Egy elmeorvosi konferenciának a szorongás és a félelem volt a tárgya, amelyet a hajdanvolt Nyugat-Németországban rendeztek. A vita során felszólalt egy évtizedek óta Nyugaton élő, egyiptomi származású pszichiáter, és a következőket mondta: „Itt, a gazdag Nyugaton intézmények és szervezetek sokasága gondoskodik arról, hogy az emberek biztonságban érezzék magukat, védőpajzsként hárítva el a rájuk leselkedő veszélyeket és kockázatokat. Mégis, ennyi szorongó emberrel, mint itt Németországban, még nem találkoztam. Szülőföldemen az emberek fele ma még nem tudja, lesz-e mit ennie holnap. Honfitársaim mégsem szoronganak.”
Valóban, régi tapasztalat, hogy amikor az ember biológiai léte forog kockán, irracionális félelemnek (szorongásnak) nincs helye. A neurózis (a szorongás beteges formája) nem a hadifogolytáborok, gulágok, lágerek betegsége. Az állatvilággal közös ösztöneink sorában a létfenntartást szolgáló hajtóerők (táplálkozás kényszere, elemi létfeltételek szükségletei) után a biztonságra való törekvés cselekedeteink legfontosabb mozgatórugója.
A létfenntartással (és ami ennek része: a fajfenntartással) kapcsolatos emberi szükségletek kielégítéséről a modern társadalmak hatalmas termelő és szolgáltató szervezetei gondoskodnak. Sőt, az újkor hajnala óta a javakat előállító gépezet termelési rendre meghaladja a mindenkori szükségletet. Új szervezetek alakultak ki, amelyek az emberekben új szükségleteket gerjesztenek, hogy azokat újabb termékekkel lehessen kielégíteni. A fogyasztói társadalom lélektani logikája a következő:
1. Kelts feszültséget, hiányérzetet az egyénben és a közösségekben.
2. Nevezz meg egy új, még kielégítetlen szükségletet, és a feszültséget vezesd erre vissza.
3. Nevezd meg, kínáld fel termékedet (szolgáltatásodat) a szükséglet feloldására.
4. Mutasd fel a feszültség oldódását, a fogyasztó örömét, „boldogságát” terméked fogyasztása kapcsán. A modern „fogyasztó” cselekedeteinek motivációs rendszere egyre inkább az így felépített műszükségletek uralma alá kerül. Így termelődik ki a reklámok által vezérelt „konzumidióta”.
Az ember fogyasztóiszükséglet-hordozó kapacitása azonban nem végtelen. A „jobb, mint a hagyományos mosóporok” logikájára épülő érvrendszer hozama egyre csökken. Az emberek figyelmének megragadására egyre nagyobb energiákat fordítanak, s az eredmény nemegyszer elenyészően csekély a ráfordításokhoz képest. Mi a helyzet az ember másik ősi ösztönével, a biztonságra való törekvéssel? Nem lehetne a biztonság utáni vágyat a fogyasztás növelésében érdekelt erők szolgálatába állítani? Dehogyisnem. Méghozzá rendkívül eredményesen. Csak kissé át kell írni az előbbi, 1–4. ponttal jelzett logikai lépéseket.
1. Kelts félelmet. (Túlozd el a kockázatot, mutasd be a kergemarhakórban összerogyó hatalmas állatot, ismételd el számtalanszor a New York-i tornyok tragédiáját, csinálj szórványosan előforduló betegségekből műmédia-járványt stb.)
2. Nevezd meg a félelmet indokló veszély forrását (terrorista, rabló, lépfene-baktérium, kergemarhakórt okozó prion, agyhártyagyulladást közvetítő kullancs, influenzavírus, parlagfű stb.).
3. Nevezd meg, kínáld fel termékedet, amely megvéd a veszélytől (FBI, hadsereg, rendőrség, gyógyszeripar, az orvostudomány valamely ága, biztosítás, mindenekfölött a mindenkor aktuális politikai vezetés stb.).
