A katonai eredmények kétségkívül látványosak, de nem mondhatjuk még, hogy itt a játszma vége. Még ha a szövetség az egész ország felett át is veszi a hatalmat, és erőszakkal meg is tartja azt, továbbra is nyitva marad a politikai legitimáció kérdése, valamint az államszerkezet olyan formájáé, amely képes a terrorizmussal szembenálló országok közösségéhez kapcsolni Afganisztánt. A folyamat elkezdődött, bár a média hírt adott a múlt héten arról, hogy az Afganisztán jövőjéről Petersbergben folytatott tárgyalásról távozott a pastu küldöttek egyike, mert úgy érezte, népcsoportja nincs kellő számban képviselve a résztvevők között. Minthogy a küldött csupán egy nemzetiség delegátusa volt, baljós jel ez a jövőre nézvést. A pamíritól a nurisztániig Afganisztán több mint tíz nemzeti kisebbség otthona, s némelyikük a változatlanul fennálló törzsi hagyományok következtében több politikai csoportra oszlik. Gondoljuk meg, milyen nehéz a magyar Országgyűlésnek egyezségre jutnia a hatpárti rendszerben; az afgán kormányalakításnál sokkal több csoport vetekszik a hatalmi pozícióért a polgárháború következtében évek alatt szétzilált államban. Tegyük mindehhez hozzá a diaszpóra, a száműzött király és köre, valamint a közelmúltban főként gazdasági okokból hazáját elhagyni kényszerülő több mint négymilliós afgán közösség politikailag aktív tagjainak érdekeit. Kibogozható ez a szövevény?
Amennyiben a Nyugat gyakorlatilag megoldotta a katonai helyzetet, segítenie kell az ország hosszú távú politikai problémáinak kezelésében is. Sajnos azonban a múltban a Nyugat korántsem szerepelt „okosan” ilyen téren. Saját régiónkból – ahová vissza-visszajár Trianon és Jalta szomorú kísértete – nézve jól látható, hogy ha nem volt előzetesen a háttér minimális ismeretének birtokában, úgy új politikai realitás megalkotására se volt képes. Világos, hogy ha a CIA csődött mondott a szeptember 11-ét megelőző, arra vonatkozó hírszerzői anyag szűrésének terén, akkor az Egyesült Államok vajmi kevéssé képes az iszlám fundamentalistákat, s a szélesebb muzulmán világot megérteni. Ez persze nem meglepő. Az elmúlt fél évszázadban – amely az USA történelmének tetemes szakasza – az amerikai nemzetnek és szövetségeseinek létét egy olyan ellenféllel történő versengés határozta meg, amely merőben különbözött a jelenlegiektől. Kulturális szinten, valamint politikai tudás és intelligencia terén a hidegháború „könnyű kis gyakorlatnak” bizonyult. A fehérbőrű ellenfél kultúrája, akárcsak a Nyugaté, a keresztény valláson alapult, legyen bár ez az orosz ortodox változat. Hatalmi központját a Kreml és a Ljubljanka képezte. A Nyugatnak pedig rendelkezésére állt a szakmai hozzáértés, valamint a kultúrával kapcsolatos és nyelvi tudás, amely lehetővé tette, hogy beleférkőzzék az ellenség koponyájába. Ez a szaktudás alakította ki idővel a szovjetológia új tudományágát. 1991-re mind a CIA, mind a State Department számos munkatársa vált híressé, mert a Vörös Medvével kapcsolatos tudása megalapozta nevét. Mindössze tíz év telt el, amióta feloszlatta önmagát a Nyugatnak ez az ellensége, ez pedig a történelem, sőt pusztán a kormányzási és intézményi reformok léptékével mérve igen rövid időszak. Semmiképp sem mondhatjuk, hogy az egykori szovjetológusok helyett most megjelentek a farszi nyelven jól beszélők vagy a képzett arabisták. A nyugati világ és nemzetközi intézményei nem bővelkednek az iszlám hátterének apró részleteit jól ismerő, Közép-Ázsia rejtélyeit megfejteni képes és a mozlim fundamentalizmushoz értő szakemberekben.
Következésképpen lehet tehát a Nyugat közbelépése a „vak vezet világtalant” esete. Milyen forgatókönyvek képezhetik valójában a tárgyalások alapját Németországban, az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában? Számolhatunk-e egy megtervezett Afganisztánnal mint a Nyugat partnerével, amely fellép a vallási fundamentalizmus és a terrorizmus ellen? Még ha önmagukban esetleg elérhetőnek tűnnek is ezek az elvárások, érintetlen marad egy kevéssé említett, de annál jelentőségteljesebb kérdéskör, amely az egész régió jövője szempontjából lényeges. Ez pedig az ópium- és herointermelés és -kereskedelem.
