Lassú agónia, elvektől nagyon szabadon

Aki az elmúlt tizenkét évben egy kicsit is figyelt arra, hogy az SZDSZ milyen elveket hirdet, milyen normákat fogalmaz meg és milyen politikát gyakorol, az pontosan tudhatja, hogy e párt számára mit jelent a szabadelvűség: az elvek napi változtatásának szabadságát. Az SZDSZ mindig ezt a modellt valósította meg. Csak a tetszetős elvektől látászavarban szenvedő hívei nem vették ezt észre. Érthetően jólesett hinni abban, amit egy totális jelenlétű, folyamatos médiakampány sulykolt: hogy az emberi méltóság védelmét ez a párt már a pártállamban megkezdte, s félelem nélkül, cselekvő idealizmussal harcolt mindannyiunk jogaiért. Ha viszont valaki nem vakhitű SZDSZ-es, mást gondol erről.
Kezdetben volt: az érett Kádár-kor, nagyjából a hetvenes évek eleje. Az államrezon legfőbb problémája a szocialista bürokratizmus klasszikus kérdése lett: miként lehet úgy változtatni a dolgok menetén, hogy minden a régiben maradjon? Mindez erősen hatott azokra az ifjú értelmiségiekre, akik vigyázó szemüket már 1968-ban inkább Párizsra, mint Prágára vetették. Az ifjú értelmiség egy részének nem tetszett a művi úton előállított lumpenpolgárság, a közléspolitika, a szocialista realizmus hivatalos kánonja. A nyíltan nem megjeleníthető ellenzékiség megtalálta a maga közösségformáló feladatait. Volt táncházmozgalom, Erdély hátizsákos felfedezése.
A pártállam hivatalosságának ideológiáját tüntető autonómiával túllihegő ifjak akciójában azok jeleskedtek, akik – mint utóbb kiderült – később magukat tekintették demokratikus ellenzéknek. Akkor ugyan nem a diktatúrával, hanem a „nemzeti” ellenzékiséggel szemben határozták meg politikai identitásukat. A hatóságok azonban a balszéli ellenzékiséget sem szívelték, s e mozgolódásokat fölszámolták. A nem baloldali ellenzékiség nem jutott abba a helyzetbe, hogy tüntetést szervezhessen. A március 15-i összeverődések spontán jelenségként jöttek létre, s a rendfenntartók is ötletszerűen gyűjtöttek be és ítéltettek el elrettentés céljából néhányat közülük. A balos ellenállók és a hatalom viszonya más volt. Az elhárítás számára a baloldali elhajló ifjak „az ő kutyájuk kölykeinek” számítottak, messzebbre mehettek. Mértékadó személyiségeik háta mögött gyakorlatilag minden esetben ott volt valami hatalmi kapcsolat: exávós, belügyes, ezekkel egyenrangúan megbízható külkeres stb. háttér. Nekik eszükbe juthatott, hogy a III/III-asokkal tárgyalni is lehet… Sokan emlékezhetnek még arra botrányra, amelyet Csurka István robbantott ki Demszky Gábor állítólagos besúgói ajánlkozásáról írt cikkével. A Demszky-féle kapcsolatteremtési kísérlet szimbolikusan (tehát függetlenül attól, hogy besúgásnak minősíthető-e) azt jelentette, hogy a jelentkező demonstrálja hűségét, elfogadja a hatalmi status quót, a hatalom oldalához tartozónak deklarálja magát. Demszky ezt tette, nem ügynök akart lenni.
Bevezetés az állami szamizdatba
A nyolcvanas években egyre intenzívebb szamizdatirodalom alakult ki, ebbe nemcsak a legendák, sőt kultusz övezte Beszélő tartozott bele, hanem minden cenzúrázatlan írás közreadása, terjesztése is. Így például a Nyugaton megjelent művek jártak kézről kézre gépiratos másolatok formájában, esetleg – bár olykor gyanút ébresztő módon – stencilezve, aztán lassanként megjelentek a fénymásolatok. Az illegális Beszélő kuriózumnak számított, bár szövegei többnyire nem hatoltak mélyebbre, mint a szokványos értelmiségi ellenzék szóbelisége. Megjelenésével egyidejűleg jelentős mértékben tágult a legális kiadók mozgástere is. Utólag fölvethető a kérdés: vajon nem eleve a cenzúra mérséklésének politikája működött-e akkor, amikor kialakult a nyilvánosság kétlépcsős szerkezete, a közforgalmú és az elvben nem terjeszthető kiadványok rendszere? Erről éppen Eörsi István és éppen a Beszélőben elmélkedett, rögzítve a tényt, hogy létezik állami szamizdat is (a „csak belső használatra” kitétellel a hatalmi körök informálását célzó kiadványokat tekintette annak).
