A lex Répássy alkotmányos reparációja

A lex Répássy néven ismertté vált, a válaszadásra és közérdekű bírságra vonatkozó önálló képviselői indítványt a teljes parlamenti ellenzék egységesen ellenezte. Élvezte ebben e pártokhoz közel álló sajtó lelkes támogatását. Érdeklődésemet már a törvényhozási előzménynek tekinthető lex Pokol is felkeltette. E tárgyban A válaszadás lehetősége címen (Magyar Nemzet, 2001. február 5.) megjelent dolgozatomban alkotmányos aggályaimat nem titkoltam.
A lex Répássy tárgyában Sajtó-helyreigazítás, válaszadás és közérdekű célra fordítható bírság címen újonnan megírt cikkemet (MN, 2001. április 3.) azzal kezdtem, hogy – a sajtótörvényben foglaltakra tekintettel – miért találom szerencsésebbnek az újabb megoldást Pokol Béla javaslatával szemben. Viszont hangot adtam annak az aggályomnak, hogy a válaszadás fogalma és annak korlátai ismeretlenek. A parttalan terjedelemben előterjesztett válaszadás lehetősége fenyegeti a sajtó- és – ezen belül – a szerkesztési szabadságot. A válaszadásra való kötelezés helyett – a sajtótörvény által biztosított lehetőségeket kihasználva – a sajtó-helyreigazítási eljárásnak a tágításában ismertem fel a megfelelő megoldást.
Nem csodálkoztam azon, hogy a köztársasági elnök nem írta alá a törvényt, hanem azt az Alkotmánybíróságnak küldte meg véleményezésre. Obsitos tüzérként azon sem csodálkoztam, hogy az Alkotmánybíróság Borbála-napi ajándékként kihirdetett határozatában megállapította, hogy alkotmányellenes a válaszadás jogának az újonnan elfogadott törvényben meghatározott szabályozási módja. Azon viszont csodálkoztam, hogy ugyanezt nem állapította meg azzal kapcsolatban, hogy a törvényhozó elmulasztotta a közérdek céljára fordítható bírság felső határának a megállapítását, viszont annak kiszabását a bíróság számára kötelezővé tette.
A Népszabadság, a Magyar Hírlap és a Népszava december 5-én már a címlapon, jelentős terjedelemben számolt be az Alkotmánybíróság határozatáról. Mindhárom országos napilap cikkeket is közöl, amelyek az Alkotmánybíróság határozatának értelmezésére tesznek kísérletet, és azt vegyes érzelmekkel kommentálják. Úgy látszik, Kenedi János, a Nyilvánosság Klub ügyvivője megirigyelte tudós kollégámat, akit a Magyar Hírlap ugyanezen száma első helyen jelöl – mint a jogállam védőjét – az év emberének. Kenedi János orcája ugyan nem amiatt pirul, hogy az ügyészség vagy a bíróság politikai befolyás alá került, hanem azért, mert szerinte az Alkotmánybíróság került „felemás döntésével” ilyen helyzetbe. Pedig az Alkotmánybíróság határozatának köszönheti, hogy lejbzsurnálját nem kötelezik válaszadásra a jövőben sem hasonló, valamely személy vagy testület emberi méltóságát vagy jó hírnevét sértő vélemény vagy értékelés közzététele miatt. A Magyar Nemzet Lex Répássy: alkotmányos kifogás cím alatt mérsékelt terjedelemben tudósít a határozatról. Elemezzük most már mi is a határozat indoklását, és vonjuk le annak tanulságait!
A rituális bevezetés (a köztársasági elnök indítványának, majd az alkotmány megfelelő rendelkezéseinek ismertetése) után az igen terjedelmes II. fejezet előrebocsátja, hogy alapvető jogokat csak törvény korlátozhat, ha erre nemcsak szükség van, hanem a korlátozással elérni kívánt cél fontossága és az okozott sérelem súlya összhangban van egymással. Az emberi méltóság, becsület, jó hírnév az értékítéletben megnyilvánuló véleménynyilvánítási és a sajtószabadság korlátja lehet. Ezt a kérdést vizsgálja az Alkotmánybíróság igen hosszasan, a nemzetközi kötelezettségek kimeríthetetlen tárházából bőségesen idézve. Nem elégszik meg annak vizsgálatával, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága és Bizottsága, továbbá a strasbourgi bíróság gyakorlata milyen hatással volt az Alkotmánybíróság gyakorlatára. Igénybe veszi a francia, a spanyol, a német és a svájci jog tapasztalatait is a válaszadási jog általános megítéléséhez. Még az emberi jogok 1969. évi amerikai egyezményét és precedens jogként az Egyesült Államok legfelső bíróságának két ellentétes ítéletét is idézi. (Kontinentális jogunk a római jogra épült, ezért a kevesebb elvont eszmét követő common law számunkra idegen. Ezért az ilyen idézet még a jogban némi jártassággal bíró olvasónak sem teszi meggyőzőbbé az indoklást.)