4. Mutasd fel a „terméked” által elért biztonság örömét.
Ahogy telítődnek a „létfenntartási” piac raktárai, úgy kerülnek előtérbe a szorongás keltésére alapozó roppant társadalmi-gazdasági-politikai érdekek. Egyre nagyobb szerepet játszik minden olyan intézmény, szervezet, szakma, amely valamiféle veszély elhárítására hivatott. A „minél több rabló, annál több pandúr” logikája megfordul. Nem az „ellenség” nagyságához mérjük a mozgásba lendült hadigépezet méreteit, hanem ez utóbbihoz konstruálunk méltó „ellenséget”. Nem a szorongás mértéke vezérli a biztonsági ipar sokféleségét, hanem ez utóbbi definiálja egyre árnyaltabban a biztosítható és biztosítandó kockázatok sokféleségét.
Így talán érthetőbb és más megvilágításba kerül az egyiptomi elmeorvos paradox tapasztalata is.
Hatalmas erők állnak a félelemkeltés szolgálatában. Igazi félelemiparról beszélhetünk. A félelemipar azonban nem elkülönült, nem önálló szervezet, iparág, szolgáltatás. Termelő, szolgáltató, fegyveres stb. szervezetekről van szó, amelyek felszínen megjelenő célja egészen más. Tevékenységük során azonban, kisebb-nagyobb részben a félelemipart művelik. A félelemipart nemegyszer ártalmatlan, sőt, emberbarát szervezetek, az emberi szenvedést enyhíteni hivatott intézmények vagy egyének hordozzák a vállukon.
A félelemipar a „nulla kockázat”, vagyis az abszolút biztonság hamis eszméjével igézi meg áldozatát. Ennek érdekében felnagyítja az alacsony kockázatú eseményeket, eltúlozza a tragédiákat, általánosítja az egyedi balszerencsét (például járványnak tüntet fel szórványosan mindig is előforduló megbetegedéseket). Abszolút biztonság azonban a biológiai lét síkján nem lehetséges (másutt sem). A való élet úgy viszonyul az abszolút biztonsághoz, mint hiperbola az aszimptotáihoz, amelyekhez (egyre nagyobb erőfeszítés árán) egyre közelebb kerülhet, de azokat soha el nem érheti. A kockázat egy bizonyos szintje alatt már nem éri meg az érte hozott áldozat. A nagy költséggel elérhető csekély többletbiztonság a félelemgyárak vastag aranytallérja.
A globális kommunikáció világában a félelemgyárak ipari parkjai hálózzák be a világot. Nincs szükség többé epidemiológiai vizsgálatokra ahhoz, hogy meggyőzzük (megrettentsük) a biztonsághajszolót valamely újabb veszély falra festésével. Megjelenik az a képernyőn, ahol a vizuális élmény szuggesztív erejénél fogva a kétfejű birka születése is napi eseménnyé válik.
A szorongásos és depressziós megbetegedések szaporodásáról tudósítanak a vizsgálatok, erről panaszkodnak a szakemberek (hacsak nem a félelemipar feketemunkásai). Nem beszélve a tengernyi szenvedésről, amit az irracionális félelmek előidéznek az egyénben és szerettei (még inkább nem szerettei) körében. Ha így megy tovább, a szúnyogirtó repülőgépek új feladatot kaphatnak: nyugtatószert permetezhetnek a nagyvárosok légterébe (egynémely félelemiparág nagyobb örömére).
– Miért nem vesz férjének marhahúst, hiszen annyira szereti. Nálunk nincs kergemarhakór – mondom egy betegemnek naiv módon.
– De hiszen láttam a tévében, amint összerogyott az a nagy tehén – volt a válasz.
A félelemiparnak olyan jól jött a szeptember 11-i szörnyűség, mint sírásónak a kolerajárvány. Nincs szükség többé költséges marketingstratégiára, sem drága PR-programokra. A Lockheed cég vezérkara örömujjongásban tört ki, amikor berobbant a hír, hogy ők nyerték el a csillagászati méretű hadi megrendelést. Pedig sírnunk kellett volna, hiszen mindezt hatezer ártatlan ember halála ellentételezi. Az események megsokszorozták a modern társadalmak félelmi indexét. Várható, hogy tovább szaporodik a kóros félelmekben szenvedők eddig is népes tábora. A félelemipar „melléktermékei”, a szorongók, a neurotikusok, a depressziósok még hosszabb sorban állnak majd a pszichiáterek ajtói előtt.