Ez a párhuzamosság érthetővé teszi, hogy az erre szakosított szervek miért nem számolták föl az autonóm módon működő szamizdatkiadást, amire bizonyosan képesek voltak. De akkor nem jelenhetne meg az a mind gyakrabban emlegetett tétel arról, hogy a rendszerváltás az MSZMP reformereinek műve. Ennek alapján nem sok kétségünk lehet afelől, hogy az akkori „függetlenek”, „disszidensek”, a „demokratikus ellenzék” tagjai lényegében az MSZMP egyik politikai csoportjának védnökségével dolgoztak.
A szereposztás világos: a Nyugatnak szüksége volt a honi ellenzékiekre, hogy nyomást gyakoroljon. A honi pártvezetés az ellenzékiekkel demonstrálta nyitottságát, s ezzel kedvező feltételeket teremtett a maga (nyugati) kapcsolatainak erősítéséhez, sőt jól jöttek az ellenzékiek a Moszkvával folytatott alkudozásokhoz is. (Föl lehetett mutatni, hogy milyen nehéz körülmények között kell egyensúlyoznia az állampárt politikusainak.) Vagyis az illegalitás pátoszától áthatott, a bátor ellenállók szerepében mutatkozó ellenzéki szerveződések látszólag lélegzetelállító produkciója kettős biztonsági háló fölött került bemutatásra.
De volt még egy harmadik biztonsági elem is. A szamizdatosok kirakatembere, a lakásán nyilvános „szamizdatbutikot” fenntartó Rajk László neve: az ebből adódó immunitás biztos védelmet kínált. Ebből következett az illegalitás sajátos módja. A sokszorosítás konspiratív játéka a forgalmazás féllegális formájával egészült ki, hiszen minden kiadványon szerepelt a Rajk-butik pontos címe. Azt máig nem tudhatjuk, hogy a nyilvános titkosság – mint szervezeti megoldás – melyik oldal érdekeit szolgálta hatékonyabban.
Központilag szabadalmaztatott illegálisok
Bizonytalanságérzetünket fokozza, hogy az ellenzékiség e kirakatembereinek szinte kivétel nélkül volt családi jellegű, magas párt- vagy belügyi kapcsolatuk (Rajkon kívül Haraszti, Eörsi, Pető, Kis János stb.). Az is tény, hogy némi rendőri zaklatástól eltekintve (amennyi ellenzékiségük hitelesítéséhez elengedhetetlen volt), komoly szankciókat nem kellett elszenvedniük, többnyire még útlevelüket is megtarthatták, s nem sújtotta őket teljes publikációs tilalom sem. Sőt a köztudottan e kapcsolati körhöz tartozók többsége kényelmes és komoly presztízsű értelmiségi állásokat töltött be (akadémiai intézetek, minisztériumi háttérintézmények, szerkesztőségek).
Az értelmiségi szalonellenállás nem nyugtalanította a hatalmi köröket. Ideológiailag sem tartottak tőle, mert zártkörű elitizmusa, individualizmusa nem volt alkalmas e kör ellenkezésének tömegesedésére. Súlyosabb fenyegetés volt az a visszafogott, de határozott és tömeges „ellenzékiség”, amely nyilvános, mindenki számára hozzáférhető fórumokon, különböző témákhoz illeszkedve (környezetvédelem, kisebbségek védelme, egyes sarkalatos, sokáig érinthetetlen történelmi kérdések stb.) a közölhetőség határait szinte milliméterenként tágítva, több-kevesebb nyíltsággal a rendszer egészének legalitását vonta kétségbe, s egyre növekvő mértéke eleve kizárta, hogy szorosan ellenőrizhető legyen.
A két megközelítési mód alapvetően különbözött. Egyikük az egyéni szabadságjogok megsértésének, valamint védelmének kérdésére koncentrált, s jogi, illetve intellektuális problémaként élte meg a rendszerrel való konfliktusát. A másik közösségi-társadalmi összefüggésben, nemzeti, regionális, kollektív megnyomorítottságra keresett orvoslást, és átfogó, bár nem szükségszerűen radikális változások által várta a mind mélyebbnek látott válság megoldását.