A válaszadás szabályai sajátosságainak a felsorolása közben megtudjuk azt is, hogy a törvényhozó a közérdekű célra fordítható bírság kötelező kiszabását többletszankcióként írja elő. Ez a szabály nem határozza meg a jog gyakorlásának a korlátait, és egyidejűleg kötelezően alkalmazandó bírságot ír elő, olyan mértékben korlátozza a sajtó-, valamint közvetetten a véleménynyilvánítás szabadságát, amit nem indokol az emberi méltóság és a jó hírnév védelme. Ezért az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy alkotmányellenes a válaszadás jogának az újonnan meghatározott szabályozási módja.
A döntéssel érdemben egyetértek. Sajnálatos azonban, hogy – talán az európai, sőt amerikai forrásanyag igen széles körű feltárása és ismertetése miatt – az Alkotmánybíróság nem szentel kellő figyelmet a hazai jognak. Így említést sem tesz a sajtótörvényről. Holott például A polgári törvénykönyv magyarázata Bp., 1998 című kommentár a sajtó tevékenységéről szóló fejezetének már az első bekezdésében indokoltan és kellő hangsúllyal felhívja ennek szükségességére a jogalkalmazó figyelmét (210. oldal, 3. bekezdés). A sajtó-helyreigazítási eljárás sajátos szabályai között a Polgári perrendtartás 343. paragrafus (2) bekezdése pedig kimondja: „A sajtó-helyreigazításra irányuló keresetet más keresettel összekapcsolni vagy egyesíteni nem lehet.” Dr. Petrik Ferenc Polgári eljárásjog. Kommentár a gyakorlat számára című kézikönyve pedig a bírói gyakorlatra hivatkozik, amely szerint: „Ez a kérdés különösen akkor szokott felmerülni, ha a felperes a helyreigazításra irányuló igényét kártérítési követeléssel kapcsolja össze” (752. oldal 4. bekezdés). A sok-sok idegen fától nem látjuk tehát a hazai erdőt. Ezért a határozat indoklása legalábbis félreérthető (ha nem éppen félrevezető) akkor, amikor a válaszadás jogintézményének alkotmányellenességét indokolva két helyütt is úgy hivatkozik a közérdekű célra fordítható bírság új szabályozására, mintha bizonyos többletszankcióként erre a válaszadásra kötelezés sajátos eljárási szabályai között is sor kerülhetne. Groteszk helyzet az is, hogy – mivel a köztársasági elnök e tekintetben nem indítványozott vizsgálatot – hatályba lépett a Polgári perrendtartás 346/A paragrafusa, amely szerint: a (nem létező) válaszadás-közlési eljárásra megfelelően alkalmazni kell a sajtó-helyreigazítási eljárás szabályait.
A Polgári perrendtartás 84. paragrafusának (2) bekezdése alapján kiszabható közérdekű bírság felső határát a sajtótörvény 1990. évi novellája 500 ezer forintban határozta meg. A médiatörvény azonban ezt az alkotmányos garanciát retrográd módon hatályon kívül helyezte. (Erről a jogtörténeti előzményről az Alkotmánybíróság bizonyára azért nem ejt szót, mert tömörségre törekedett.) A bekezdés második és harmadik mondatát már a lex Répássy 2. paragrafusa iktatta be a szövegbe. A köztársasági elnök indítványa csak az utolsó mondatra vonatkozott. Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság csak ezt vizsgálta, de annak az alkotmánysértő voltát nem találta megállapíthatónak. Pedig alighanem azoknak az alkotmánybíráknak van igazuk, akik ezzel ellentétes különvéleményüket közhírré tették. Nem kívánom az olvasót untatni azzal, hogy miért remélhető az utólagos normakontrolltól – az alkotmánysértés megállapítása miatt – akár a teljes bekezdés megsemmisítése. Végezve inkább az egész estét kitöltő indoklás elemzésével, befejezésként csupán annyit: kevesebb több lett volna.

A szerző ny. ügyvéd