A szeptember 11-i események – bár méreteik és koreográfiájuk rendkívüli – történelmi szempontból korántsem egyedülállók. A farizeusok egy szélsőséges szektája (szikáriusok) Jézus idejében, vagy az aszasszinok (nevük eredete hasisevők) a keresztes hadjáratok idején hasonló indítékokból követték el öngyilkos merényleteiket (hogy a palesztin szélsőségesekről ne is beszéljünk). A világszínpadra kivetített horrorprodukciót a következmények teszik egyedivé. A világ legnagyobb hatalmának reagálása, amely méreteiben, totalitásában messze túldimenzionálja a kiváltó okok még oly szörnyű méreteit is. Megmozdul az elefánt méretű kolosszus, nyomában és mögötte felsorakoznak segítségül farkasok, sakálok, rókák. A világ hadigépezetének békeidőben soha nem látott koncentrációja indul a kinevezett ellenség (különben kecskepásztorok) leküzdésére.
Az ipari társadalmak nagy alrendszerei között erőátcsoportosulás megy végbe, a félelemipar törvényei szerint. Ennyiben lehetséges, hogy a világ szeptember 11. után más képet mutat, mint annakelőtte.
A félelemipar nagy játékosainak (fegyveres erők, egészségügy és egészségipar, biztosítási szolgáltatások stb.) és kisebb partnereiknek zenekarát a médiakarmester információs hálója fogja át és vezényli. Ez a hatalmas komplexum nem egyes hangszerei által, hanem egy szimfónia összhangzatával bűvöli el a hallgatót. Nem nyert érdekeket fogalmaz meg, hanem szimbólumok és metaforák bonyolult nyelvezetét használja. A küzdelem a „gonosz” ellen folyik a „végtelen igazság” nevében. A szinte vallásos nyelvezet később szelídül. A gonosz „terroristává” konkretizálódik, az „igazság” sem olyan végtelen már. Molnár Tamás filozófus gondolatát felhasználva (Magyar Nemzet, 2001. december 1.) a középkori filozófia nagy vitáját látjuk megelevenedni (a nominalisták és realisták vitája). A félelemipar felszínén eszmék, világnézetek, kultúrák csapnak össze (a „kultúra” szó itt a „vallás” eufémizmusa). Ugyanakkor (mint a keresztes hadjáratok idején is) a küzdelem nominalista síkra redukálódik. A XI–XIII. században a Szentföldnek a pogányoktól való visszahódítása érdekében keltek útra nagy hadak. Ugyanakkor e mozgalomban a korabeli nyugati, elsősorban frank társadalom belső problémái, a pápaság küzdelmei és politikai érdekei is megjelennek. A keresztes hadjáratok folyamán a társadalmak belső erőviszonyai átrendeződtek. (Nem véletlen, hogy valamelyik tálib szóvivő zsidók és „keresztesek” elleni harcról beszélt.) Annak idején keresztesek, lovagok, sok gyülevész földönfutó bandukolt kelet felé egy szent eszme, egy „realista” cél felé, de saját „nominalista” érdekeitől űzve-hajtva.
A mai „keresztes” repülőgép-anyahajók egy szent eszme (War against terror, terrorellenes háború), egy „realista” cél érdekében szelik a vizet keleti irányba, űzve-hajtva a félelemipar ugyancsak „nominalista” vak erői által egy háborúnak nevezett véres emberi játszmában.
A szerző egyetemi tanár, a Semmelweis Egyetem
Általános Orvostudományi Kar Pszichiátriai
és Pszichoterápiás Klinika igazgatója
origo.hu
Orbán Viktor: Néhány lángos és tasli leesett