A változás hívei az MSZMP-n belül is föllelhetők voltak: a pártállam technokratái, pragmatikusai, a hatalmi körök fontos személyiségei, akik a leghamarabb és a legbiztosabb forrásokból – gondoljunk az „állami szamizdatokra”! – jutottak azokhoz az információkhoz, amelyek birtokában a rendszer közeli összeomlása biztosra vehető volt. Az ő reformizmusuknak, nyitásuknak motivációjában alapvető szerepet kapott a hatalmuk megőrzésére, konvertálására irányuló szándék.
Az egyik oldal a maga szabadságát, boldogulását, érdekérvényesítését, önkiteljesítését várta az átalakulástól, a másik a nemzet, a társadalom, a közösség egészének biztosított esélyegyenlőséget, a történelem formálta magyar műhely működésének szabaddá válását stb. óhajtották. A kétféle gondolkodásmód elválasztására s ezzel a rendszere elleni egység ellehetetlenítésére a hatalom alkalmasnak látta a népi–urbánus ellentét sajátos felélesztését. Az egyre letagadhatatlanabb válság a társadalom és a „rendszer” közötti ellentétet egyre láthatóbbá tette. Nemcsak az volt a hatalom elemi érdeke, hogy megakadályozza az ellene alakuló mozgalmak közötti összefogást, hanem az is, hogy diszkreditálja azokat a törekvéseket, amelyek mögött nem ő maga állt. Az individualista–liberális–(nagy)polgári és a nemzeti–közösségi–konzervatív jellegű ellenzéki csoportok különbözőségét sikerült zsidó–nem zsidó ellentétté maszkírozni. Így a feldolgozandó ellentétek egy olyan argumentációs, kommunikációs mezőre kerültek, amelyen szükségszerűen torzultak, szalonképtelenné váltak. Hogy ez milyen politikai erők számára előny, az vélhetően nem kíván magyarázatot…
A pártállam szétesésének folyamata 1988–89-ben drámai módon felgyorsult. A hatalmi körök megosztottsága is manifesztálódott, láthatóan elkülönült a konvertálható tudással nem rendelkező, a még csak formálódó új berendezkedésbe nem illeszthető, ahhoz adaptálódni nem is akaró és egy ideológiátlan, technokrata, pragmatikus csoport. Ez utóbbi szocializációja, kapcsolatrendszere, szellemi és kapcsolati tőkéje nem állt távol az „államilag szabadalmazott illegálisok” köreitől.
Nincs harmadik pólus
A változások gyorsulása idején egyre bizonyosabb lett, hogy a demokratikus választások elsöprik a korábbi hatalmi rendszert és örököseit. A hatalmi manipulációk, a különbözőségük és ellentéteik ellenére is együtt mozgó ellenzéken belül természetszerűleg fölerősödött a verseny. A tét már nem a hatalom leváltása, hanem a változások utáni dominancia lett. A párttá alakult mozgalmak harca a pártállam visszavonulásának pillanatában fölerősödött, s a kifelé mutatott egység nyíltan véget ért. A pártállam megroppanásával a korábban az ellenzékiség fogalmát kizárólagos joggal megtestesítő csoportból kinőtt SZDSZ elvesztette meghatározó szerepét, és a konzervatív–nemzeti liberális, mérsékelt MDF erősödött meg. 1989 őszére már az is látható volt, hogy az SZDSZ verbális antikommunizmusa ellenére a pártállamot belülről-fölülről bontogató sajtóval (mint kiderült, máig tartó) stratégiai szövetségi viszonyt alakított ki, amelynek alapját a korábban már említett szociokulturális, családi stb. kapcsolatok határozták meg.
Az első demokratikus választások eredményeként az MDF vezette koalíció került hatalomra. Az SZDSZ-ből nem lett kormányzó párt, az MSZP politikai karanténba került, de önmagát hibernálva arra törekedett, hogy a külső-belső csönd teremtsen cezúrát közte és az egykori MSZMP között. Ez a hallgatás az SZDSZ számára is megteremtette azt a lehetőséget, hogy közelítsen az átmenetileg élesen támadott párthoz. A folyamat elfedésének szándéka is közrejátszott abban, hogy a média a Fideszt favorizálta. Az SZDSZ (részben a Fidesz felső vezetői körében vele szimpatizáló csoport befolyására építve) a maga szatellit szervezetének tekintette ezt a pártot, s úgy vélte, annak a múlt bűneiben való nyilvánvaló ártatlansága fölhasználható a jobbközép koalíció kompromittálására indított akcióban.