Bár pontos adatok nem nyerhetők semmilyen forrásból, ki lehet jelenteni, hogy Afganisztán jelenleg élen jár, vagy legalábbis a második a világ ópium- és herointermelésében. Minthogy ez a helyzet pedig régiószerte hatást gyakorolhat majd a stabilitásra és a terrorizmus elleni küzdelemre, a tényeket két fő okból nem kezelhetjük elszigetelten.
Az első ezek közül az a fontos szerep, amelyet a kábítószer-kereskedelem játszik a népesség nagy részének, teljes törzseknek a gazdasági létében, míg a második ok a drogtermelők és a terroristák között – nem csupán Afganisztánban kialakult – „szimbiózis” jellegű kapcsolat. Mára már jól ismert a képlet: a vakbuzgó biztonsági erőkkel, a bandita csoportokkal és saját vetélytársaikkal szemben a kábítószer-termelők védelmére szorulnak. A hetvenes, nyolcvanas években például a latin-amerikai drogbárók és kartellek ráeszméltek annak lehetőségére, hogy az országaikban – mint Kolumbiában – politikai célokkal háborút folytató fegyveres gerillabandáktól támogatást kaphatnak. Az elkövetkező évek folyamán a terrorizmus és a kábítószer-kereskedelem útjai, módjai fokozatosan összefonódtak, mígnem behálózták a világot. Bár az Afgán Iszlám Köztársaság valaha élesen ellenezte az ópiumipart, bebizonyosodott, hogy a szükség nincs tekintettel a még oly fennen hirdetett etikai, erkölcsi megfontolásokra sem. Amint egyre költségesebbé vált a mudzsahedeknek a Szovjetunió ellen folytatott háborúja, hogy 1989-ben belháborúba torkolljon, amelynek következtében az USA megvonta pénzügyi támogatását, nem maradt más hátra, mint ismét az ópiumtermelésben keresni a kiutat, a konfliktus finanszírozására. Oszama bin Ladenre és szaúd-arábiai, majd szudáni kiutasítására volt szükség ahhoz, hogy színre lépjen a főszereplő, aki sohasem látott csúcsokra volt képes felpumpáltatni az ópiumból nyert profitot, hogy azután ne csak a polgárháborúra fordítsa azt, hanem az Egyesült Államok ellen folytatott saját személyes küzdelmének céljaira is. Ne felejtsük el, hogy milliomos családja már 1992-ben kitagadta őt, s azóta más pénzforráshoz kényszerült folyamodni.
A kihívásnak tehát több arculata is van. Békét kell teremteni és fenn kell azt tartani Afganisztánban, az USA-nak és a Nyugatnak pedig intenzíven kutatnia kell a mozlim kultúrát és Közép-Ázsia történelmi és etnikai múltját. A legkihívóbb feladat azonban talán: biztosítani, hogy végeszakadjon a halálos körforgásnak, amellyel a nyereséges kábítószer-kereskedelem világszerte finanszírozza a terrorizmust. Bár legcsekélyebb mértékben sem tartom magam közgazdásznak, mégis értem a kereslet és kínálat alaptörvényeit. Az Afganisztánban begyűjtött ópiumnak csupán töredéke kerül a belföldi fogyasztókhoz. Legnagyobb részét a világpiacon értékesítik, amelynek legfontosabb területe a „civilizált” Nyugat, s azon belül elsősorban az USA. Ilyen arányú keresletet nem szüntetne meg az afgán pipacsföldeknek akár a porrá-bombázása sem. Az alternatív források már várakoznak, s bárhol legyenek is, a benszülött terrorista csoportokkal kialakuló szimbiózisnak épp olyan termékeny területévé válhatnak, mint Afganisztán volt.
Ha tehát el akarjuk érni, hogy afgán terroristák ne fenyegessék többé a civilizált világot, vagy leglalábbis ne jelentsenek számára problémát, a Nyugat vezető államainak két feladatot kell teljesíteniük. Először is a regionális szereplő bölcs körültekintésével kell fellépniük, oly érzékeny módon rátapintva az iszlám érdekeire, ahogyan ezt csak mozlimok tennék. Másodsorban pedig ahhoz, hogy véglegesen meggyengítsék az új al-Kaidák gazdasági erejét, és csökkentsék az általuk okozható veszélyek lehetőségét, komoly sebeket kell ejteniük a nemzeközi kábítószer-kereskedelem védelmi rendszerén és piacán, amelyet a Nyugat dekadenciája és drogfüggősége éltet. Bár az első feladat önmagában is súlyos, a második felülmúlja azt.
A szerző terrorizmus-kutató, biztonságpolitikai szakértő
origo.hu
Orbán Viktor: Néhány lángos és tasli leesett
