párizsi szakértői bizottság. A katonai erő mindig és mindenhol a békekötés legmeghatározóbb eleme – lásd a burgenlandi megoldást, amikor épp magyar szabadcsapatok ausztriai jelenléte hozta meg a soproni népszavazás elrendelését.
A vesztestől még a másik vesztes is elvett
Nem lehet említetlenül hagyni Károlyi Mihály és a Károlyi-kormány szerepét, nem kevésbé Kun Béla tanácsköztársaságának jelenlétét a békefolyamatban. Károlyi az antantra játszott, egykori kapcsolataira bízva, hogy Habsburg-ellenessége és katonai konfrontációt kerülő, az országot az éhes szomszédoknak önként átengedő (lásd Linder) magatartása majd az antantot jobb belátásra bírja. Ez politikai rövidlátás volt. A nemzeti hadsereg leszerelése, az ország védekezésre képtelenné tétele több mint bűn, súlyos hiba. Hiába kiváló művészi alkotás Varga Imre Károlyi-szobra ott a parlament mellett, csak el kellene gondolkodni Károlyi szerepéről a magyar történelemben. Példa ő és minta, akinek szobrot állít a nemzet? És a „dicsőséges” tanácsköztársaság? Romsics szerint emiatt külön büntetést nem kaptunk a békekonferenciától, erre utaló kijelentéseket „sem a magyar, sem a külföldi szakirodalmakban és levéltárakban nem találunk”. Ennek némileg ellentmond, hogy Renner osztrák elnök erre hivatkozva indította be a burgenlandi volt magyar területek megszerzését, melyre vesztes állam vezetőjeként nagy illúziói nem lehettek, olyan vak tyúk is talál szemet alapon, s mégis az antant hajlott az igény teljesítésére. Így történt meg az a hihetetlen tény, hogy a vesztestől még egy vesztes is elvett több mint 4000 négyzetkilométert. Amúgy sem hiszem, hogy Párizsban rajongtak volna azért az ötletért, amely a sikeres északi hadjárat alapját képezte, tudniillik Kun Béla így akart összeköttetést teremteni a Kárpátokban az ukrán Vörös Hadsereggel. S igaztalanok lennénk a harcolni nem akaró magyarokkal szemben, ha nem vennénk figyelembe a Károlyi- és a tanácskormány szerepét az ország anarchiába taszításában, a lelkek elkeseredésében. Különösen nem hagyható figyelmen kívül a szociáldemokraták felelőssége, akár a Károlyi-kormányban, akár a kommunistákkal a hatalom összeszűrésében és kivitelezésében. Az egykori hazai szociáldemokrácia és a magukat az ő utódaiknak vallók is adósak még a reális szembenézéssel.
Sokféle tanulsága van hát ennek a nyolcvanéves évfordulónak. Javaslom, olvassa el, aki teheti Romsics rövid és okos könyvét, és gondolkodjon el a múltról a jelen és a jövő jobb megértése végett. Nem lesz haszontalan, bár Máraival vallhatjuk, aki 1946-ban írta naplójába: „Számomra Trianon trauma volt; fél életen át kínlódtam vele. Már nem az. Az igazi trauma számomra nem az a Magyarország, amely elveszett, hanem az, amely megmaradt.”
De ez már egy másik történet.
A szerző ügyvéd, a Nemzeti Kör tagja
origo.hu
Orbán Viktor: Néhány lángos és tasli leesett