A liberális és a szocialista baloldaliság együttműködése a korábbi három alternatívát (jobbközép, liberális, szocialista) fölvető politikai rendszert kétpólusúvá tette. Tévedés volna azt hinni, hogy kizárólag a közös ellenfél (a jobbközép koalíció) legyőzésére irányuló szándék hozta össze őket. Világossá vált, hogy politikai elképzeléseikben és értékrendjükben is közel állnak egymáshoz, és ugyanaz a gazdasági-hatalmi csoport áll mögöttük. A maguk álláspontját a negatív propaganda eszközeivel fogalmazták meg. Alapját nem a kormányoldal valósága, hanem az arról maguk rajzolta karikatúra jelentette. Vagyis: a jobbközép a múltat restaurálja (kereszténykurzus, antiszemitizmus, horthysta restauráció, szélsőjobb kapcsolatok, szociális érzéketlenség, nacionalizmus, rejtett irredentizmus stb.)
E vádak terjesztésében érvényesült a szocialista-liberális együttműködés totális médiahatalma, amelynek megtörésére a kormánynak sem jogi, sem anyagi, sem szellemi eszközei nem voltak. (Mivel nem szállt be a Demokratikus Chartába, meg is indult a Fidesz kicsinálása). Az 1994-es választásokhoz közeledve mind világosabb lett az MSZP–SZDSZ együttműködés. A közvéleményben még élt az antikommunista SZDSZ mítosza, amiként a Fidesz liberális fiókpárt képe sem változott meg. Ezért a közvélemény számára is logikusnak tűnt a két párt választási együttműködési megállapodása, amely azt a látszatot is keltette, hogy még létezik a harmadik pólus.
Csapda lett a kormányzati szerep
Az 1994-es választási eredmények csak részben alakultak az SZDSZ vágyainak megfelelően. A jobbközép erők vereségének haszonélvezője az abszolút többséget szerző MSZP lett. Az SZDSZ-re a szocialistáknak több okból is szükségük volt. Kifelé ahhoz, hogy kormányuk ne egy legyen a régió posztkommunista kabinetjei közül. Fontos szempont volt az is, hogy az elkülönült érdekű, de az SZDSZ-szel szimpatizáló média is semlegesíthető ezzel a megoldással. De az MSZP-n belül a leginkább talán a liberális gazdaságpolitikát, sokkterápiát óhajtó, Békesi László elképzeléseit támogató, monetarista lobbinak volt szüksége az SZDSZ-re. És jól jött a koalíció a nyugati típusú szociáldemokrácia felé mozdulást az MSZP baloldali örökségének a mozgékony, SZDSZ-es liberalizmusával való szintézisétől remélő körnek is. Mindegyik elképzelés taktikai jellegű, s valamennyi az SZDSZ fölhasználását, eszközként való kezelését feltételezi, s nem szán a liberális pártnak tényleges, partneri szerepet. A koalíciónak ez a modellje tehát nem jelentett alapvető újdonságot, s tartalmi előképei természetessé tették létrejöttét, amire az SZDSZ-nek a választásokon elszenvedett veresége leplezése miatt is szüksége volt. Az SZDSZ vezetői számára a siker látszatáért, a kormányba kerülésért elfogadható ár a korábban hirdetett elvek elárulása volt. Hogy ez nem okozott a párt vezetői körében látványos konfrontációt, az bizonyítja: a jelszavakat nem meggyőződés, nem értékrend, hanem a hatalomszerzés szándéka diktálta. Ha Horn a kormányfő, nem lesz koalíció – jelentette ki az SZDSZ elnöke. Horn kormányfő lett, s az SZDSZ meg koalíciós partner: vagyis eleve vert pozícióból startolt. Hiába volt tehát a gigantikus terjedelmű koalíciós megállapodás, hiába hoztak létre Koalíciós Egyeztető Tanácsot, a lényeg az MSZP erőfölénye volt. A „koalíc